Netnapló – 2007. november 11.

Az én életem

2007. november 11. - Jászberényi Sándor

Netnapló–2007. november 11.

Netnapló

2007. november 11. - Jászberényi Sándor
Nem értettem félre, azt reméltem, ő érti félre. De nem. Feküdtem egy szép nő mellett az ágyban és nem mertem hozzányúlni. Komolyan. Mondjuk próbáltam, de nem. A magányosság maximum egy órára üldözhető el a szexszel -- pont addig, amíg újra meg kell szólalni. Reggel adtam neki egy algopyrint. Nagyobb zavarban volt, mint én.

Kihagytam egy napot. Túl sűrűn jöttek az események, hogy szolgamód jegyezni és rögzíteni tudjam. Ez a bejegyzés két nap eseményeit rögzíti. Tegnap például esett a hó. Azt hiszem a nap nem fog kisütni ebben az országban többé.

A temetés másnapján főleg otthon ültem, próbáltam írni és nem azon agyalni mi fog következni. Szodomita lakótársunk bejelentette, hogy elköltözik tőlünk, persze örök szerelemben lángol irántunk, de olyan lakást talált olyan olcsón, amit nem tud kihagyni. Kissé tragikusan érintett minket a dolog, mert megszoktuk és megszerettük a fiút, minden hülyeségével együtt.

December közepétől tehát nem buzizhatok és cigányozhatok büntetlenül, mert a végén még valaki rám süti, hogy idegenszívű vagyok. Egyébként sokáig tényleg féltem a buziktól, nem tudom miért, taszított a dolog. A változást R. hozta el az ügyben. Már egy hónapja nálunk lakott szigorú regulák alatt -- a szex bármiféle említése kiverte volna nálam a biztosítékot --, amikor hirtelen rádöbbentem náci mivoltomra. Történt, hogy éppen a születésnapom volt és senki nem ért rá régi barátaim közül. Senki, kivéve R.-t. Átjött velem a kocsmába inni egyet, én persze már nem voltam szomjas, ő pedig tisztességtelenül gyorsan követett alfába. Két részeg férfi első témája pedig a szex, minden más utána következik. Elfelejtettem, hogy buzi, tehát nagy elánnal, mértani precizitással kezdtem bele valamelyik hódításom ecsetelésébe. Izgatottan itta minden szavamat, ahogy bármelyik másik haverom tette volna. Aztán ő kezdett el mesélni, mértani precizitással. Egy csávóról. Persze kiborultam, de utána gondolkodni kezdtem, hogy számára is lehettek visszataszító részek (és voltak, hidd el) az én történetemben, hát milyen alapon borulok ki én. Ez volt homofóbiám története. Két perc alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a buzik semmiben sem különböznek tőlem, ugyanazok a nyavalyás és szánalmas alakok, mint jómagam, ahhoz pedig, hogy mi történik a hálószobában, semmi közöm. És tényleg.

Egy idő után már az sem érdekelt, hogy minden történetében férfiakkal kefél. Sokkal inkább az, hogy jól érezze magát. Hogy legyen boldog, mert olyan csávó, aki évi 200 millió forintokat pályázik, de még sincs több vagyona, mint ami két közepes bőröndben elfér. Egyébként megígérte, hogy hetente többször összefutunk majd a kocsmában. Hát szívből remélem.

Szombaton tisztességtelenül berúgtam K.-val, a lakásomban, és hajnali kettőig sajnáltuk magunkat, hozzáteszem, minden joggal, mert K. válik. Megittunk jó pár felest, végül hazament. Le a kalappal előtte, ahogyan tartja magát. Én biztosan gyilkos hangulatban lennék.

Már a lefekvéshez készülődtem, amikor felhívott gyerekkori barátom (ő volt, akit le akartam fektetni), hogy csaprészeg, autótól autóig botladozik és nagyon magányos, nem jöhetne-e fel. Dehogynem. Ült a konyhában ez a szomorú arcú görög lány csaprészegen, s közölte, hogy velem alszik, de ne értsem félre, csak nagyon magányos. Meg nagyon részeg.

Nem értettem félre, azt reméltem, ő érti félre. De nem. Feküdtem egy szép nő mellett az ágyban és nem mertem hozzányúlni. Komolyan. Mondjuk próbáltam, de nem. A magányosság maximum egy órára üldözhető el a szexszel -- pont addig, amíg újra meg kell szólalni. Reggel adtam neki egy algopyrint. Nagyobb zavarban volt, mint én.

Azt hiszem ez a történet hűen jellemzi, mennyire elcseszett is az én nemzedékem. Már régen többet jelent valakivel aludni, mint kefélni egyet gyorsan és ziláltan. Ez bizalom és barátság kérdése. Muszáj néha hallgatni valakinek a légzését (esetemben horkolását) mert egyébként rohadtul magányosak vagyunk, mint zárás után a vidámparki dodzsemek.

Reméltem, hogy ez az eset átmegy film noir-ba és ő majd hozzám fog járni aludni. Semmi több, mert nekem is jó volt ez így. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy komoly üzletasszonyként milyen elképesztően magányos lehet ez a lány. Hogy élet és halál ura a melóban, de senki sem tudja, hogyan issza a kávét. Valószínűleg ezért jár fel hajnalban a volt drogos gimnáziumi haverjához, ezért keresi a társaságomat. Néha nem árt, ha emlékeztetnek minket arra, hogy emberi lények vagyunk, csak a miheztartás végett.

Azóta beszéltünk, de úgy érzem, el lett cseszve a barátságunk, mert azt hiszi, hogy átlépett valami határt. Érzem, hogy kínos neki beszélni velem. Majd felhív, ha lenyugszik.

Elkezdtem szervezni a visszatérésemet Afrikába, beszéltem Eric-kel, azzal a professzorral, akivel nagy mennyiségű szesz mellett beszéltünk át heteket Hegelről, Kantról és a sportlövészetről Kairó legmocskosabb kocsmáiban. Keresnek nekem albérletet, ha végül az országomban minden bebukik. Van hová mennem, ha úgy alakul.

Addig pedig majd piros pulóveremben sétálok az utcán, dolgozom, teszem amihez értek, mintha hajtana valami valami felé, aminek el kell következnie. Ilyen az én életem: nem tudom, mi felé haladok, de azt igen, hogy szabályozni tudom, milyen sebességgel. Nézem az elhúzó autókat az esőben és azon tűnődöm, hol vagyok otthon. Hová tartozom. Hogy mért nem lettem végül Batman-örs, mért vagyok túl négy abortuszon és több szerelmen, miért nem látok különösebb célokat és rendeltetéseket. Nincs válasz még akkor sem, amikor végérvényesen befejezem ezt a szöveget.

Jászberényi Sándor