Könyvajánló – 2012. szeptember 11.

Szántó T. Gábor. Édeshármas

Könyvajánló–2012. szeptember 11.

Könyvajánló

Szántó T. Gábor. Édeshármas

"Én mindenhol és mindenkor tudom magam rosszul érezni; az utazási előkészületek jelentik a mélypontot. Bár van még idő, nincs türelmem írni, mert Sári folyamatosan tesz-vesz. Segítenék, de kitessékel a konyhából." - Szántó T. Gábor Édeshármas című regényéből közlünk részletet a L'Harmattan Kiadónak köszönhetően.


– Miklós!

– Miklós!
– Megőrülök tőlük! – morgom Sárinak. – Menj ki te, én dolgozom. Mit akarnak már megint?
Sári kimegy, de mindjárt vissza is jön.
– Ne csináld ezt! Veled akar beszélni. Tudja, hogy itt vagy.
Szitkozódva állok fel a laptop elől. Kimegyek a házból a kertbe. Kint már rekkenő hőség, bent még kellemes hűvös.
– Itt vagyok, Magda néni, tessék mondani.
– Miklóskám, ne haragudj, hogy megint szólok, csak tudom, hogy holnapután hazamentek. Ne hagyjátok már a fán azt a gyönyörű barackot. Miből áll leszedni? Kár volna érte.
– Jó, Magda néni. Majd megnézzük.
– Ne csak nézzétek, szedjétek is.
– Jó. Majd. Elnézést, de dolgozom, hoztam magammal munkát.
Visszamegyek a házba, és Sárinak dühöngök.
– Hogy jönnek ahhoz, hogy beleszóljanak, mit szedek le, és mit nem? Csak azért, mert huszonöt éve egymás mellett nyaralunk? Úgy kezelnek, mintha még mindig gyerek lennék.
– Jól van, na, ne izgasd magad. Kedves tőle, hogy szólt.
– De már tegnap is szólt.
– Majd én leszedem.
– Ne őrülj meg, tiszta éretlen. Mit csinálunk vele?
– Majd befőzzük.
– Soha életedben nem tettél el befőttet. Nem is eszünk ilyesmit. Én gyümölcsöt is alig.
Hagyd a fenébe! Olvass, pihenj, napozz, holnapután megyünk haza.
Ebben maradunk. Végtelenül idegesít, hogy a szomszédok nem veszik észre: felnőttem. Már nem egész nyarakat töltök itt, a Balaton mellett, mint gyerekkoromban, csak két hetet, amikor ugyanúgy dolgozom – illetve dolgoznék –, mint otthon. A környezetváltozás jót tesz, de a kertészkedés nem igazán az én világom, különben is, pollenérzékenységem miatt, ha csak tehetem, nem megyek a zöldbe. Délelőttönként a házban vagy a teraszon írok, gyógyszerrel, sprével hozván magam olyan állapotba, hogy levegőt kapjak, délutánonként pedig kimegyünk a partra, úszni, és heverészni a napon. Esténként néha parázson sütünk, vagy bográcsban főzünk vacsorát, vagy beülünk egy italra valahova, esetleg a teraszon borozgatunk a vendégeinkkel.
Újra belemerülnék a munkába, amikor megint kiabálnak.
– Miklós!
– Ilyen nincs, baszd meg!
Sári nevet. – Majd én leszedem, mondd meg.
– Nem érdekel! Nem akarom, hogy leszedd! Azt akarom, hogy békén hagyjanak. Ne dumáljanak bele az életünkbe!
– Halkabban, Miki, meghallják!
– Hát akkor meghallják.
– Jaj, ne legyél már ilyen! Olyan kedves asszony.
– De akkor se egzecíroztasson.
– Miklós!!!
– Jövök már! – kiabálom. Ez most a férfi, Magda néni élettársa. – Itt vagyok, Dezső bácsi, mi a gond?
Az öreg a drótkerítés túlsó felén áll, egy hatalmas létrával egyensúlyoz.
– A maguk létrája nem elég magas. Gondoltam, a miénkkel egyszerűbb lesz.
Nem elég, hogy benéznek a kertünkbe, még a fára is felzavarnának, hogy egy szem barackot se hagyjak ott. Csak azért, mert szomszédok, csak azért, mert az öreglány gyerekkorom óta ismer, miért gondolják, hogy irányíthatnak?
– Dezső bácsi, nem biztos, hogy lesz rá időm…
– Ugyan már, Miklós, csak nem hagyja megrohadni azt a gyönyörű barackot?
– Mi nem…
– Na, fogja a létrát, mert leszakítja a kerítést.
Fogom, viszem, támasztom. Megy az idő, én meg sehol nem tartok a napi munkámmal. Indulnék vissza a házba.
– Ki se próbálja? – szól utánam sértetten az öreg.
