Netnapló – 2015. január 25.

K.

Versum - 2015. január 25.

Netnapló–2015. január 25.

Netnapló

Versum - 2015. január 25.

Bevallani a bűnt, vagy hazudni, egy és ugyanaz. Hogy vallhassunk, hazudunk, írja Kafka, nekem pedig más elfoglaltságom sincs hetek, hónapok óta, mint a hazugság, és ezen csak látszólag segít egy vasárnapi nap, egy vasárnapi reggel, a reggel néhány órájának számbavétele, mint ürügy a vallomásra. - A Versum vasárnapi naplóját Szabó Marcell írta.


„Mit jelentenek a tegnapi megállapítások ma? Ugyanazt jelentik, mint tegnap, igazak, csak épp elszivárog a vér a lefolyókban a törvény nagy kövei között.”

Kafka

A megfogalmazás, mint hentesmunka, az írás mint mészárszék, legalábbis én így olvasom Kafkát (az irodalom, mint bikaviadal, írja a 40-as évek közepén Michel Leiris, gyönyörű tanulmánya címében). Az élővel nincs semmi dolgunk, a vér a megfogalmazás pillanatában szökni kezd a rostok közül, végül egy egészen fakó tetemmel bíbelődünk, mely legjobb esetben is csupán emlékeztetője lehet egy kinek-kinek a saját szájíze szerint elképzelt antropomorf, vagy kevésbé antropomorf lüktetésnek. De mivel ez az egész nem technikai kérdés, vagyis nem lehetek elég gyors, képzett, csellel sem élhetek stb, hogy fenntartsam a tegnapi elevenséget, ez a mondat is saját áldozatává válik: a vallomásnak álcázott metamondatok még nyilvánvalóbbá teszik azt, amit elfedni igyekeztek. Bevallani a bűnt, vagy hazudni, egy és ugyanaz. Hogy vallhassunk, hazudunk, írja Kafka, nekem pedig más elfoglaltságom sincs hetek, hónapok óta, mint a hazugság, és ezen csak látszólag segít egy vasárnapi nap, egy vasárnapi reggel, a reggel néhány órájának számbavétele, mint ürügy a vallomásra. Nem segít, nem is ezért fordul hazugságba.

Bő két hete egy Agamben tanulmányt olvasok újra és újra, magammal hurcolom, és reggelente bizonyítékok, vagy cáfolatok után kutatok. Ezek persze a legértékesebb órák: besüt a nap, az elektromos cigaretta gőze (Trane's Crème Royal) könnyű hártyát terít a bútorokra, szellőztetek, és kinyitom a Naplókat. A tanulmány A Per K- monogramjának értelmezésére tesz javaslatot. A római jog szerint a rágalmazónak egy K betűt kellett viselnie homlokán (Kalumniator). Agamben szerint A Per valós cselekménye nem pusztán egy rágalmazás elhúzódó állomásait jeleníti meg (Valaki megrágalmazhatta Joseph K.-t...), hanem eredőjében maga az önrágalmazás áll: Joseph K.-t maga Joseph K. rágalmazza meg. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Agamben valamiképpen egy sajátos öntudat születését írja le ezzel, melynek nullpontját az önrágalmazás valódi, magára hajló gesztusa foglalja el. A rágalmazó és a rágalmazott esik egybe ott, ahol az ártatlanság-bűnösség kettőse egy szempillantás alatt esik el: az ártatlan rágalmazott többé nem ártatlan, hiszen igaztalanul vádolta meg önmagát, vagyis bűnös, a rágalmazásban. Az önrágalmazás, mint létbizonyíték, és ennyiben elkerülhetetlenül önfelszámolás is. Ráadásul a beismerés, a vallomástétel is lehetetlen, mert bűnösségét az önrágalmazásban csakis rágalmazottként fel- és elismert ártatlansága tudatában tehetné meg. Az önrágalmazás gesztusa, mint tiszta öntudat!

De engem Agamben szövegétől felbátorodott és felháborodott olvasásomban az kezdett el foglalkoztatni, ahogy Kafka meglepően gyanakvó minden önreflexióval szemben. Az aktív önmegfigyeléssel szembeni gyűlöletről beszél, mindaddig, amíg el nem éri az önmaga ellen forduló agressziónak azt a fokát, ahol az önanalízis egyszeriben átfordul a belső hangok önfelszámolásába. Az önrágalmazás határsértő önreflexió, az egyedüliként érvényes, és felforgató karaktere abból következik, hogy kettészeli a szubjektumot, áthalad rajta. Az önrágalmazó nem pereskedik önmagával, végtelenül un minden érvet, de az (ön)igazolás kísértetétől egyedül úgy szabadulhat, ha az önmagával való azonosságot veszi célba.

Különös módon az önrágalmazás-forma a mentegetőzés mozdulatára hasonlít a leginkább, mégsem az. Persze ez az olvasás is szégyenletesen számító természetű, de akárhogy is nézem, az 1913-as naplóbejegyzések besűrűsödnek ebből a szempontból: az önvizsgálat domesztikált formája rendkívül aljas időtöltésnek minősül. Kafka indulatának minden rezdülése ebből a megvetésből táplálkozik. Lélekbúvárolások, mint: tegnap ilyen voltam, mégpedig azért, ma olyan vagyok, amazért. Nem igaz, nem azért és nem amazért, és ezért nem is ilyen meg olyan. Nyugodtan elviselni magunkat, meggondolatlanságok nélkül, úgy élni, ahogy kell, nem kutya módon futkosni. Majd az önrágalmazásban meghasadt egyén két fele tiltakozik itt ártatlansága és bűnössége ellen. Egymás szavába vágnak. Meghalnom nem jelentene mást, mint a semmit a semminek átadni, ezt azonban lehetetlen volna átérezni, mert hogyan is adhatná át magát az ember puszta semmiként tudatosan a semminek, éspedig nemcsak az üres semminek, hanem a zúgó semminek, amelynek semmisége csupán a megfoghatatlansága. Zúgó semmi! Aztán a reflexiót reflexióval áthidalni igyekvő reflexió tűnik üdvözítőnek, afféle fogyatékos és velejéig bűzlő szintézisként, de ezt már heveny hányinger kíséri. A belső menet vadságának sokféle oka lehet, legláthatóbb az önmegfigyelés, mely semmiféle képzetet nem hagy lecsillapodni, mindegyiket felriasztja, hogy őt magát is képzetként űzze tovább, újabb önmegfigyelés. Míg végül egy afáziás, végletekig elcsigázott, kiéheztetett öntudat dadog: Igazán nem kell már hozzá lökés, elég a magamra fordított végső erőfeszítés visszavonása, és úgy kétségbeesem, hogy beleszakadok. Az önrágalmazás olyan önelemzés, melybe sem a védekezés, sem a megszégyenítés fanyar tónusa nem vegyül. Borzongató luciditás, ilyesmire talán csak Artaud volt még képes, és néha Tandori: Betérek, / mint kocsmába, a mába, visszatérek / oda, ahol fűrészporban a lélek / megtaposva hever, akire bízták, / nem húzta le a színház vécéjében, / elment inni, összeverekedett. Végtére is a magamra fordított erőfeszítés visszavonása azért végzetes, mert az önmagára csavart figyelem utolsó játékszerét veszíti el ezzel: a közeget, melynek annyi éven át oly elszántan nekifeszült, melynek ellenállása az önérzékelés lehetőségét jelentette, most hagyja magára nőni, akárha idegen előbőr volna.

Ma mindez még viszonylagos derűvel tölt el.

(A Kafka-idézeteket Györffy Miklós fordította.)

Szabó Marcell

Versum folyóirat