Könyvajánló – 2015. január 19.

Maurice Blanchot: A túl nem lépés

Könyvajánló–2015. január 19.

Könyvajánló

Maurice Blanchot: A túl nem lépés

Nappal nappali cselekedetek, nappali kijelentések, nappali értékek és nappali szokások voltak, semmi, ami számított volna és mégis valami, amelyet zavaros módon muszáj volt az életnek hívni. – Maurice Blanchot könyvéből ajánlunk részletet a Kijárat Kiadó jóvoltából.


Lépjünk be ebbe a viszonyba.

♦ A halálhoz itt nem vagyunk hozzászokva.

♦ Mivel a halálhoz nem vagyunk hozzászokva, úgy közelítünk felé mint szokatlanhoz, amely elbűvöl, vagy mint nem-otthonoshoz, amely elborzaszt. A halál gondolata nem segít a halál elgondolásában, nem nyújtja felénk a halált, mint elgondolhatót. Halál, gondolat, ezen a ponton határosak egymással, amennyiben gondolkodván, meghalunk, és ha haldokolván felszabadítjuk magunkat a gondolkodás alól: minden gondolat halálos, minden gondolat a legvégső.

♦ Idő, idő: a nem-túl-lépés, amely az időben nem teljesedik be, az időn kívülre vezetne, anélkül, hogy ez a kívül időtlen volna, de ott, ahová ez az idő, törékeny zuhanással, kikötne, eszerint az „ időben időn kívüli” szerint, amely felé az írás vonz, ha számunkra megengedett volna, önmagunk elől eltűnve, írni, az ősi félelem titka alatt.

♦ Honnan származik vajon a kiszakítás, a rombolás vagy a változás ezen hatalma az éggel szemben leírt első szavakban, az ég magányában, a jövő és törekvés nélküli szavakban: „il – la mer”?

Kétségtelenül kielégítő (túlontúl kielégítő) arra gondolni, hogy pusztán azon egyszerű tényből adódóan, hogy valami, ami ezekhez a szavakhoz hasonló „il – la mer”, a belőle eredő elvárással és ahonnan maguk a szavak is erednek, hogy valahol beíródik, bevésődik egy radikális átalakulás lehetősége, legyen az akár egyetlen, vagyis önmaga, mint személyes létezés megszüntetéséé. Lehetőség: semmi több.

Nem vonni le semmiféle következtetést ezekből a valaha leírt szavakból (amelyek egyidejűleg és ugyanannyira más szavak is lehettek volna), sem az írás követeléséből, feltéve hogy, ez utóbbival, már eleve terhes voltál, mint ahogy meggyőződtél róla és elhessegetted magadtól: mindaz, amit megtarthatnál belőle csakis egy jelentéktelen és (magának az írás ezen követelésének kijelentése révén) az egységből visszarántott, jelentéktelen létezés, egyfajta önhitt egyesítését szolgálná. Ne reméld, ha ez volna a reménységed, ami csöppet sem bizonyos, hogy egyesíted létezésedet, hogy a megbontó írás által valamiféle koherenciát csempészel a múltba.

♦ Az írás kérdéseként írni, mint a kérdést hordozó írást hordozó kérdés, a léthez való ezen viszony útjába állni – amely alatt először, mint hagyományt, rendet, bizonyosságot, igazságot, mindenfajta gyökerezettséget értünk -, amelyet a világ egy napján egyszer a kezedbe kaptál, területet, amelynek azért lettél ura, hogy megerősítsd „Én”-edet, jóllehet az már attól a naptól kezdve hasadt volt, hogy az ég megnyílt üressége felett.

Hiába próbálom ekként bemutatni magam. Olyasvalakinek, aki nem voltam, aki akaratán kívül kezdett el írni, és úgy írt (vagyis ekkor már tudatosan), hogy az írás által a cselekvés hiányának tiszta terméke a világba és az ő világába férkőzött. Mindez „éjjel” történt. Nappal nappali cselekedetek, nappali kijelentések, nappali értékek és nappali szokások voltak, semmi, ami számított volna és mégis valami, amelyet zavaros módon muszáj volt az életnek hívni. A bizonyosság, hogy írás közben pontosan ezt a bizonyosságot tette zárójelbe, beleértve az írás alanyának magára vonatkozó bizonyosságát is, lassan, mégis egy szempillantás alatt, egy olyan üres térbe vezette, amelynek üressége (az áthúzott, címerhez hasonlatos nulla) a legkevésbé sem akadályozta egy rendkívül hosszúra nyúlt menetelés útjait és kerülőútjait.

