Könyvajánló – 2019. február 13.

Thomka Beáta: Regénytapasztalat (részlet)

Könyvajánló–2019. február 13.

Könyvajánló

Thomka Beáta: Regénytapasztalat (részlet)

Az érdeklődésem középpontjában álló műfaj, a regény, érzékeny közegként regisztrálja a korszakra jellemző vonásokat. –  Az Artisjus-díjas Thomka Beáta  Regénytapasztalat – Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás című tanulmánykötetéből olvashatnak részletet.


KOMPENZÁCIÓS EMLÉKEZET
W. G. Sebald, Danilo Kiš

„Irtózom a fikcionálás minden olcsó formájától" – mondta egy nyilatkozatában W. G. Sebald. „Mein Medium ist Prosa, nicht der Roman." A fogalmisággal elválaszthatatlanul összefonódó fikcionális beszédmódról értekezik, s minthogy egész életműve alátámasztja kijelentését, feleslegesnek tűnik Sigrid Löffler kérdése: miért ragaszkodik mégis a fikcióhoz, miért ír elbeszéléseket, nem pedig történelmi monográfiákat. Sebald válasza szerint a történelmi monográfiák korlátozott példányszámúak és szakkönyvtárakba kerülnek. Ennél döntőbb ok az, hogy e forma alkalmatlan arra, hogy megteremthesse egy közös(ségi) történelmi folyamat metaforáját vagy allegóriáját. A történelem pedig számunkra csak a metaforizálódás által válhat beleérző módon megközelíthetővé. Ennek egyik eszköze a kompenzációs emlékezet felszínre hozása is, amire Austerlitz regényterjedelmű beékelt életelbeszélése utal az azonos című műben. Sebald emelkedett dikciójú metaforikus együttest alkot, amiben kitüntetett szerepe van az érzéki tapasztalásmódnak és a megérzékíthető tárgyi észleleteknek. David Lodge kifejezésével realisztikus kitalált prózájának résztvevőiként követjük vándorlásait, azonosságvesztő és önazonosságkereső alakjainak drámai nyomkereső útjait.

Hans Blumenberg gondolata Sebald művészi beállítottságát igazolja: a regény nem a világ tárgyainak, nem a világ bemutatásának, hanem egy világ létrehozásának formája. A regény igénye és témája egyben egy világ megalkotása (1). Ehhez a célhoz viszonyul Sebald alkotó módon. Eltávolodik a fikciós elbeszélés és a historiografizáló konvenció hagyományától is. Megkérdőjelezi a tényeket elvető képzeletet és a ténytisztelő tradíciót is. Az általa létrehozott, különféle diszkurzív és reflexiós rétegeket tudatosan vegyítő prózaegyüttes szembesítő erejű, a megértés elé rejtélyeket gördítő, bonyolult szövevény. Műve a létélményből, a kultúrtörténeti és a történelmi tapasztalat interpretációjából, a nemzeti és az európai fikciós hagyomány alkotó átértelmezéséből kinövő, vitát kezdeményező létesítmény. Sem az értelmező, sem a történetmesélő összpontosító figyelme nem lankad, e kettőt egyesíti prózájának éppen aktuális narrátora. Legyen ez a névtelen angliai sétáló, a megnevezett útitárs, az új ismerős vagy éppen Austerlitz, Vera vagy más megszólaló.

Sebald beszédmódjának ritmusa, dikciója, a szemlélődő hajlam, a létértelmezés szolgálatába állított lírai reflexió és a gondolati nyelv, a visszafogottság ellenére is uralkodó érzékiség, a látványi ingerek iránti fogékonyság, az elégikus távolságtartás és a beszámoló számbavétel, a tárgyi enumeráció pontossága és fontossága egyedülálló kompozíciókká egyesül műveiben.

ŐSZINTE TÁRGYILAGOSSÁG

Légiháború és irodalom. A rombolás természetrajza (2) címmel közreadott zürichi előadásainak egyikében Elias Canetti (a Hacsija doktor hirosimai feljegyzéseire vonatkozó) gondolatára utal. Canetti kiemeli a pontosság és felelősségtudat fontosságát, majd így folytatja: „Ha volna értelme azon elmélkedni, hogy milyen jellegű irodalom az, amire ma feltétlenül szükség van, egy gondolkodó és látó ember számára feltétlenül szükség van, akkor ez az." A továbbiakban a Nossack Hamburg pusztulására vonatkozó feljegyzéseire hivatkozva Sebald kijelenti: „Az igazság eszménye, amelyen ez a [...] teljesen őszinte tárgyilagosság alapul, a totális megsemmisítést követően az egyetlen legitim módja az irodalom folytatásának. Megfordítva pedig, a megsemmisített világ romjaiból esztétikai vagy álesztétikai hatást meríteni olyasmi, ami megfosztja létjogosultságától az irodalmat." (3)

