Netnapló – 2010. február 12.

A felejtés képei

2010. február 12. - Szakács Eszter

Netnapló–2010. február 12.

Netnapló

2010. február 12. - Szakács Eszter
Kérdés, hogy valóban életem ezen eseményeit volt érdemes rögzíteni? Nem lehet, hogy ugyanilyen fontos, vagy még fontosabb, amit elfelejtek? Az elveszett percek?

Fiókrendezés ürügyén délután a fotóalbumokat lapozgatom. Az öregedés jelei közé sorolom, hogy egyre jobban szeretek régi (még kézzel írt) leveleket olvasgatni, és fotókat nézegetni. A legkorábbi fényképeket természetesen a szüleim készítették rólam. Anyám, aki könyvkötő volt,  beragasztotta őket az általa készített albumba néhány összegyűjtött gyerekkori mondással, majd a 18. születésnapomra nekem ajándékozta. Később az öcséim is megkapták a maguk albumait. Rituális nagykorúsítás Szakácséknál. Jobb, mintha el kellene ejteni egy oroszlánt.

„ - Édesanya, te mit kapsz?
- Nem kapok, Esztikém, semmit.   

- Én is kérek olyat.”


A későbbi évek dokumentációja néhány főiskolai fotó kivételével jórészt utazás közben született. Erdély, Prága, Skócia, Hollandia, Párizs, néhány görög sziget, az Isztria... Az utazásaimat mindig is életem legfontosabb időszakai közé soroltam, különösen igaz ez Skóciára, ahol az ott töltött hét hónap alatt értem igazán felnőtté, talán költővé is.

Az első fényképezőgépemet Glasgow-ban vásároltam 20 fontért. Olcsó kis tajvani műanyag gép volt, rettentően megkínlódtam a filmbefűzést, mire rájöttem, hogy hibás az útmutató instrukciója. A sovány au-pair fizetés miatt csak egy tekercs filmet vettem, be kellett osztanom a  kockákat, hogy kitartsanak több mint fél éven át. Rajtam is ragadt a spórolás, amíg filmes géppel rendelkeztem: egy utazás, egy tekercs film.

Az amatőr fényképezgetés igazi örömeire akkor leltem rá, amikor néhány évvel ezelőtt anyagilag elérhetővé váltak a digitális gépek, s egy hirtelen sugallatot követve karácsony előtt vásároltam egy kis Canon A 75-öst. A felfedezés lázától égve fotóztam én mindent; tengerparton szedett kavicsokat, reggeli ködben úszó fákat, a talpam redőit, kutyaszart a kockakövön, rokonokat, ősöket, ismerősöket ... Mivel egy idő után mindenki menekült a közelemből, ha a géppel látott,  néha még magamra is ráfanyalodtam. Később, ahogy csillapodott fényképezési dühöm, úgy döntöttem, emlékeket fogok fotózni. Kiválasztom előre az emlékeimet. Csapnivaló a memóriám, a Cavintonhoz még fiatal vagyok, marad a fotózás, az majd jól megköti az emlékeket. A hétköznapokat elég egyszer átélni, nem érdemes rájuk pixelt pazarolni, jöjjenek hát a családi események és az utazások. Üdvöz legyetek  prófétanevű unokaöccsök, düledező asztalú születésnapi ebédek, tengerparton sétáló apácák, jázminbokrok levelein alvó rózsabogarak! Talán már nem is emlékeznék az esti koncertre Rovinj jachtkikötőjében, ahol legalább két órára belezúgtam az egyik kopaszodó háttértáncosba, ha a csápoló tömeg feje fölött nem lövök el néhány képet. Vagy arra, hogy alkonyatkor milyen őrjítő hangerővel tud csivitelni egy köröző madárcsapat a korfui Esplanada felett, hogy a vízben elhelyezett reflektoroktól milyen káprázatosan türkizzöld színű az éjszakai tenger, és hogy milyen isteni gyöngyöző falu pohárból Almdudlert inni Bécsben egy kánikulai napon...

Kérdés, hogy valóban életem ezen eseményeit volt érdemes rögzíteni? Nem lehet, hogy ugyanilyen fontos, vagy még fontosabb, amit elfelejtek? Az elveszett percek? Nem lehet, hogy létezik valahol egy nevemre szóló óriási album, dugig a felejtés képeivel?
 
 
 

Szakács Eszter