Tudta, hogy ebben az öreg városban vannak emberek, akik tökéletesen elzárkózva élnek, és ekkor fel kellett tennie magának a kérdést: mégis honnan tudja ezt? Talán nem is valamit tudott, hanem olyasvalami volt ez, ami magában a tudásban foglaltatott benne. Egy valami egészen másról szerzendő tudás arra kényszerítette, hogy már előre tudja vagy éppen ne tudja ezt a valamit. És innentől kezdve, hogyan is lehetne ellenállni a kísértésnek – a vágynak -, hogy ezeknek az embereknek a nyomába eredjen?

„Hogyan lehetne találkozni velük?” – „Hát, nincs is ennél egyszerűbb: egyszer csak beléjük botlik.”

Többen voltak, erről is bizonyos lehetett. Többen: vajon együtt élnek vagy együtt, de egymástól elzárva? Többen – ez a szó talán csak abban segített, hogy kevésbé meghatározott módon gondoljon rájuk. Az emberekre.

„Úgy érti: véletlenül?” – De megismételte: „Egyszer csak beléjük botlik.” Természetesen, még mielőtt elkezdett volna erről beszélni és főképp miközben erről beszélt, már egy erős sejtés élt benne egy másik választ illetően: „Hisz ismeri őket.” Ami megértette vele, hogy az ismeretség nem a megfelelő mód, hogy találkozzon velük, de amikor elhatározta, akárha egyezményes szavak nyomása alatt, hogy megkérdezi: „Tényleg úgy hiszi, hogy ismerem őket?”, meglepődött a válasz frivolitásán: „Mégis hogyan volna ez lehetséges: maga senkivel sem szokott találkozni.”

De legalább ővele találkozott, még ha, ezen gondolkodván, már előre láthatta, milyen módon kapná meg válaszként, ha most megszólalna (de nem szólal meg): „Pontosan ezt mondom, maga senkivel sem találkozik.”

♦ Erőtlen gondolatok, erőtlen vágyak: érezte erejüket.

♦ Az „ő”-höz [il] való viszony: az „ő” által fogva tartott többes szám olyasféle, amelyet nem jelölhet a többes jele. Miért? „Ők” [ils] egy elemezhető, következésképp kezelhető egységet jelölne. „Ők” az a mód, ahogyan (ő) felszabadul a semleges alól, miközben a pluralitásnak önmaga meghatározásának lehetőségét biztosítja, ahonnan azonban kényelmes visszaút adódik a meghatározatlanhoz, mintha (ő) ott önnön nagyon is meghatározott helyének rögzítéséhez elegendő jelet találna, ott, ahová minden meghatározatlan bevésődik.

Ha írok, sokkal inkább kijelentem, mint jelölöm, de legalábbis tudom, hogy a legkevésbé sem helyet, szerepet vagy jelenlétet biztosítok neki, amely minden olyasmi fölé sorolná, ami jelölni képes, én magam vagyok az, aki erről a pontról, belép abba a viszonyba, ahol „én” fogadom el az egyfajta fikcióidentitásba vagy funkcióidentitásba való rögzítettséget, azért, hogy az írás játszmája működésbe léphessen, amelynek ő vagy a partnere és (ezzel egy időben) a terméke vagy az adománya is, vagy felállítása, tétje, aki úgy ahogy, legfőbb játékosként, játszik, változik, helyet cserél és magának a változásnak a helyére áll, olyan helyváltoztatás, amelynek nincs elhelyezkedése, és hiányzik minden elhelyezkedésből.

♦ ő: ha az írás peremén tartom, ha ügyelek, hogy nagybetűs formában ne szivároghasson belé, még jobban ügyelek, hogy ne biztosítsak neki egyfajta többletértelmet, amely abból eredne, hogy nem tudjuk, mit is jelöl, ez a szó, amelyet, nem minden küzdelem nélkül, az általam pillanatnyilag neki kiutalt pozícióban tartok (az írás peremén), és amelyet nem csupán szüntelenül felügyelnem muszáj, hanem, felőle nézve, bitorlás vagy lehetetlen fikció formájában, felügyelnem kell azt a hely- és alakváltoztatást, amely ebből ezen „Én” számára következne, amely mindenekelőtt ugyanúgy kénytelen ábrázolni az ugyanazt,mint az identitást vagy az írásképben és az íráskép által a jelek állandóságát, és ezzel egy időben mégsem áll rendelkezésére másik forma, mint az identitásnak ez a funkciója vagy lecsapolása. Az én nem én, hanem önmagam egyezése: nem valamiféle személyre szabott, személytelen, bizonyos és tétova identitás, hanem az a törvény vagy szabály, amely egyezményes módon biztosítja a terminusok és jelölések ideális identitását. Az én tehát egy kanonikus rövidítés, mondhatnánk, olyan formula, amely szabályoz és, ha úgy tetszik, első személyben oszt áldást, az Ugyanaz elsőbbségre támasztott igénye. Talán innen ered szent karaktere, amely az énhez csatolja és amelyet az egoizmus úgy koboz el tőle, hogy a középpont előjogává formálja, amelyet ettől kezdve be is tölt, csakúgy, mint minden egybegyűjtés, társítás, csoportosítás, egyesítés, sőt, negatív oldalról, szétszakítás, szétválasztás, szétszóratás gesztusvonásai.