Sebald a Hubert Fichte Detlevs Imitationen „Grünspan" című művében alkalmazott módszerét azért becsüli, mert „nem absztrakt-imaginárius, hanem konkrét-dokumentarista" jellegű (4). 1997-ben, a zürichi előadások idején már majdnem kiteljesedett Sebald életműve, amiből csupán a halála évében megjelent Austerlitz (5) hiányzik. Ars poeticája, irodalomszemlélete és a művészi beállítottságát alakító nézetek ekkorára már értekezésein, előadásain kívül szépprózai műveiben is formát nyertek. Poétikáját, művészi eljárásainak, elbeszélő magatartásának sajátosságait váratlan halála óta könyvtárnyi irodalom értelmezi és kommentálja világszerte elfogadó vagy éppen elvitató módon.

Sebaldot megdöbbenti a német emlékezetvesztés tanulmányozása. Fokozatosan és mind tudatosabban vállalja magára a vesztesek, elnémítottak és elpusztítottak iránti felelősség terhét, amit a holokausztban kiteljesedő fasizmus zúdított a kontinensre. Elbeszélésmódját a hagyományos műfaji rendszerezések ellenében alakítja. Egyszeri kombinációkat teremt a memoár, értekezés, esszé, útirajz, helyszínrajz, személyes és történelmi emlékezés, reflexió megnyilakozásformáiból. Tudós irodalmárként és prózaíróként is a konvencionális műfaji határmezsgyék elvetésén munkálkodik. Prózája egymásba áramló erek hálózata, amiben az irodalmi előképek megidézései, a gazdag kultúrtörténeti, historikus, építészeti, filozófiai reminiszcencia-tárház, az egymásra vetített motívum- és képzethálók, a tényszerű adatok és a fogalmi közlések alternatív prózafelületet képeznek.

Sebald szétbogozhatatlan szövedékként kezeli a megtörténtet, a megtapasztaltat, a képzeltet, a historikus tényt és a fikciót. Austerlitz visszaútján Prágából London felé ismét áthalad Németországon, aminek tájait, városait mintha először látná, újraéli: „minden összekeveredik a fejemben: amit átéltem és amit olvastam, az emlékek, melyek fölmerülnek és ismét alámerülnek, a folyamatos képsorok s a fájón vak foltok, ahol már nincsen semmi." Az Austerlitzet követő, elbeszélését lejegyző, továbbadó nem csupán a hallottak, hanem a látottak, a néma tárgyi világ közvetítőjeként lép fel: „még most sem oszlik el a sötét, sőt sűrűbb lesz arra a gondolatra, hogy mily keveset tudunk megragadni, mi minden s mily sok megy feledésbe folyton, minden kioltott élettel, hogy a világ úgyszólván magától kiürül, ha a történeteket, melyek a helyek és tárgyak sokaságához tapadnak, amelyek önmaguk nem rendelkeznek az emlékezés képességével, senki sem hallja meg, jegyzi fel vagy meséli tovább, például azokat a történeteket, és ez most írás közben jut azóta először újra eszembe, amelyek azokról a szalmazsákokról szólnak, melyek árnyékként hevertek az emeletes fapriccseken, és mivel a pelyva az évek során szétmállott bennük, megvékonyodtak, megrövidültek, összezsugorodtak, mintha azoknak a földi hüvelyei volnának, úgy emlékszem most, ezt gondoltam akkor, akik itt feküdtek egykor a sötétben."

