Netnapló – 2010. február 10.

Álomkatalógus

2010. február 10. - Szakács Eszter

Netnapló–2010. február 10.

Netnapló

2010. február 10. - Szakács Eszter
Ha arra gondolok, milyen lesz majd a halálom, szeretném hinni, hogy olyan, mintha végleg ottmaradnék egy versben vagy álomban.

Szeretem az álmaimat. Paradox módon leginkább azokat, amelyekben tudom, hogy álmodom, mivel ilyenkor képes vagyok valamelyest irányítani őket.

Múlt éjszaka például, amikor rájöttem, hogy egy álomban járok-kelek, leszúrtam valakit. No, nem mintha vérben tocsogó akciófilmek töltenék ki az éjszakáimat, de általában amikor rájövök arra, hogy álmodom, valami irgalmatlan felszabadító erő és kíváncsiság tölt el. Tudom, hogy egy okok és következmények nélküli világ része, egyben teremtője vagyok, nagyobb hatalommal, mint  Superman és Pókember együtt véve – bár tegyük hozzá, náluk kevesebb moralitással.

Azt a kockás zakót viselő, kopaszodó férfit például merő tudásvágyból szerettem volna  leszúrni. Tudni akartam, milyen érzés beledöfni a kést az emberi húsba. A férfi az álom logikája szerint némileg megváltozott Rókus utcában, a tízemeletesek tövében kávézott az út szélén. Háttal ült nekem. Az alsó ház tövét már a palackzöld tenger mosta, és az utca valami olyasféle epesárga fényben ragyogott, amilyen néha vihar előtti alkonyatok idején vetül a városra.

Elég nagy erővel döftem át a kést a kockás szöveten, mégis csak egy-két centi mélyen fúródott a hátába, mintha a zakót egy kemény fatuskóra húzták volna. Ezt a hatást erősítette, hogy amikor elengedtem a nyelet, a penge finoman tovább rezgett. A férfit egyáltalán nem látszott zavarni a kés, nyugodtan ült a fehér, kávéházi műanyag széken, és nézte a tengert. Kíváncsi voltam az arcára, de mielőtt elé kerülhettem volna, felébredtem.

A leglebilincselőbb az irányítható álmokban, hogy a szemem úgy működik,  akár a zoom, s mivel  végtelenül elbűvölőnek találom az előttem felbukkanó színeket és anyagokat, folyton rájuk fókuszálok. A kockás zakó anyagára is ráközelítettem, világosan emlékszem, hogy olyan közelről láttam a mintát és a textúrát, mintha nagyítón át néztem volna. Egy időben, amikor sokat jártam second hand boltokba, meglehetős gyakorisággal turkáltam éjszakánként a nagy ládákban felhalmozott ruhák közt; egyszerűen elvarázsolt a színek, anyagok és textúrák mérhetetlen, mesebeli szépsége, melyekhez foghatóval ébren sose találkoztam.

Több ízben álmodtam már, hogy idegen városban, pénztelenül, elveszetten kóborolok, nem emlékszem, hogy kerültem oda, és nem tudom, hogy jutok haza. Néhány éve a századfordulós Budapestre álmodtam így vissza magam, némileg pointilista stílusban. A kép szemcsés volt, mint a magas ISO számú fotóké, és meleg, sárgás-barnás tónusú. A macskaköves  utcákon lovaskocsik jártak, az égen temérdek gömbölyű és szivar alakú léghajó lebegett. Amikor ráébredtem, hogy álmodom, igyekeztem néhány dolgot aprólékosan szemügyre venni. Emlékszem egy kőkerítés kövei közt a moha varázslatosan finom, zöld szálacskáira, meg a villamos lépcsőjén utazó fiú lógó fűzőjű, elnyűtt, barna bakancsára.

Az elveszettség érzete nemcsak idegen városokban való elveszettségként nyilvánul meg; a labirintusban való bolyongás témája több írásomban is megjelenik. Ez általában sötét, lépcsőkkel tarkított, szövevényes folyosókon való vándorlást jelent. Ezek a képek gyerekkorom homályából merülnek fel, ugyanis ötéves koromig egy néhai apácakolostor egyik épületében kialakított lakásban laktunk, s én a „lakópark” többi gyerekével együtt gyakran rohangáltam az épületrészeket összekötő kihalt folyosókon.