– Majd később! – mordulok rá, és idegesen intek, hogy mennem kell.
– Csak mert később melegebb lesz.
– Még a faluba is be kell mennem – mentegetőzöm –, vásárolni a hétvégére.
– Ja, akkor menjen csak, ez megvárja.
Sári az ebédet főzi. Nem szólok hozzá, visszaülök a géphez, de nem megy a munka.
Túl feszült vagyok.
Magda néni kisvártatva Sári nevét kiabálja. Sári megy, klumpája összetéveszthetetlenül klaffog a lépcsőn. Kinézek az ablakon, a kerítésnél beszélgetnek. Nem ő az első nő, aki itt jár velem, és jó viszonyba kerül a szomszédokkal. Láthatóan kedvelik, igaz, kedvelték a korábbi barátnőimet is. Legalább volt kivel beszélgetniük. A nők tolmácsok köztem és a külvilág között. Én nehezen elegyedem szóba a szomszédokkal, és nehezen viselem a nézeteiket. Nehezen tudom elfogadni, hogy tanúi voltak a gyerekkoromnak, amire kevéssé emlékszem; tanúi voltak annak, hogy felnőttem, és közben fordult velem néhányat a világ. Nem tudom elfelejteni, hogy gyerekkoromban Magda néni egykori férjét, aki egy nagyvállalat vezérigazgatója volt, és magas rangú pártfunkcionárius, a családom milyen tisztelettel vette körül, ő pedig milyen természetesnek vette a hódolatot. Hét közben magas rangú funkci, hétvégén ember, lógó hassal, szürkére kopott klottgatyában. Csak a Mercedesét szerettem, amin egyszer egy óra alatt hozott fel Pestre, iskolába, azon az úton, amit mi általában másfél óra alatt tettünk meg.
Neki szabad volt gyorsan hajtani.
Meghalt, majd a kontyos, termetes Magda néni mellett feltűnt Dezső bácsi, aki egy fejjel alacsonyabb volt nála. Éreztük, hogy afféle pótlék, de mindenki örült, hogy Magda néni nincs egyedül. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire egymásra találnak, és közösen aggódnak a baracktermésem miatt.
– Mit akart? – kérdem Sárit. – Talán befőzési tanácsokat adott?
– Honnan tudod? – bukik ki belőle a nevetés. – Igazán olyan kedves. Elmondta, hogy
lehet megérlelni, ha még kemény.
– Nem érdekel, akkor se vagyok hajlandó barackot szedni! Nem akarom, hogy a befőzéssel küszködj, mint anyám szokott. Nem is értem, mi szükség erre az egészre. Ők se szorulnak rá, nyugodtan megvehetnék a boltban. Igazán nem kéne aggódni, hogy nem lesz mit enniük.
A délelőttnek annyi, ebéd előtt még elkerékpározom az ABC-be. A délutáni hőségben lehetetlen dolgozni, a vízparton töltjük az időt. Olvasni próbálok, mindhiába. Ennek a napnak is lőttek. Ha nem írok, nem olvasok, nem nagyon látom értelmét az életnek. Este sétálunk, sörözünk egy kerthelyiségben. A szomszéd asztalnál katonai gyakorlóruhás ember magyarázza nekihevülten, hogy „egy zsidó kurva leszopta az amerikai elnököt, ezért is tolják az amcsik az izraeliek szekerét”. Egy darabig tanakodom, közbeszóljak-e, de sokan vannak, és részegek. Sári böködi a könyököm, hogy menjünk innen, ne avatkozzam be. Ide se jövünk többet.
Hazaérve bezárjuk a kertkaput, az utca felőli spalettákat. Sári fél, ha kint sötét van, idebent meg világos. Az a fixa ideája, hogy belőnek. A nyaralóban csak egy kis képernyős, fekete-fehér Junoszty van, amin egy csatornát lehet nézni. A többin mákos szemcsék: hangyák harca az alagútban. Be kellene szereltetni egy parabolaantennát, de nem tudjuk, érdemes-e beruházni, vagy inkább el kéne adni a gazosodó telket a düledező nyaralóval együtt. Az építkezés nem nekem való. Kis évődés után szeretkezünk. Miután Sári eljutott a csúcsra, sírva fakad, mint mindig, s mikor átölelem és kérdem, miért, csak a fejét rázza. Testén érezni a kókuszos naptej és a víz szagát. Rajtam nem tudom, mit érezni, talán a türelmetlenséget, hogy ma sem haladtam a munkámmal.