De a nem elvonás által megképződő ő hagyja vajon, hogy elvétse azt a határtalan szférát, ahol az én kanonikus rövidítése csábításba kezd, ott, ahol, legyen szó bármilyen formáról is, de az identitás az úr? Ha ő a másikká válik, nem csupán egy olyan másik én lesz belőle, amelyet az a közvetett (ennyiben semmiképp sem másodlagos), összetett viszony jellemez, amelyből ered és amelyet fenntart? Vagy nem válik-e, jobb és rosszabb esetben, azzá, amely az Egy-nek van híján és amely könnyen tűnik fel úgy, mint nem-egy (a tagadás, ha rajta a sor, a kizárólagos kérlelhetetlen jegye által szabályozza magát és azáltal is, hogy beleszámolja magát az egészbe)? Legalábbis annyira, hogy ő, olyan fogalomként, amely azért meghatározatlan, hogy az Én a maga idejében, mint legfőbb határozót határozza meg magát, a sohasem alávetett alanyként, hogy ne váljon az egy viszonyává a másikhoz, abban az értelemben, hogy végtelen vagy megszakított, abban az értelemben, hogy mindig helyváltoztató viszony, és önmagával szembeni helyváltoztatás, anélkül, hogy lenne bármi is, aminek helyet kellene változtatni, ugyanakkor annak a helyváltoztatása is, amely hely nélkül létezne. Talán egy szó, csak egy szó, de többlet-szó, egy szó, amely már sok és ennyiben örökké hiányként lesz jelen. Semmi, csak egy szó.

♦ Vajon miért tartja vonzásában ez az erő, amely nem a csábításé? ő: tételezzük fel, hogy megelégszik avval, hogy a mondatba illeszti a legfőbb határozó (a nem alávetett alany) által üresen hagyott helyet. Megelégszik-e avval, hogy üresen hagyja azt, egy kirívóan jelentéses fehérrel, mint egy könnyedén telepakolható rekeszt? De akkor sem hagyja üresen, ha a szó utánzata, a helyettesítő helyettesítője tölti ki azt, egy névmás, amely egyedül az ürességet jelezve, olyan üresen jelentené azt, hogy ez az üresség meg sem jelenne, hiszen helyét a egy olyan nem-kifejezés foglalná el, amely mindeközben nem csupán meghatározatlan.

„ő” jobban jelöli „ő”nmagát a jelen mondat kettős használatában, egy olyan ismétlésben, amely nem is valódi (ha a második „ő” az elsőt állítja helyre, akkor úgy ismétli meg, hogy egy bizonytalan helyzetbe utasítja – ahol kétféle kimenetele is lehet – nevezetesen a kérdő pozícióba), vagyis egy olyan kifejezés, amelyet „pleonasztikusnak” is hívhatnánk, nem azért, mert tiszta redundanciából származik, hanem, mert itt tökéletesen dologtalanul áll, önmagát újra és újra eltörölve, egészen addig, míg magával a mondat tagolatlanságával mosódik egybe.

 

 TARTALOMJEGYZÉK

  1. Pascaltól Kierkegaardig

  2. Nietzsche

  3. Hölderlin – Kafka

„Az írás rendeltetése nem az, hogy nyomokat hagyjon, hanem hogy a nyomok révén eltöröljön minden nyomot; hogy eltűnjön az írás töredékes terében, annál is véglegesebben, ahogyan eltűnünk a sírban, vagy, ennél is inkább, az írás arra rendeltetett, hogy romboljon, romboljon láthatatlanul, a rombolás lármája nélkül."

Maurice Blanchot: A túl nem lépés, fordította Szabó Marcell, Kijárat Kiadó, 2014, 152 oldal, 2800 Ft.