Netnapló – 2007. április 4.

A referenciális olvasat,

2007. április 4. – Szabó Tibor

Netnapló–2007. április 4.

Netnapló

2007. április 4. – Szabó Tibor
az valami olyan, hogy nem látja a fától az erdőt. Mármint az olvasó. A szöveg(egész) értelmét a szavak jelentésétől. Fecseg a felszín, hallgat a mély, mondhatni. És ez a szó kíséri a mai napot, a referencialitás, folyton belébotlom.

(Vagy botlok? Bizonytalan a kéz, mert ez az átok nyelv nem mindig tűri az ikes igék szabályos ragozását, és nem mondja meg, persze, hogy mikor nem, csak sejthető inkább, hogy gebasz van. A szarok mint ige, például. Nem mondhatom, hogy szarom, hülyén hangzik. A pisilek viszont szerencsére alig problémás, mivel az csak abban az egy mondatban ikes, hogy Érdekes a kiscsibe, mer’ iszik, de nem pisílik.)
          Úgy kezdődött ez a referencialitási dolog, hogy Paál Zsuzsi, a nejem barátnője hívott tizenegy után, a hivatalban, vezetékesen, tárgyaltam épp (illetve beszélgettem, a Jehova tanúi jönnek kéthetente szerdán, azt nem engedem ugyan, hogy az olvasókat térítsék bent a könyvtárban, de én mindig leülök velük kicsit, megpihennek a nagy munkában a szerencsétlenek, nálunk meleg van, csend; a Bibliából olvasnak fel, az se mindegy). Szóval, Zsuzsi szuszog a telefonban, a családot kérdezi, Dani fiamat, engem is, hogy jól vagyok-e, aztán magáról mesél, majd megint érdeklődik, hogy biztos minden rendben, és később harmadszor is a lelki békémről akar hallani, nem is értem egy ideig, csak ismételgetem idétlenül, hogy nincsen nekem semmi bajom. Eltelik ezzel vagy öt perc, mikor végül elfogy a türelem, rámordulok Zsuzsira, hogy bökje már ki, mit akar. Hát, hogy ő tudna segíteni. Tényleg szívesen, csak szóljak, és leülünk egy kávé mellett dumcsizni, az megnyugtat, tisztítja az embert, szinte fél gyógyulás. Nézek ki a fejemből, leülhetünk, mondom, de mit lehet rajtam gyógyítani? A rossz álmokat. Olvasta a tegnapi naplót. Hogy rémálmok gyötörnek. Aha, bólintok, remek. De aztán csak meg kell mondani Zsuzsinak, hogy egyáltalán nincsenek rossz álmaim. Se más éjszakai gond, alszom, mint a lőtt kutya, álomtalan ájultan, úgyhogy ne aggódjon, a naplót pedig Petróczki Zoli poénjára akartam kifuttatni, szükség volt valami motívumra, ami a katolikus igazgatóhoz vezeti a szöveget, keretes mű, szerkesztés, nem tudtam jobbat kitalálni, ennyi. Zsuzsi hallgat zavartan. Érzem a csöndben, hogy nem képes béhatolni abba a TTK-s fejébe a fikció, motyog valamit, majd elköszön, csókoltatja Rékát. Furcsa ez. A referenciális olvasat, úgy értem.
          És olyan is van, hogy a szerző olvassa rosszul — a feladatát. A kézikönyvek összeállítói szoktak beleesni, Az írás alkotói tevékenység mondatot olvassák időnkét referenciálisan, ebből lesznek aztán a bölcsész közhelyek. A Mohamed Balfas (kamuszócikk a Világirodalmi Lexikonban, Balfasz egy indonéz költőfejedelem, Szörényi profnak tulajdonítják a vaskos tréfát), vagy az igel szócikk az akadémiai német-magyar szótárban (Halász Előd veszítette el a józanságát egy percre, a sün szó alatt ugyanis ez a frazéma áll magyarázatként-példaként, Das Passt wie der Igel zum Arschwisch, és a fordítás is, persze, ekképpen, Úgy nem jó ez, mint ahogy a lófasz nem furulya, majomsegg nem ibolya, se nem rózsabimbó).
          És olyan is van, hogy a szerző önmagát olvassa referenciálisan. OJD-interjú a márciusi Kalligramban, az ilyen. A kronstadti lovagot mindenki a kortárs irodalom fenegyerekének nevezi, ezt érti félre János most már sokadszor — a fenét. Viszi magával az imidzs, sorra veri le a nagyságokat, mint vak a poharat. Ezúttal épp Tandorit meg Orbán Ottót. Hogy fércműveket író pszeudo-poéták lennének (O.O. csak volt, szegény). Mellékesen még egy-egy laza jobbcsapott Petrinek és József Attilának. Mert az egész kompániát csak futtatták-futtatják érdemtelenül. Jópofa ez az OJD, szellemes, okos vagány (faszagyerek), csak az arányokat nem találja. A gerenda-szálka ügye kicsiben. Aligha szükséges hosszabban magyarázni, hogy az összes nagyságunk nagyságához a futtatás adta-adja a kakaót. Az övéhez is.
          És olyan is van, hogy (vice versa) teljesen eltűnik a referencia az olvasatból, az is furcsa tud lenni. Helyzetek olvasatából, például. Néhány éve egy egyházi gimnázium könyvtárában dolgoztam, Bibliák, Dogmák, a Szentek élete sorozat papírhadseregként körben a falakon, szerettem nagyon a higgadt tudásnak, az időtlen, magabiztos hagyománynak azt a tízezer kötetes, sűrű párlatát (juj, ez de szép volt! x kötetes párlat?). Jó papíron testes mondatok, és cifraság nélkül, kell is az néha. Aztán, egy szerda délelőtt bajszos férfi lépett a kölcsönzőpulthoz, és köszönés nélkül, rém szigorúan kibökte a nagy kérdést: Vallási értelmű könyv van? Önkéntelenül néztem fel a plafonig rakott hitéleti teljességre, mielőtt a bizonytalankodó válasz, hogy …Akad. A mogorva úr a portán leadta a referencialitásra való érzékenységét. Vagy ki tudja.
          És olyan is van néha, hogy direkt olvassa félre az ember. Méregből, bosszúból. Mutatom. Szegedy-Maszák alapkönyvének a címét (A regény, amint írja önmagát) szoktam ilyenképpen. Nádas mester gigaregényét képzelem hozzá, az első kötet üldögél a vidéki házikóban, az íróasztalon munka-rumli, a könyv pedig borzas, nyúzott, úgy ül egy széken, a lába keresztbe téve, a ceruzája végét rágogatja, a második részen dolgozik épp, konokul, évtizedes munkaszolgálatban írja önmagát, a feszes-tökéletes mondatokból a véget érni nem tudó testet, az csodálatos tényleg, a kitartás, az állhatatosság, ahogy a szövegmalmot tekeri rendületlenül, és döccenés nélkül az újabb száz oldalakat, miközben a referenciálisan olvasó olvasó (aki néhány lépés távolságból figyeli a nagy elszánást) az áhítatból józanodva csak megjegyzi azért magában, hogy egy alaposabb Norbi Update program ráférne már az önmagát író regényóriásra. Csinosabb lenne. Meg levegőt venni is könnyebb úgy.
 
Holnap este Karafiáth Orsival boldogítjuk a nagyérdeműt. Ő boldogítja, úgy értem. Én meg adom alá a lovat (kérdést) — ha bírom a tempót. Kétséges. Majd elmesélem.

Szabó Tibor