Austerlitz „véletlen útitársa", az élettörténeti monológ krónikásaként megszólaló elbeszélő csak formailag továbbadó és külső helyzetű. A folyamatosan ismételgetett „mondta Austerlitz" kijelentés szerepe az, hogy figyelmeztessen a beékelt önelbeszélés tényére. Austerlitz önelbeszélése regény terjedelművé tágul, majd a keretet észrevétlenül teljes egészében kitölti. A fikciós szóbeliség (6) narrativ móduszában azonban az itt „szóban" elhangzottak csupán beszéd-látszatok. A regényfikció a saját történet előadójának, az emlékező Austerlitznek a szólamát a hallgatója, lejegyzője, a névtelen elbeszélő útitárs szólamával egyesíti. A fikció az élettörténeti tapasztalat átadásának és a rekonstrukciós tevékenységnek az eredménye. Kompozíciós szempontból egy magába foglaló alakzat, különös egymásba ékelődő forma létesül. Először két, majd három tényező között bontakozik ki többszólamú, intenzív viszony. Austerlitz kvázi idézett monológja az elbeszélő-hallgatót is önelbeszélővé transzformálja. A regény döntő hányadában már jelentéktelenné válnak az „Emlékszem, mondta Austerlitz"-típusú közbeszólások. A magát formálisan távoltartó elbeszélő, valamint a saját történetét képviselő alak, Austerlitz észrevétlen narratív egybefonódását eredményező, személyes ön-narráció a regényolvasót is lassan résztvevőként vonja be a folyamatba.

A beszédfolyamban és az előadásmód jellegzetességeiben elmerülve azt észleljük, hogy a kommunikációs partnerek térbeli érintkezése, a találkozások, véletlen és megbeszélt alkalmak személyes és lélektani közelséget alakítanak ki kettejük között. Ezt bővíti az érdeklődés, az alkati rokonvonások és a nézetbeli közelség, ami meghitté és bizalmassá teszi Austerlitz és útitársa viszonyát. A „beszélő" és a „tanú" között néma megegyzés van a tények értékelését és megítélését illetően. A beszédszólamok egymásba illesztése a bennefoglaltság, az involváltság formája és kifejezője. Az előtérben zajló beszélgetések kettejük időbeli közelségéről tanúskodnak, a fikciós múltbeli jelent azonban meghosszabbítják a félmúlt, az előidők távlatai. Austerlitz kitartó munkálkodása saját származása, eredete, kiléte, nyelve, szülőhelye felderítésén fokozatosan történelmi panorámává tágítja a 20. század második felének eseményeit.

A kapcsolatrendszer még bonyolultabbnak tűnik. Olvasóként nem a megélővel és tapasztalatának átadójával találkozunk, hanem kétszer két poétikai tényezővel. Austerlitz és az eleinte személyes, majd visszahúzódó elbeszélő ugyanis mindketten tárgyai és alanyai is történetüknek. A keretelbeszélés és a keretbe illesztett monológ végeredményben egyetlen szólamban egyesül. A formális távolságtartás szüntelen jelölése, a látszólagos külső pozíció valójában az élettörténeti konfesszió tárgyiassá tételének eszköze. A közöltekkel azonosuló, személyessé váló tapasztalat a közlő szólamát gazdagítja és egyben bonyolítja a választott szenvtelen pozíciót. A passzív krónikaíró csupán átmenetileg tudja fenntartani a kívülálló útitárs látszatát. Elérkezünk a felismerésig: Austerlitz életre hívását, történetének keretbe iktatását az ars poetica és a po-etikai meggyőződés indokolja. Alakjára a regénynek a személyes konfesszió és a léttapasztalat közlésével összefüggő fenntartásai, s ennél is erőteljesebben a reflektált tapasztalat közölhetetlenségének belátása miatt van szüksége.

PO-ETIKÁK

A Sebald nézeteivel és orientációjával vitatkozó kritikusokat elsősorban nem műveinek esztétikai és poétikai minőségei, hanem, Danilo Kiš neologizmusát idézve, inkább Sebald po-etikája zavarja. Az 1972-es szerb nyelvű Kiš-esszékötet kötőjeles formájú, címadó fogalma magyarázhatja az életművel szembeni ellenérzéseket. Álláspontjának leplezetlen történelemkritikai radikalizmusa és az etikai értékek veszélyeztetettségének regisztrálása kihívást jelent a német kultúra múltjának és félmúltjának megítélésében. A valamikori Jugoszláviában is hasonlóan éles volt a Danilo Kiš által képviselt kritikus értelmiségi és alkotói magatartással szembeni hivatalos elutasítás. Sebald „a rombolás természettudományát" kutatja és, Thomas Berhard elutasító természet-víziójával ellentétben, különös fogékonyságot tanúsít a pusztulásnak kitett természeti környezet vigasztalansága és „visszafordíthatatlan degradációjának" (7) érzékelése iránt. Kiš inkább a rombolás társadalomtörténetéből építkezik. Az ilyen határozott állásfoglalásra és reflexióra késztető prózai örökségek zavaró, felrázó hatását az időtávlat sem gyengíti.