Egy baj van az irányítható álmokkal; ha rájövök, hogy nem a valóság vesz körül, nemsokára felébredek, így nem tudom istenigazából kiélvezni őket. Mintha csak úgy tiltakoznának a tudatosság, a figyelő tekintet ellen, hogy kivetnek magukból.

Egy ízben álmokról is álmodtam. Postán érkezett katalógust lapozgattam, amiben a színes képek mások válogatottan szép vagy megrázó álmait ábrázolták. Emlékszem a kíváncsiságra, ahogy latolgattam, melyiket válasszam. Abban, amelyiket végül átéltem, a Hold a Földre zuhant, világosan megmaradt bennem, ahogy minden félelem nélkül szembenézek a kráterekkel borított, gyönyörű, ezüstszínű égitest folyamatosan növekvő golyóbisával, míg körülöttem süvít a végítélet szele. (Ébredéskor kiderült, hogy nyitott ablak mellett, egy nyári vihar huzatában aludtam.)

A legkülönösebb, szavakkal legkevésbé visszaadható álom, amiben valaha is részem volt, kissé misztikusnak tűnik. Éjszaka, az erkélyen állva néztem az égen a szokatlanul tiszta, erős fénnyel ragyogó csillagokat, amikor hirtelen kirepültem magamból, fel a fekete űrbe. Végtelen nyugalom töltött el, de tulajdonképpen nem is engem, mert akkor már nem volt tudatom. Mintha egy lettem volna a csillagokkal és a köztük lévő űrrel, se érzelem, se gondolat nem maradt bennem, csak a nézés; a világűr, a csillagközi ködök, a lassan forgó galaxisok öntudatlan szemlélése. Talán tizennégy éves lehettem akkor, s olyan mélyen megrendített ez az élmény, hogy bő harminc év múlva is tisztán emlékszem rá.

Ami álom és költészet sokszor megírt kapcsolatát illeti, természetesen nekem is volt néhányszor megálmodott, zseniális versem, melyből ébredéskor semmire, vagy csak néhány szóra emlékeztem. Nem nagyon hiszek abban, hogy verbálisan meg lehetne álmodni egy verset, nekem legalábbis soha nem sikerült. Az álom és a szöveg logikája, szerveződése túlságosan is különbözik ehhez. Egyes, álomból kiszakított képekkel viszont már más a helyzet, mintha csak ez lenne a fordítóeszköz, amivel az álmokat verssé lehet transzponálni. A labirintus, a tenger és a hold például visszatérő képeim közé tartozik mind verseimben, mind álmaimban.

Aki hív című versem magja is egy álomból maradt vissza. Ritkán vannak jelen hangok az álmaimban, annak a versnek a szíve viszont valamiféle erőteljes zúgó, suhogó hang, valószínűleg egy átaludt éjszakai esőé. Abból lett a telefonálás háttérzúgása és az eső zuhogása, ami körbeöleli a széteső képeket; a bőrömön növekvő mohát, a fekvő oroszlánok szobraival övezett utat, és a tükrön való átkelést.

Régebben gyakran törekedtem arra, hogy az efféle képeket beleírjam verseimbe, később viszont inkább  fordítva történt; a versek maguk kívántak álomszerűen lebegővé válni, lehetőleg minél komplexebb, minél színesebb álmokká, melyek képesek magukba rántani. Szerettem egész nap ezekben a versekben élni, akárcsak némelyik álmomban.

Ha arra gondolok, milyen lesz majd a halálom, szeretném hinni, hogy olyan, mintha végleg ottmaradnék egy versben vagy álomban. S hogy melyik verset, illetve álmot választanám „öröklétem” hátterének? A verseim közül talán A lémnoszi levelekből címűre voksolnék. Benne van minden, amit szeretek; a szigetlét, a tenger, s az erőteljes, festményszerű képek, melyeket összekapcsol egyfajta - számomra megnyugtató - bizarr logika.

Az álmaim közül leginkább a tizennégy éves kori álmomban szeretnék ottmaradni. Hadd lebegjen örökre a csillagok között az a puszta nézésbe pólyált semmi, ami leszek. Vagy nem leszek.

 

 

Szakács Eszter