1.

Nem könnyű ma már visszatekinteni azokra a napokra, főleg nem könnyű innen, ahol mi vagyunk, s nem könnyű, ha arra a nem kevés időre gondolunk, ami azóta eltelt, beleértve történetünk nem könnyű napjait is. Na, ezzel a sok nem könnyűvel együtt is felfoghatatlannak tűnik… mi is?

Éppen a könnyűség.

Az elviselhetetlen könnyűség.

Hogy abban a nagy nemtörődömségben miért nem sejtette meg senki, mennyire közeli a változás, és hogy az akkori városlakók nemcsak nem számoltak a lehetőséggel, hogy egyszeriben minden összeomlik körülöttük, de még a maguk végességével se gondoltak különösebben.

Úgy éltek, mintha örökké tojhatnának mindenre.

Felkelés, munka, evés, ürítés, szeretés, vásárlás.

Jobb volt nekik, vagy rosszabb?

Sok idő telt el azóta, s legfeljebb a tanulság maradt itt velünk, hogy a tudatlanságban nincsen szépség, és hogy az emlékezet semmit nem segít és semmit nem könnyít.
Meg az, hogy mindenkinek megvan a maga története, ami másokhoz beszél, még akkor is, ha ők maguk nem tudnak róla.

És hogy sajnálatos, de az emberek többsége nem ismeri a saját igazi történetét, folyton más mesébe képzeli magát, máshonnan kapja a szavakat és máshová tekint, várakozik, és úgy szopogatja a reményt, mint a nyálas savanyú cukrot, miközben szart eszik. Hogy aztán egyszer csak heves szívdobogással riadjon fel, izzadtan bukjon át a félálomból az ébrenlétbe, ó, jaj, maga elé mered, sóhajtozik és szuszog, lógatja a fejét, bámulja a kezét, az ujjait, a lábát, a bőrét, rácsodálkozik, hogy micsoda bonyolult s mégis tökéletes szerszám valamennyi, vajon ki alkotta meg? S máris kapkodna a szavak után, egyik partról a másikra ugrál, aztán meg térne rögtön vissza, itt se jó és ott se jó, fényes páncélú bogarak a szavak, pörögnek és forognak, aztán meg zümmögve repülnek el, ha hozzájuk nyúlna az ember.

Ráadásul, miként a lakóinak, úgy a városoknak is van gyermekkora, fiatalsága és érett kora, s persze megvan a maguk története is, van eleje és van közepe, van vége is, azt már ne is emlegessük, hogy minden történet számtalan más történetből tapad össze, minden elmesélés máris új történetet teremt, s ha felidéznénk valamit, akkor új és újabb utakra kell térnünk, ha magunkkal akarjuk vinni az emlékeket, járatlan bozótokon át kell ösvényeket hasítanunk, folytonosan ráébredve, hogy nincsenek készen még azok a szavak, amelyekkel egy újabb történet kezdődhetne el, s folytonosan új szavakká vedlenek a régiek.

Ó, a francba.

Legfeljebb az vigasztalhat, hogy az új bőrök alatt ott lapulnak a régi testek, a szó soha nem vész el, csak átalakul.

Ezért, mielőtt a történetünk elbeszélésébe kezdenénk, fontosnak tűnik elmondanunk néhány tudnivalót arról, hogy régebben (a történetünk előtt már régebbnek számít) sokan hitték, hogy az Angyal utca elnevezése pusztán a véletlen műve volt, vagy a csapongó emberi fantázia játéka, afféle szokásosan kiszámíthatatlan fordulat, mint annyi minden a városok és az emberek történeteiben. Persze a véletlent, azaz a véletlen erejét, vagyis a következetesség erőtlenségét alábecsülnünk soha nem szabad, sem egy történetet felidézve, s pláne nem egy történetbe alámerülve. Ilyet csak a saját tudásába feledkezett, öntelt és hiú bolond volna képes elkövetni, míg tágra nyílt szemmel, bizakodó tekintettel neki nem rohan a rücskös betonfalnak, porcok roppannak és csontok reccsennek, s örülhet, ha csak a taknyát és az orra vérét kell törölgetnie.

Ha valamiben feltétlenül bízhatunk, az a véletlen, másképp mondva, a véletlen az egyetlen bizonyosság.