Sebald és Kiš poétikájában sok a rokonvonás a tényszerűséghez, a történelmi és életrajzi dokumentumokhoz, az irodalmi és nem irodalmi diskurzus- és szövegmintákhoz fűződő viszonyban. Különös, hogy egymástól alapvetően különböző alkatok között is párbeszédet létesíthet a narratív etika, az ízlés, a kritikai alapállás és esztétika. A gyermekfejjel átélt veszteségekkel, a világháborús következményekkel különleges szenzualitású alkotásokban néztek szembe. Képzelt dialógusuk a múlt századi Európa történelmi botrányainak anatómiájáról folyik. Emberi és művészi energiájuk jó részét ez kötötte le.

Kiš számára másodlagos kérdés a nemzeti és származásbeli hovatartozás. Korai kisregényeit hajszálfinom erezet módjára szövik át közvetetten, halogatva, elodázva, már-már elhallgatva a magyar zsidó apa elhurcoltatásának motívumai. Korértelmezésének meghatározó eleme a Kelet-Európát béklyóban tartó sztálini diktatúra és a kommunista ideológiai gépezet működése. Figyelmét a szovjet büntetőtáborokról szóló, nagy késéssel megjelenő élettörténeti beszámolók a tanúságtevő dokumentáris próza felé fordítják. Grobnica za Borisa Davidoviča: sedam poglavlja jedne zajedničke povesti (1976), Enciklopedija mrtvih (1983) című elbeszélésciklusaiban a borgesi indíttatásokból következően merész érintkezéseket és felcseréléseket eszközöl a fikció és a tényszerű között. A két világháború közötti történelem prózai víziójában forrás és eszköz számára a história, aminek eredménye nem krónika és tényirodalom, hanem komor művészi látomás.

A fictum/factum különbségtétel esztétikai jelentőségének átértékelésében két utat követnek. Sebald és Kiš elbeszélői megoldásainak nincs köze az újrealizmusok változataihoz (áldokumentarizmus, doku-fikciós narráció). A szöveg és kép viszonyokat rendhagyóan kezelő Sebald, illetve az intertextuális áthajlásokra fogékony Kiš megoldásaihoz kevés támpontot találunk a felkapott szövegközi és médiumközi koncepciókban. Mégis elgondolkodtató a becsmérlő vélekedés, amit 1990-ben Sebald egyik Robert Walser-reminiszcenciájával kapcsolatban olvasunk (8). Íme a forrás és annak későbbi felidézése: „A hegyek akárha papírmaséból volnának: ügyes díszletfestő alkotásai. Vagy: mintha gigantikus emlékkönyv volna az egész vidék. És egy műkedvelő rajzolta volna bele, az egyik üres lapra, finom érzékkel, ezeket az eszményi hegyeket, emlékül az album gazdájának, egy hölgynek, még egy megindítóan bájos versikét is mellékelve hozzá." (9)

Walser szövegében Kleist, a Sebaldéban Dr. K.(afka) az, aki egy olasz lánnyal kievez a tóra. „A vízből sziklafalak nyúlnak fel a szép őszi fénybe, alig-alig zölden, mintha az egész környék egy album volna, s a hegyeket egy finom érzésű dilettáns festette volna az üres lapra, emlékül az album tulajdonosnőjének." (10) A mondatok a motívum-átúsztatás remek példái. Sebald művészi eljárásának megkérdőjelezése alaptalan, hisz imaginációjának és prózanyelvének szerves tartozékai a közös európai szellemi örökség képei, motívumai, szimbólumai. A rosszindulatú megjegyzésben ugyan nem szerepel a plágium szó, a hozzá nem értés és a kicsinyesség sem szolgáltat alkalmat arra, hogy méltánytalan, minősíthetetlen vádakkal ostromolják az írót, mint ahogyan ez Belgrádban a hetvenes években Danilo Kišsel történt. Elbeszélői eljárásait és a történelmi dokumentumok irodalmi felhasználását plágiumnak minősítették. A politikai lejáratását és emberi megbélyegzését szolgáló támadásokra emlékezetes Čas anatomije (Anatómiai lecke) című könyvével válaszolt 1978-ban, tehát a Borisz Davidovics síremléke és A holtak enciklopédiája megjelenése közötti időszakban. Az ideológiai manipulációk furcsák és szövevényesek, hisz látszólag a jelöletlen szövegátvételek miatt, a szövegközi átjárók hagyományát elvitatva indítottak ideológiai hadjáratot az ideológiák és a mindenkori hatalmi gépezetek radikális kritikusa ellen.

