Netnapló – 2010. február 14.

Hetes égzár

2010. február 14. - Szakács Eszter

Netnapló–2010. február 14.

Netnapló

2010. február 14. - Szakács Eszter
Mint egy folyamatosan forgó felvevőgép, minden apró részletet rögzít. Hát, én cseppet sem vagyok ilyen. Inkább, mint egy hébe-hóba felvételeket készítő fényképezőgép. Néhány éve olvastam a neten egy hülye divatról; exponálás előtt elhajították a fényképezőgépet. Na, ez vagyok én, egy röpködő blende.

Szokásos vasárnapi ebéd anyámmal és öcsémmel, előtte és utána egy új mesén dolgozom. Pontosabban; az első verzióján. Ez a legjobb része a meseírásnak, imádom a felfedezés varázsát, hogy sose tudom előre, hol lyukadok ki. Mesét egyébként ugyanúgy írok, mint verset. Ami a versnél az induláshoz szükséges kép vagy rímpár, az a mesénél általában egy cím, egy név, valami apró ötlet; az orsó, ami köré a szöveg fonala felcsavarodhat. Szóval, gombhoz a kabátot...
Takács Mari meseillusztrációja
 
Persze, ez a fajta írásmód a terjedelemből is következik. Nem tudom, képes lennék-e valaha hosszabb prózát írni. Mivel a mitológiai hátterű meséim közül néhányban érzem a nagyobb lélegzetvétel lehetőségét, az egyiket tavaly megpróbáltam regénnyé bővíteni, de hamar feladtam, mert a történetszál ismeretében már az első fejezetben elvesztettem iránta az érdeklődésemet.

Koszta Gabi mesélte egyszer egy román írónőről, akit fordított, hogy számára ő az igazi prózaíró. A hűvös, mérlegelő tekintet. Mint egy folyamatosan forgó felvevőgép, minden apró részletet rögzít. Hát, én cseppet sem vagyok ilyen. Inkább, mint egy hébe-hóba felvételeket készítő fényképezőgép. Néhány éve olvastam a neten egy hülye divatról; exponálás előtt elhajították a fényképezőgépet. Na, ez vagyok én, egy röpködő blende. Ez a fajta alkat a versnél nem jelentett hátrányt, mivel költőként a kiszakított képekhez, a sűrítéshez szoktam, prózánál viszont az esszenciák állandó keresését határozottan gátló tényezőnek érzem -  mintha mindig valamiféle vázlatot vagy zanzát írnék.

Munka közben eszembe jut, hogy már hónapok óta nem hallgattam zenét, pedig régen el se tudtam volna képzelni, hogy anélkül dolgozzak. A zene iránti vágy lakmuszpapírként jelezte bennem a költészethez szükséges érzelmi töltést. A prózánál általában nem érzem, hogy szükség lenne a zene inspiráló hatására, de most azért beteszem az egyik R.E.M. cédémet. Rám fér a segítség, még a mai naplót is gépbe kell püfölnöm.

Két éve kaptam öcséméktől az első otthoni számítógépemet, egy lestrapált laptopot. Garzonban lakom, így folytonos helyhiánnyal küszködvén a szobában nem tudtam volna hová tenni egy rendes számítógépet, de laptopon írhatok a konyhaasztalon is. Költőként addig nem volt rá égető szükségem, azt a kevés verset, ami kiszivárgott a tollam hegyéből, a könyvtárban is gépbe vihettem. Először csak filmeket néztem rajta, ami macerás dolog volt, mert a laptop kizárólag zöldborsó hűtéssel működött. (Konkrétan mirelit borsóval, bár a franciasaláta is bevált.) Ha nem tettem alá egy zacskó fagyasztott zöldséget, húsz percen belül túlmelegedett és kivágott.

Amikor fél évvel később a térdem miatt több hétnyi szobafogságra kényszerültem, néhány nap után ráunva a tévézésre, kifogyva az olvasnivalóból, úgy döntöttem, ideje elszórakoztatni magam, úgyhogy elkezdtem meséket írni. Egyébként is gyógyíthatatlanul történetfüggő vagyok, akármilyen rissz-rossz könyvet elolvasok, ha akad benne elég elcserélt gyerek vagy Pinokkió-komplexusos robot. Talán ezért vonzódom ma is a sci-fihez és a fantasyhoz. Húsz éves koromig kifejezetten rühelltem a verseket, kamaszként a költészet is először a fantasztikumon, egész pontosan Ray Bradbury: Marsbéli krónikák c. kötetén keresztül fogott meg.

De nem csak olvasni szeretem ezt a két műfajt, hanem nézni is. Főleg a sci-fi sorozatokat kedvelem. A Star Trek összes spinoffját láttam, de végignéztem a Csillagközi szökevényeket, a Csillagközi rombolót, valamint a Csillagkapu tíz évadát. Pavlov kutyája, csorog a nyálam, ha csak megpillantok a műsorújságban egy csillag szóval kezdődő címet. S van-e izgalmasabb és poétikusabb mondat a science fiction sorozatok történetében, mint a „Hetes égzár, kódolva.” ? Persze, a tévés sorozatok inkább csak szemrágógumik, jól ismert toposzok megnyugtató seregszemléje. Az igazán jó, filozófiai kérdéseket is felvető sci-fik az irodalmi alapokon nyugvó mozifilmek között szoktak előfordulni Ilyen volt számomra egykor az 1984-ből készült Brazil, a Philip K. Dick írásán alapuló Szárnyas fejvadász, vagy a  Wachowski fivérek Mátrixa. Ámbár az elmúlt 10-20 évben egyiket se mertem újranézni. Féltem, hogy úgy járok velük, mint a 2001: Űrodüsszeiával, amit néhány éve adtak a tévében. Negyed óránál többet nem tudtam elviselni belőle, gyötrően vontatottnak találtam.

Lassan végére érek az utolsó naplónapnak, de túlságosan tele a fejem lebegő mondatokkal, színes képekre vágyom, hogy kisöpörjék belőlem a szavakat, különben nem bírok aludni. Utálom a januárt és a  februárt, sorozati holtszezon, nem találok semmit a tévében. Megnézek még DVD-n egy részt a Dr. House első évadából. A sorozat  egyik erényének a House és Wilson közti, többnyire szellemes, olykor filozofikus pengeváltásokat tartom.

H.: - Olyan tökéletes volt. Olyan csodaszép.
W.: - A szépség gyakran megtéveszt az igazsághoz vezető úton.
H.: - A közhelyek meg tökön rúgnak.
W.: - Milyen igaz.
H.: - Téged ez nem zavar?
W.: - Hogy tévedtél? Megpróbálom legyűrni a fájdalmamat.
H.: - Nem tévedtem. Minden mondatom helyes volt. Passzolt. Elegáns volt.
W.: - Vagyis... a valóság tévedett.
H.: - A valóság majdnem mindig téved.


Hm. Ars poeticának is beválna. Jó éjt House, jó éjt Wilson!

Szakács Eszter