Mert a következetesség, amennyire idegen az emberek cselekedeteitől, hál’ istennek épp oly ritka a városok életében is, ide-oda tekeregnek a fonalak, nincsen, aki kibogozná. Nem is kell messze mennünk, a Mester utcát egykoron Temetőkert, majd Temető utcának hívták, s bár nem kis mesterség rendet vágni morajlás és csend, élet és halál között, a névválasztás aligha eredhet innen. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban még németek laktak errefelé, a Gottesackergasse és a Friedhofgasse nevét németül emlegették, ám az átkeresztelt Mester utca lakói többségükben már magyarul beszéltek. Tévedés, hogy a nyelvek recsegése és zengése, pattogása és susogása oly sokat számítana a történetünk folyása felől nézve. Az Angyal utcát Deutsche Gasse, majd Engel Gasse néven írták a térképekre, Deutsche, Engel vagy Angyal, piha, angyalom, piha, annak, aki az emberek fölött járkál, vagy éppen odalent bujkál a város gyomrában, kopogtatja a vasból gyúrt beleket, hogy minden koppantásra egy-egy ember ránduljon össze fájdalmasan, a hasát vagy a mellkasát tapogatva. Édes mindegy, milyen nevekkel repül az emberek fölött az idő, legyen szó utcákról vagy házakról, néven nevezett emberekről vagy effajta szavakkal meg se szólítható túlvilági lényekről.

Számosan mások a nagyhírű Arany Angyal fogadónak tulajdonítják az Angyal utca elnevezését, annak a műintézetnek, ahol éveken át a borongós Vörösmarty Mihály, a földi sorsokon és fizikai határokon könnyedén túllátó költő itta kedvenc világos borait, szódával vagy szóda nélkül. Angyal az angyalokkal, bolyongott a fagerendákkal borított falak között, kártyázott, vagy az elfutó felhőket bámulta a muskátlikkal körberakott kerthelyiségben, miközben a halálosan szívszaggató ritmusokat cifrázó Bihari János zenéjére ingatta a fejét, addig-addig, míg hagyta, hogy a szeméből a könnyek végigcsorogjanak, legördüljenek a szakálláig, összevegyülve a délutáni ebédre evett nyúlragú szalonnás ízével és ottfelejtett pöttyeivel. Más kérdés, hogy akik erre gondoltak, nem Vörösmartyra, hanem az Arany Angyalra, tulajdonképpen nem is jártak messze az igazságtól, na jó, az igazság némely elemétől, hagyjuk a francba most a rész és egész viszonyrendszerét, némely elem, és kész, legyen elég ennyi, legalábbis legyen elég a történetünk felől. Részint, mert előbb volt az Arany Angyal fogadó, mint az Angyal utca, legalábbis a neveket tekintve, s előbb birtokolta a fogadót a Lindmayer Mihály úr, s előbb üzemeltette a szemközti sarkon a kávéházát a Wolf Ede, estéről estére alkalmat adva a kövér húsú Gizinek, hogy a tangóharmonikából előcsalt muzsikájával jókedvre derítse a munkában megfáradt, az élet mulandóságán eltöprengő városlakókat, s csak aztán költöztek sorra a környéken épülő gyárak és malmok munkásai az itteni házakba. Hiszen akkor még ezek a házak se álltak, nem itt éltek a mesterek, de jöttek azután, ahogy tágult a város gyomra. Búzakalásszal díszített házba települtek a malomipariak, hentesbárdosba és kosfejesbe a vágóhídiak, németekből, szlovákokból, szerbekből és bolgárokból lettek magyarokká, bármit is jelentsen ez.

Az angyali természet némely vonásai soha nem voltak idegenek ettől a vidéktől, amint arra az utca történetét tekintve számos bizonyítékot találhatunk.