Másnap délelőtt ismét írni próbálok, s közben idegesen nézelődöm, nem tűnik-e fel a kerítésnél Magda néni vagy Dezső bácsi. Helyettük Sári bukkan fel farmersortban, köldökét szabadon hagyó, ujjatlan pólóban. Itt is melltartót hord, de vállpánt nélkülit. Tornacipőt húzott, a karján kosár. Mintha vásárolni indulna.
– Szedek egy kis barackot. Csinálok belőle kompótot.
– Kompótot? Ebből a kőkemény barackból? Ne őrülj meg! Kezdenek behálózni a szomszédok.
– De tényleg, miért hagyjuk megrohadni a fán?
– Én nem szeretem a kompótot.
– Pesten, az erkélyen megérik.
– Ne nyissunk bolgárkertészetet, jó? Majd veszünk a Lehelen érett barackot. Különben is csak a nektarint szeretem. Ez szőrös, csiklandozza a torkom.
– Én akkor is szedek egy kicsit, és főzök magamnak. Ha akarod, majd megkóstolhatod.
Ebben maradunk. Ha Sári valamit a fejébe vesz, nem lehet eltántorítani, jobb, ha ráhagyom. Hátha ezzel el lehet hallgattatni a szomszédokat is.
Este, ahogy jövünk be a partról, még ki se nyitottuk a kaput, feltűnik Magda néni és Dezső bácsi.
– Láttuk ám, hogy Sárika szedte a barackot – mondja Magda néni.
Na, most legalább elégedettek lehetnek.
– De csak alulról szedte, pedig ott van az a magas létra! – Dezső bácsi számon kérőn néz rám. – És holnap már mennek is haza.
– Biztos lesz még annyi időtök, Mikikém – hallom Magda néni kérlelését. – Ne hagyjátok már elrohadni azt a szép barackot!
Sári szorítja a kezem, de nem tudom türtőztetni magam.
– Ha akarnak, nyugodtan jöjjenek át holnap, Magda néni, és szedjenek, amennyi csak jólesik.
– Nem azért mondtam, Miklóskám. Csak sajnálnám, ha ott maradna. Én már tettem el barackot.
Kicsit mintha meg lennének sértve. Nem szólnak többet, csak néznek szomorúan, én meg dühösen vonszolom magam után a gumimatracot.
A napozás és az úszás kiszívja minden erőnket. Túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy egymáshoz nyúljunk. Vacsorázunk és bedőlünk az ágyba, de Sári még most is képes felkelni, hogy behúzza a spalettákat.
– Félek, hogy elveszítelek – ez az utolsó, amit elalvás előtt mond, s még eljut a tudatomig. Vajon segítene rajtunk, ha bevallanám, hogy bár semmi kézzelfogható okom nincs rá, én is félek?