Jegyzetek

(1) Hans Blumenberg: Wirklichkeitsbegriff und Möglichkeit des Romans, in: Hans Robert Jauß (Hrsg.): Nachahmung und Illusion. Kolloquium Gießen Juni 1963. Vorlagen und Verhandlungen. München: Fink 1964, S. 9-27.; 2001. 64.
(2) W. G. Sebald: Légi háború és irodalom. A rombolás természetrajza. Blaschtik Éva ford., Európa, 2014.
(3) i. m. 60.
(4) i. m. 66.
(5) W. G. Sebald: Austerlitz, Blaschtik Éva ford., Európa, 2007: 242, 28.
(6) Az elbeszélő módozatra vonatkoznak Paul Goetsch fingierte Mündlichkeit, valamint Monika Fludernik pseudo-oral discourse kategóriái. Paul Goetsch: Fingierte Mündlichkeit in der Erzählkunst entwickelter Schriftkulturen. In. Poetica 17 (1985) 202-218.
(7) W. G. Sebald: Ahol a sötétség húzza meg a kötelet. Thomas Bernhardról. Jelenkor, 2011. 7-8: 738.
(8) „Das ist ein Zitat, wie Sebald gern zugibt, wenn man ihn danach fragt: »Das ist, glaub ich, ein Satz von Robert Walser, Kleist in Thun.« Ja, stimmt. Wenn es so gekonnt ist, darf ein Buch, das den Schwindel schon im Titel trägt, auch ruhig etwas Talmi sein." Andreas Isenschmid: Prosa zwischen Protokoll, Zitat und Traum. Melencolia. Sebald: Schwindel. Gefühle 1991 Basel. Die Zeit (39) 1990. 09. 21.
(9) Robert Walser: Kleist Thunban in. A séta. Válogatott prózai írások. Halasi Zoltán ford., Magvető, 1999: 24-39; 26.
(10) W. G. Sebald: Szédület. Érzés. Blaschtik Éva ford., Európa Könyvkiadó, 2010:142.

„Az érdeklődésem középpontjában álló műfaj, a regény, érzékeny közegként regisztrálja a korszakra jellemző vonásokat." (Thomka Beáta)

Elsődlegesen a kortárs regények esztétikai beállítottságának változásai foglalkoztatják a kötet szerzőjét, valamint az a tágabb kulturális és történelmi kontextus, ami befolyásolja a nemzetközi folyamatok alakulását. A jelenkorban elbeszélők, teoretikusok, kritikusok sora szembesül például a nyelvváltásból, a regionális és kulturális kötődések módosulásaiból, a hovatartozások kételyeiből, a migráns és posztmigráns állapotokból következő átalakulásokkal. A regényfikció gyűjtőpontba rántja az ezredforduló alapvető történelmi, társadalmi, kulturális és emberi kérdéseit. Ezáltal kiváló alkalmat nyújt azoknak a változásoknak a követésére, amelyek nélkül ma a nemzeti irodalmak és a világirodalom viszonyának, valamint a műfaj jelenkori lehetőségeinek áttekintése sem lenne teljes.

„...a könyv részint a regény alakulástörténetét vizsgálva a kortárs regény dialogikusságára, az olvasót megszólító erejére hívja fel a figyelmet, részben pedig, ezzel mélyen összefüggésben, a kitaszítottság, az otthontalanság jelenségei mellett a kulturális keveredések, párbeszédek, és a (szó mindkét értelemben vett) a befogadás lehetőségeit elemzi és szemlélteti. Anélkül, hogy aktualizálni akarnám, kijelenthető: a könyv szövegei és maguk az elemzett regények egyaránt aktuálisak nemcsak tematikusan, poétikailag, hanem morális, etikai értelemben is." (Kisantal Tamás)

Tartalom: Előszó / „Hozott anyag" a regényben / Germanofónia és posztmigráns irodalom / Világirodalom-koncepciók / Kompenzációs emlékezet / Lezárulás, folytatás, újrakezdés / Új nyelvi otthonok a fikcióban / Családregények, kortörténetek / Ívek / Források, megjelenési adatok / Utószó (Kisantal Tamás)

Thomka Beáta: Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás, Kijárat Kiadó, 2018