Hiszen az mégse lehetett véletlen, hogy alig-alig nőtt túl az egykori városfalon ez a kerület, s őrizte még a hajdani szőlőföldek, majorságok emlékét és magvait az itteni föld, ami ugyan emeletes bérházakat és téglafalú malmokat hordott már a hátán, esténként meg a kora reggeleken a régi bolgárkertészetek virágainak illatát szórta szét a szél a malterszag és a szénfüst fölé, a Tompa utcai kocsiszínbe kocogó, izzadt lófogatok és a Dunán felevező zöldséges bárkák közé, amikor a tisztes kávémérés-tulajdonosok és háziurak máris bérbe adtak a házaikban sok kis külön bejáratú lakást, mondván, hogy a jobbra vágyó ember, ha már a lelkéről készül lemondani, legalább a testét szeretné ideiglenesen a felhők közé emelni, s ezt az illúziót tudvalevőleg a szerelmi élvezetek segítik a legjobban. Hivatalosan szólva magántalálkahelyek voltak ezek, ahol flörtölni és szerelmeskedni lehetett, beszélgetni és dédelgetni, eszmét cserélni és megpihenni is. Tévedés ne essék, nem bordélyházak voltak, gépzongorával és piros lámpákkal, hanem diszkrét lakok, ahol csakis a megfelelő bárcával rendelkező nő lehetett a lakás bérlője. Szigorúan kimondatott, hogy a lehetőség szerint nem az utcafrontra kellett néznie az ablakoknak, ráadásul mindennemű hangoskodás és zene határozottan tiltottak.

Amit szem nem lát, amit fül nem hall, az titoknak nevezhető.

Angyalian csöndes kis lakások voltak ezek, vagy bizonyos boldog percekben nem is olyan csöndesek, de mindenképpen angyaliak. Éppen, mert az angyalok nagyon is közel állnak az élvezetekhez, s mert titkon ugyan, de a magánkéjnők arcocskái mindenkiben a templomok festményeit idézték fel, gyertyafénnyel és lobogással, hevültséggel és elragadtatással, a napsütéstől megkímélt fehér bőrök a márvány hűvösségére emlékeztettek. Aki ezeket a lakásokat látogatta, már a gyér fényű lépcsőházakban óhatatlanul a templomi áhítatokra gondolt, a Bakáts téri Szent Ferencre vagy az Üllői úti Örökimádásra, a Haller parki Páli Szent Vincére. Aki meg a templomok hűvösében az ottani, faragott angyalok arcára nézett, aligha űzhette ki a gondolatai közül az Angyal utcai nők tekintetét, na jó, nemcsak az Angyal utcaiakét, de az övékét semmiképpen.

A titok éppen így működik: a bérbeadók, engedélyeztetők és mindenféle kliensek nagyon is jól tudták, melyik lakás szolgál a magánszerelem céljára, az ügybuzgó fővárosi rendőrfőkapitány személyesen ellenőrizte az engedélyezett helyek működését, ne gondoljunk most semmi rosszra, nyilván csak a lelkiismeret és az alaposság vezérelte, amit meg kell tenni egy munkakörért, azt ő megtette, ahogyan azt az esküje diktálta.

Az ezernyolcszázhetvenes években a hivatalosan bejelentett és engedélyezett negyvennégy budapesti magánkéjlakból nem kevesebb, mint huszonkettő működött itt, az Angyal utca környékén, a szerelem és a szeretet tanyája volt ez a vidék. Áhítozzuk az emberi teljességet, férfi és nő újra és újra egyek akarnak lenni. Mint a történelem során bármikor, egy dolog a papír és a bejegyzés, s más a hús, az izzadság, az elködösült tekintet: a hivatalosságon kívül történtek a legfontosabb dolgok, s a bejegyzésre került kéjlakok számát sokszorosan meghaladták a titkos szerelmi fészkek. A regisztrált bordélyházakból százhetven csalogatta az érintésre és melegségre vágyó kuncsaftokat, s ki tudja, hány helyen nyíltak meg az éj leple alatt az ajtók és a szívek, a combok és a pénztárcák.

Az Angyal utca vidéke ragaszkodott a szerelem ápolásához, amit már a története kezdetén megtanult, s a székesfőváros lakói is ragaszkodtak az Angyal utcai műintézetekhez, no meg a bennük ténykedő angyalokhoz, hiszen sokat tanulhattak tőlük, nem változtathattak ezen se a múló évtizedek, se a háborúk és válságok.