A nyaralás utolsó napján ebéd után leeresztjük a hűtőszekrényt, kezdődik a csomagolás, az evakuálás. Minden utazástól ódzkodom, a hazautazás se jobb. Én mindenhol és mindenkor tudom magam rosszul érezni; az utazási előkészületek jelentik a mélypontot. Bár van még idő, nincs türelmem írni, mert Sári folyamatosan tesz-vesz. Segítenék, de kitessékel a konyhából.  Nem képes kidobni semmiféle élelmiszert, mindent bepakol. Ki tudja, jövünk-e még idén a Balatonhoz? Ha viszont jövünk, mindent hozhatunk újra.
– Miklós! – kiabál át Dezső bácsi. – Áll az ajánlata?
– Milyen ajánlat, Dezső bácsi?
– Hogy jöjjünk át barackot szedni.
– Persze, tessék csak, egész nyugodtan! – mondom, és berontok Sárihoz.
– Tudom, tőlem már kérdezték. Meg azt is, nem hagynánk-e itt a kulcsot, hogyha ma nem tudnák leszedni, később is átjöhessenek.
– És mit mondtál?
– Hogy kérdezzék meg tőled.
– Ez valami mánia! – fakadok ki.
– Jaj, ne légy már ilyen! Lehetnél egy kicsit megértőbb.
– Mi a túrót értsek meg? Ezt a kicsinyességet? Szochazás nyugdíj mellett?
– Író létedre miért nincs benned egy kicsivel több empátia?
– Na, ezt hagyjuk! – fordulok ki a konyhából, döbbenten konstatálva, hogy Sári átállt, elárult, megbolondult. Én ebben nem akarok részt venni. Megyek vissza a teraszra, a laptophoz, menedékemhez, közben látom, Dezső bácsi slattyog hátra a kertbe. Felállítja a létrát, szedi a barackot.
Képtelen vagyok koncentrálni. Idegesít a jelenléte, ahogy a hátam mögött szöszmötöl. Hetvenöt évesen kúszik az ágak közt. Kikapcsolom a számítógépet, bemegyek a házba. Többször is fordul, még akkor is dolgozik, amikor a csomagokat kell kicipelnem a kocsihoz. Utánam kiabál.
– Miklóskám, akkor itt hagyják a kapukulcsot? Még nem végeztem. A fa teteje még tele van. Már, persze, ha nem zavarja. Ha megyünk Pestre, beadjuk maguknak. Igyekszem visszafogni magam.
– Persze Dezső bácsi, szedjék csak. Majd visszaadják a kulcsot.
Tőlem aztán az utolsó szemig leszedhetik a kurva barackot.
Bezárom a házat, kikapcsolom az áramot, elzárom a vizet, a bojler főkapcsolóját, és némi aggodalommal, nem felejtettem-e el valamit, még egyszer körbejárom a nyaralót, ahogy apámtól láttam, noha tudom, mindent pontosan úgy tettem, ahogy megtanította.
Lecsapom a csomagtartót, és egy nagy zsák szeméttel indulnék az út menti konténerhez, amikor Magda néni kiabál utánam.
– Miklós! Gyertek még be egy pillanatra, ha végeztél. Valamit akarok nektek mondani. Egy perc az egész.
Mintha figyelte volna, mikor tűnök fel. Bemegyünk a kertbe, átvágunk a szabályosan nyírt gyepszőnyegen, a rózsabokrok között. A szaletliban mutat helyet, a hosszában kettéfűrészelt farönkből készült padon. Mély levegőt vesz, áthajol az asztalon, és megfogja a karom.
– Ne haragudj, hogy most is feltartalak, de nem akarom, hogy teljesen hülyének nézz.
Rázom a fejem, mire leint.
– Ne szabadkozz! Csak hallgass meg. Bennünket nem deportáltak, mint apádat, anyádat meg a nagyszüleidet... de mi is szenvedtünk eleget. – Szaggatottan, lassan beszél. – Pesten, a gettóban vészeltük át anyámékkal negyvennégy telét. Én gyerek voltam. Az utolsó nyolc napra csak egy üveg lekvárunk maradt. Egyetlen üveg baracklekvár. – Nagyot sóhajt. – Anyám naponta egy kanállal engedélyezett magának és apámnak. Nekem két kanállal adtak. És amikor az oroszok felszabadították a gettót, még mindig volt az üveg alján egy ujjnyi. Hát ezért.
Hallgatunk, elereszti a karom.
– Tessék csak nyugodtan leszedni a barackot – hallom a saját hangom, valahonnan távolról.
Némán ülünk be az autóba, az úton keveset beszélünk. Lassan araszol a kocsisor,
tekergetjük a rádiót. Fehérvár előtt ránk esteledik. Sári rám szól, hogy álljunk meg valami nyugodt helyen, ahol nincsenek emberek. Nem kérdem, miért, gépiesen letérek a sztrádáról, a kihalt régi út mentén állítom le a motort, az erdőszéli fák alatt. Koromsötét vesz körül bennünket, az erős szélben csattognak az ágak, zizegnek a levelek. Kísérteties a hely, aggódva pillantgatok körbe, de Sári szenvedélyesen átölel. Megcsókol, a nadrágom cipzárja körül matat, majd átmászik hozzám. Gyorsan, váratlanul és egyszerre élvezünk el, s ő, a nyakamba fúrva fejét, elsírja magát.

 

 

Szántó T. Gábor: Édeshármas
276 oldal
L’Harmattan Kiadó, 2012

Egy mester, egy tanítvány és egy nő próbálnak kikeveredni életük zsákutcáiból az
ezredforduló Budapestjének jellegzetes helyszínein: az Újlipótvárosban, a Duna-parton, divatos bárokban vagy éppen romkocsmákban, a zsidónegyed sikátoraiban.
Hol együtt, hol külön, hol egymást segítve, hol egymás elől menekülve keresik a választ: hogy viseljük el a szerelmet, az életet és a halált?
Keresik a választ: kiléphetünk-e a múlt árnyékából, vagy holtig magunkban hordozzuk az árnyékot?
Keresik a választ: hogy lehet itt élni és szeretni?