Könyvajánló – 2014. szeptember 16.

Izsó Zita: Színről színre

Könyvajánló–2014. szeptember 16.

Könyvajánló

Izsó Zita: Színről színre

"Nem szokványos (beteges) költészet, hanem szokatlanul csengő és egészséges. És ahogy öregszünk, egyre jobban tudjuk: fő az egészség" - írja Izsó Zita verseskötetéről szerkesztője, Pollágh Péter a könyv fülszövegében. A Prae.hu-Palimpszeszt kiadó gondozásában 2014-ben megjelent kötetből olvashatnak most néhány verset.


Utolsó ítélet

nem láttam, hogyan vesztetted el az eszméletedet,
de elképzeltem,
hogy kinyújtott kezed tested mellé zuhan,
mint repülés közben a láthatatlan ablaküvegnek csapódó madár.
Ha nem is látsz minket, talán érzékeled, hogy itt vagyunk,
képünk megjelenik benned,
tengerfenéken a felszínen úszók árnyai.
A déli hírekben mondták, hogy a közelben
kiürítettek egy egész kerületet,
amíg hatástalanítanak
valami régi konfliktusokból hátramaradt bombát,
ami akkor nem ártott senkinek.
A felvételeken mutatják a lakásokat és a boltokat,
éppen olyan üresek, mint a te mozdulatlan tagjaid,
amikben hónapok óta hiába keresünk.
Világvége után lehet ilyen elhagyatott a táj,
félni is kezdek,
hogy hamarosan eljön, akinek hatalma van,
és a halottak feltámadnak,
de te alszol tovább.

A felejtés lehetőségei

Ha dühös volt, mindig azt mondta,
nem is ő szült, nézd csak meg a folyóparti tölgyet,
valójában az hordott ki.
Sosem kételkedtél, mert láttad az odvát,
amibe pont belefért egy újszülött gyerek.
egyébként ritkán veszekedtetek, bízott benned.
Két dolgot ígértetett meg veled:
bármi történjék is, vigyázni fogsz az öcsédre,
és hogy ha nagy leszel, egyszer megmutatod neki a tengert.
nem sokkal később megszületett az öcséd. Kicsi volt és gyenge,
néhány hétig élt csak. Még emlékszel, ahogy rátaláltál,
fogtad a kis testet, kivitted a folyópartra,
és betetted a tölgy odvába, ahol téged találtak,
száraz fahánccsal tömted be a nyílást, hogy az öcséd
békében növekedjen, biztonságban legyen.
Anyád másik kéréséről azóta rég megfeledkeztél.
Felnőttél, átköltöztél egy másik városba,
évek teltek el, most hazalátogatsz.
A folyó mellett haladsz el, ahonnan
a testvéredet rég elvitték, de a fa hatalmasra nőtt,
árnyéka legalább két kertet beterít –
azt mondják, aki felmászik a tetejére, ellát egészen a tengerig.

Épülettest

Akkor még sok volt bennem az új, az érdekes.
Széthordott mindent a tekinteted.
Később már csak azt szeretted bennem,
hogy ha éjszaka féltél,
bekapcsolva hagyhattad az arcom.
Hideg hálád csak nélkülem lehet kerek,
mint a nyelv hiányát ölelő füstkarika,
egy belső udvarát szorongató bérház,
vagy egy étkezőasztalon hagyott
jegygyűrű üres krátere.
Megfogadtam, hogy többet senkihez sem szólok.
nem etetek macskát, nem simogatok gyereket.
De hangom mégis rendszeresen elkóborol,
csak a szomszédoktól hallom vissza tetteit.
esténként lassan, megfontoltan mosakszom.
Szappant szopogat a fürdőkádban a víz.
Aztán természetfilmeket nézek.
A világ mindenhol hiány és mélyedés.
A hegyek is csak a földgolyó kifordított zsebei.
Válaszfalat húzok magamban hit és tények közé,
dühvel szigetelem mosolyom réseit.
A sok csalódás rendben tart, mindig hófehérre meszel.
ez a ház rajtam így lett kész. Csak egy dologban hibáztam.
nem építettem vészkijáratot az imáknak.

A kegyelem természete

ebben az évszakban nem járnak erre turisták.
Ki találna élvezetet abban, hogy bámulhatja a
többé-kevésbé mozdulatlan víztömeget,
a naponta kétszer érkező és távolodó hajókat,
fedélzetükön a halakat,
amiket rajtam kívül senki sem becsül le annyira,
hogy visszadobna akár egyet is –
én mégis minden alkalommal megteszem.
A tapasztalt halászok hálátlannak tartanak,
és az én nevemet is felírták egy cetlire,
biztos vagyok benne, hogy aki engem húz,
nem karácsonyi ajándékot vesz,
hanem megtanít ölni,
drága étterembe visz, ahol olyan állatokat szolgálnak fel,
amiket élve kell megennem, hogy egyértelműbb legyen a kapcsolat
szükség és pusztítás között.
De nekem nagyobb örömet okoz a hatalom,
hogy életeket, pontosabban működő testeket menthetek,
sokszor minden különösebb ok nélkül,
közben pedig hagyom,
hogy az égből lecsapó madarak halálra sebezzék
legszebb halaim.
Téged is így mentett meg, hogy aztán hagyjon elveszni.
Azóta nem zavar az értelmetlen pusztulás,
csak azt csinálom, amit ő tett velem.
nem etetem az állataimat,
ne higgyenek többé abban, hogy léteznek emberek.


Úszik egy nő a víz szintje alatt, bokalánc van rajta. Nem bántják a tenger gyümölcsei. Felhozza őket. A második kötetébe hozza, hova máshova. A másodikkal mindig nehezebb, mert azt már nem nézik el. De itt nincs lebukás, nem sípol az úszómester: nem fulladunk szürkeségbe.
A második nekifutás. Csapzott haj, vízhólyagok. A tereptárgyak, az alattomban odarakott küllők, gátak. Látszanak már a sebek is. Tavaszodó líra: ez a kötet egy május egy.
Sötét köveket visz egy nő a Hold alatt. S nem csak alatta. Mert minden való költő űrutazó is. De le is kell tudni ereszkedni.
Bemegy egy nő a kórházba valakihez, és megfésüli. Aztán összeborzolja.
Nem szokványos (beteges) költészet, hanem szokatlanul csengő és egészséges. És ahogy öregszünk, egyre jobban tudjuk: fő az egészség. (Pollágh Péter)

A könyv a Prae oldalán; a könyv Facebook-oldala.

Izsó Zita: Színről színre, Prae.hu-Palimpszeszt, 2014, 72 oldal, 2000 Ft