Az sem volt véletlen, hogy az akkor még igencsak nagy természetű és szálfatermetű Krúdy Gyula, aki a távoli, keleti hegyek tövéből hozta ide a vágyait, és akinek ha az angyalokhoz nem is, de a földi életen túl bolyongó lidércekhez nagyon is sok köze volt, oly igen szerette ezt a környéket, s nem csupán a varrógéphangú utcácskák, a fejmagasságban lógó cégérek, hanem a megfizethető borok és titkos szobák miatt. Akkori apósát kísérve az álmokban és belső szobácskákban jártas író gyakorta üldögélt a Négy Arabs Szürkéhez címzett fogadóban is, ahová az Üllői úti klinika csukaszürke ruhás halottszállítói és formalinszagú kórboncnokai szerettek járni, mondhatni, ez volt a törzshelyük két fuvar között. Ők tanították az írót arra, hogy az elmúlás és a halál éppen úgy kiszámíthatatlan lapjárású időtöltések, mint a kártyázás és a szerelem, s a legjobb megoldás minden mozdíthatót feltenni a nyerőnek tűnő lapra. Alkalomadtán még be is csempészték a fiatalembert egy-egy klinikai boncolásra, megmutatva, hogy a lélek útjai kétségkívül kiismerhetetlenek, de az sem érdektelen, mi az, ami a testből lesz a lélek távozása után.

Ezerkilencszáznegyvenhétben, amikor a háborúból felszabadult Budapesten a szabadság és egyenlőség nevében állami akarattal megtiltották a bordélyházak és magánkéjlakok működését, még a hivatalos nyilvántartás szerint is közel kilencszáz professzionális hölgy dolgozott a városban, sok volt ez, vagy kevés egy világégés után, ezt ki-ki maga döntse el. Boszorkányokról pedig mostantól szó se essék, mert ilyenek nincsenek. Ellenben, dacára a létező szocializmusnak, a szerelmi élvezetek dolgában olyan sok lényegi változás mégse történt: kocsmáknak és presszóknak és szállodáknak, fitneszkluboknak és masszázsszalonoknak álcázva ez a környék a keresés és a találás, a felejtés és felébredés, a szerelmi légyottok paradicsoma volt és maradt, már ha a földi paradicsomot a testi örömökhöz társítjuk, s nem firtatjuk, vajon az örömökkel és szenvedésekkel szerzett tudás, avagy az ártatlanság szülte tudatlanság vinné-e közelebb az embert a túlvilághoz vagy a túlvilágon várakozókhoz. Az ember megrögzött szokásai nem változnak, bárhogy forduljon a szél, s kevésnek mutatkozott az úgynevezett rendszerváltoztatás is, hogy megmásítsa a szerelem és az utcák természetét.

Talán még az angyalok se tehettek volna ez ellen semmit, ha akadt volna efféle tervük, akkor sem. De az angyalok, mondjuk el, ha már róluk és a szerelmi élvezetekről van szó, folyton csak szórakoznak az emberekkel.

S nem azért, mert olyan mulatságosnak vagy szívderítőnek találják őket, mármint az angyalok az embereket, ó, dehogy, egyszerűen csak e nélkül még jobban unatkoznának. Mert ami a szórakozást és az idő múlását és múlatását illeti, az angyalok számára ujjpattintás csak egy emberi élet, legyen benne akár sok-sok évtized, viharos szerelem vagy megszenvedett magány. Értsük így: az angyalok unatkoznak rettenetesen, de néha egy kis szórakozás enyhíti a szenvedésüket, s ugyan, min lehetne jobban szórakozni, mint a folyton vágyakozó embereken, nem is csoda, mindig tördelik a kezüket és a tekintetüket áhítatosan az égre szegezik.

Röhincsélnek az angyalok, s ebbéli sajátságuk is pontosan megegyezik az ördögökével, akik az unalom másik felét rágicsálják. Ez is igazolja, amit ők, az angyalok és az ördögök is a legkevésbé szeretnek hallani, hogy sokkal inkább egy fajtából valók, semmint bevallanák, és sokkal inkább a rokonai egymásnak, mint az embereknek. Vagyis hogy az angyalok sokkal inkább ördögök, és az ördögök sokkal inkább angyalok, akár tetszik ez nekik, akár nem. Egy fajtából vannak, mint tudható, és az is kiszámolható, hogy legalább kétszer annyian, mint az emberek. Születésekor ugyanis minden ember mellé két őrző rendeltetik, az egyik a jobb válla felől áll, a másik a bal felől. Az egyik a jóra tanítja és hívja, a másik a bűnbe és a gonoszságba csábítja. Rajta áll, hogy melyiket választja, mikor merre indul, s hogy visszafelé lép vagy halad tovább. De hogy mi volt a jó és mi volt a gonosz, az csupán az utolsó pillanatban világosodik meg előtte, amikor már nem lépkedhet, és nem fordulhat semerre.

