Első közlés – 2013. szeptember 12.

Zsille Gábor: VII. kerület, Dózsa György út 58.

Első közlés–2013. szeptember 12.

Első közlés

Zsille Gábor: VII. kerület, Dózsa György út 58.

A ház, amelyben immár tizenhatodik éve élek, a századfordulón készült, az okiratok szerint éppen 1900-ban. Emberi léptékű, háromszintes villaépület a Városliget sarkán, az Ajtósi Dürer sor és a Dózsa György út találkozásánál. Körülbelül öt méter széles, a tetőig felnyúló ecetfákkal tarkított kertsáv különíti el a szomszédos bérházaktól. - Zsille Gábor írása a Litera Fortepan- és más történetek című sorozatában.


Felfogásom szerint egy értelmes, igényes embernek illik részletesen ismernie lakóhelye múltját, kulturális vonatkozásait. Budapest belső kerületeiben minden utcának és jóformán minden épületnek saját mitológiája van, szellemi bűvköre. Csodálkozva, értetlenül figyelem azokat, akik negyven éve laknak teszem azt az Alpár Ignác utcában, és halvány fogalmuk sincs, ki volt Alpár. Igaz, Dózsa György úti lakosként nekem ebből a szempontból könnyű dolgom van, hiszen ki ne hallott volna a parasztvezérről – az olyan utcanevek, mint Laufenauer vagy Abonyi Lajos, már némi utánajárást igényelnek.



A ház, amelyben immár tizenhatodik éve élek, a századfordulón készült, az okiratok szerint éppen 1900-ban. Emberi léptékű, háromszintes villaépület a Városliget sarkán, az Ajtósi Dürer sor és a Dózsa György út találkozásánál. Körülbelül öt méter széles, a tetőig felnyúló ecetfákkal tarkított kertsáv különíti el a szomszédos bérházaktól. Tárgyilagosan nézve is ez a legszebb ház a hosszú, patinás út városligeti szakaszán. Kapuján belépve, a lépcsősor tövébe ágyazott mozaik felirat fogad: AVE – hát igen, száztíz éve még törődtek az efféle finom részletekkel. S akkoriban a téglával sem garasoskodtak: a lakásokban a belmagasság csaknem öt méter, és még a közfalak is olyan vastagok, akár egy végvári bástyáé; nappalim, fürdőszobám és konyhám ajtajánál csak három arasszal érek a fal túlsó oldalára. Ennek köszönhetően otthonom a legvadabb nyári kánikulában is kellemesen hűvös, viszont a falakban felhalmozott meleg az ősz beköszöntével csak lassan távozik. Így aztán rendszerint november 7-én, Rezső napján szoktam megkezdeni a fűtést.

Igen, a házaknak is megvan a maguk sorsa. A hetedik kerület hagyományos elnevezése Erzsébetváros – a helyi polgári kör 1882-ben járta ki, hogy a területet az oly népszerű Erzsébet királynéról kereszteljék el. A Nagykörút és Városliget közötti részt, amelynek peremén lakom, a pesti köznyelv Chicagónak mondja (pontosabban Csikágónak), lévén, hogy mindmáig ez a főváros legsűrűbben lakott körzete. A mi házunk elegáns erzsébetvárosi panziónak épült, aprócska szigetnek a zsúfoltság tengerén, és az 1930-as évekig panzióként is üzemelt. A vendégeket kiszolgáló lépcsőházi étellift egészen a hatvanas évekig megvolt, az eredeti szemétledobó csőrendszert pedig még én is láthattam, mert csak 2008-ban bontották el. Amúgy az épület az 1948-as államosításig magánkézben volt; az egykori tulajdonos családjával helyben maradhatott – méghozzá a legnagyobb, második emeleti lakásban, amely kétszintes: a tetőtérben kialakított, hatalmas ablakkal ellátott műterem is tartozik hozzá. A tulajdonos lánya, immár idős asszony, két esztendeje költözött el a házból.



A második világháború előtt a második emelet utcai frontján a Walter család lakott. A szülők Katalin lányának jeles udvarlója akadt: a komikus színészkirály Latabár Kálmán. Bizony, Latyi számos alkalommal megfordult a házban, és 1937 nyarán a lánykérés is e falak között történt. (Az esküvőt szintén itt, Erzsébetvárosban tartották.) Az épület oldalához apró garázs tapad, amelyben a tulajdonos automobilja állt – ezt 1945 januárjában két náci katonatiszt fegyveres erőszakkal elrabolta, mert így próbáltak kimenekülni a Budapest körül bezáruló szovjet ostromgyűrűből.

Az utcai front földszinti lakásában jelenleg hivatalosan színes radiátorok bemutató terme működik, ez azonban csak egy fantomcég kamu táblája. Az ötvenes évektől ebben a lakásban postahivatal működött – később átköltöztették mostani helyére, a Damjanich utca sarkára. E lakás a kilencvenes évek elején a bűnügyi krónikákba is bekerült: az ott lakó kisnyugdíjas férfi rablógyilkosság áldozata lett, a tettes nem került elő. Sajnos itt most nincs rá hely, hogy minden, a házzal kapcsolatos történetről beszámoljak. Itt van például az egyik magasföldszinti lakó, Zsille Gábor. Róla is tudnék mesélni egyet s mást…

Zsille Gábor