Ezért van hát, hogy az olyan emberek, akik angyalok is és ördögök is szeretnének lenni, messzebb vannak ezektől, mint amennyire a csak jót és a csak rosszat választók, messzebb, mint azt valaha is hitték volna.

Még akkor is, ha az angyalok és ördögök külseje az idő múlásával mind inkább az emberekére kezdett hasonlítani, ki érti miért. Talán a sok őrségállás okozta ezt, ki tudja. Nem a régiek már azok a szép angyalok s a rút ördögök sem: a romlás az anyag természete, s a jelek szerint ez a nem anyagból gyúrt lényekre is igaz..

Hol vannak már a felhőcskés és lantos idők?

Hol vannak már a pufók mosolyok, tollacskás szárnyak, ördögi vigyorok, szarvak, paták, égő szemek, hol vannak a lándzsás és kardos képzetek?

Semmi nem fehér és fekete, még a fehér és a fekete sem.

Manapság az angyalok és ördögök első pillantásra akár embereknek is tűnhetnének, vannak szárnyas angyalok meg ballonkabátosak, szőrösek és szőrtelenek, sokfélék így és egyformák, mint az emberek.

Vannak sapkás angyalok és kalaposak, és olyanok is, aki ránézésre semmiféle angyali külsővel nem rendelkeznek, akárcsak az ördögök, akik szárnyasak és patások is, hosszú farkúak és tollasak, de lehetnek szarvasak és szép, szőkék, sima bőrűek, fürtösek és bájosak, kék szeműek és rózsás arcúak, egyszóval: végtelenül sokfélék, angyalian és ördögien kiszámíthatatlanok.

Hogy miért jó nekik, hogy éppen az emberekre hasonlítanak, az megfejthetetlen rejtély.

Ha jó egyáltalán.

Hiszen még az embereknek se jó az emberekre hasonlítani, hogy a fene egye meg.

Átható szarszag terjeng a Ferencvárosban egy napos októberi reggelen. Beszakad az útburkolat, meggörbülnek a villamossínek ‒ és ez csak a kezdete a közelgő világvégének. Mert a világnak vége van, ha egy betonszállító teherautó tartálya beömlik egy Skoda ülésére, és vége van akkor is, ha megnyílik az ég és a föld mélye közt egy átjáró az Angyal és a Mester utca sarkán. De a világ, s benne Magyarország és Budapest, a jelek szerint nem akar tudomást venni arról, hogy megérkezett az apokalipszis. A világot az se érdekli, hogy a születésekor minden ember mellé két őrző rendeltetik, az egyik a jobb válla felől áll, a másik a bal felől. Az egyik a jóra tanítja és hívja, a másik a bűnbe és a gonoszságba csábítja. Rajta áll, hogy melyiket választja, mikor merre indul, hogy visszafelé lép vagy halad tovább. Ám hogy mi volt a jó és mi volt a gonosz, az csupán az utolsó pillanatban világosodik meg, amikor az ember már nem lépkedhet, és nem fordulhat semerre.
Humor és mágia, pusztulás és a mindennel szembeszegülő szerelem különös fordulatai keverednek Kőrösi Zoltán lenyűgöző regényében.

Kőrösi Zoltán 1962-ben született Budapesten.

Kötetei: 
Felrombolás (1993)
A testtől való szabadulás útja (1994)
A tárt szárnyú lepke (1996)
Romkert (1997)
Történetek a csodálatos csecsemők életéből (1998)
Hentesek kézikönyve (1999)
Orrocskák (2000)
Télidő (2002)
Budapest, nőváros (2004)
Milyen egy női mell? Hazánk szíve(2006)
Délutáni alvás (2007)
Szerelmes évek – Gyávaság (2009)
A hűséges férfi (2011)
Az utolsó meccs (2012)
Magyarka (2013)
Szívlekvár (2014)

Ki a franc gondolkodna a világvégén, ha éppen vásárolni megy, hóna alatt a gurulós szatyorral.