Első közlés – 2009. október 5.

Szabó Marcell versei

A szorítás alakjai; Ornette Coleman-átiratok (1); Ornette Coleman-átiratok (3); Ornette Coleman-átiratok (4); Nem akarok duplaszárnyú ablakhoz érni; nem megy előre, nem is mozog; Sarah és Yukel; Meghívás (1)

Első közlés–2009. október 5.

Első közlés

A szorítás alakjai; Ornette Coleman-átiratok (1); Ornette Coleman-átiratok (3); Ornette Coleman-átiratok (4); Nem akarok duplaszárnyú ablakhoz érni; nem megy előre, nem is mozog; Sarah és Yukel; Meghívás (1)

"Ezek a versek a garas letevéséről, a mindenkori utolsó szavakról szólnak. A költői megszólalás tárgyát felvillantják, egyszersmind monásszá is alakítják. Így lesz a bonyolult vergődésből homályos engedmény, az összetett fahasábból egynemű végszó."


A szorítás alakja

Kiáll a fák alól és magát mutogatja.
Vak bőröndöt, engem tesz jóvá, ha most
csak keveset mozog.

Nézd meg, mint aki képes egyedül
tornasorba állni, olyan, és nekem értenem
kéne, hol kezdődnek a mutatványos körök.
Hol jön az, hogy összerezzen mégis,
ha ajándékot lát, órarendet.

Máskor meg éppen az emberi szív, így,
elfelejtve, ahogy sokadmagára
gondol. Nem erőlködik, csak szalad,
szalad járdáról le, útpadkára fel és közben
tokkal, vonóval ott az egész sokaság.

Akkor mindegy kit, de közös törvény
szerint rugdosni a bűntudat felé. Végül
megnézni jól hányszor telik el két nap
örömmel, lyukas foggal és ennyivel
kezeskedni érte.


A szorítás alakja

Mintha tényleg ilyesmiken múlna,
miből, hogyan lesz gondoskodás.
Odamész egy toronyhoz és nem
mondod egészen tisztátalannak.

Vagy ha nem emlékezel, de találgatsz:
hogy ettetek sokan, mégis hány asztalnál,
és a legkisebb fiú csak a desszertek
után mondott valamit gyorsan, lassan.

Ne guggolj ide, az ásómat vedd fel. Máskor
menne még ez is. Nézni, ahogy utánam
csinálod, vagy magadtól, engem lassan
tényleg mindenben egyedül a gépszíj érdekel.

És akkor este a szemközti ház erkélye.
Elbízza magát és kétszer is letusol, csak ezután
bámészkodik. Nem kiabálok. Ugye aznap
nem volt rajtad se zokni, se harisnya?


A szorítás alakja

Azt hazudni, hogy hirtelen esni kezd,
minden meggyőződés nélkül. Majd úgy
maradni ébren, hogy mész egy utcán,
nincs alakja, de hasonlít rá.

A csatorna mellől figyel,
egy gépre kötik, hajnalig vagy ameddig
bírja. A gonoszabb részem nézi és
elégedett azzal, amit lát.

Félig guggolva megyek, nem ázom el,
de kétszer megkérdezik. Csak fogjak
hozzá, mint egy öreg szivacs, ha nincs
kéznél, legyen nedves ez a ragaszkodás.

Vagy ha nem, jussak többfelől, legalább
ennyi, fölös alkatrészhez. Egy bírálhatatlanul
nagy ponyva alá vezetnek, innentől és
régről egy másik készenlétre várni.


Ornette Coleman-átiratok (1)

Ennél könnyebb lefolyáshoz
nekem már nem lehet közöm.
A reggel piszkos rózsaszínje
minden igyekezetemben,
hogy valami maradjon délutánra,
ő még elhagyhatna gyorsan.

Máskülönben állok az ajtóban,
nagykabátban állok. Nézed
és gyűlölöd, ami látszik,
ami rád szakadt, felszíneivel.
Mint egy közös törlesztés
mondatai, ahol unja magát,

vagy már ujjal mutogat a test,
te úgy vagy itt. Fájás, amiből,
ha múlik is, csak ácsorgás
lehet, legfeljebb közeli, pontos
gyakorlatok. Ebben kevés
az igazság, de én azt mulasszam el.


Ornette Coleman-átiratok (3)

Ehhez még gyászolnom sem
muszáj. Haladtunk beljebb
vagy már jöttünk kifelé a jóból.
Kétféle, üres hajlandóság,
felcsavarva, egyetlen éjszakára
bízva, egymástól nevetségesen távol.

A gyenge boltozat, fejek és
kosarak ritkuló átfutása, ami
alá behúzódtam végül vagy
az egyszeri gyereksereg, kérik,
ami maradt, amit egyetlen
konyhásnéni sem hurcol hazáig.

De ezzel a lendülettel a nevükben
mégiscsak én, ami benned emberi
léptéket keres. Nézni az égőkből
kirakott, alacsony égre, felfogni
bármi lüktetést. Világos nappal
minden, amire így sem jövök rá.


Ornette Coleman-átiratok (4)

Kezdete, vége valami ügyetlenből
gyúrtnak. A jelződudák hangja és
a fürdőszoba, amit mostantól folyton
beszéltetnem kell. El akartam mondani,
hogy egy mélyülő zseb lettem,
mégis játékautókkal vagyok tele.

Bonyolult vergődés, ahogy a reggeli
fagy beáll, de később homályos
engedményeket tesz. Megfoghatom
akármijét, folytathatom a sort délig.
Az apró farakás az udvaron, nem megy
ki a fejemből, hogy ilyen lehet egy végszó.

Aztán, mintha nehéz sisakba néznék,
próbálom elképzelni az arcod. Az efféle
képekből lesznek a felesleges napok.
Állok a nagytükör előtt, erre tartogat
ez a test, legalább két, saját tévedésre.
Hogy egészen emberszerű, ha engedek neki.


Nem akarok a duplaszárnyú ablakhoz érni

Nem akarok a duplaszárnyú ablakhoz érni
és majd kinézni sem akarok rajta,

amikor csörömpölve előtte elhalad,
amire utoljára, szuszogva aludtál el.

Egy idegen érzés illesztéke,
vagy felismerhetetlenül sem az,
ahogy elönt a meleg, egyből tudom,

amivel egybeköt, annak köze nincs a reptetett,
színes állatokhoz, a városhoz, ahol megszülettünk.
Csak van és egyenlő részekre oszt mindent, a bojlert,

a meggyfákat, az időskort és közben bámulatosan
egyik sem az enyém. Könnyedén állok,

már rég nem ismerlek meg. De valaki
még mindig fejszékkel üzen nekünk.

Nem akarok lenni, mert össze-vissza kiabálja,
hogy egy bádog merőkanálban mennyi minden
elfér,

ami meg nem, az beteg, de ő majd azokat
úgyis meggyógyítja és csak tolja maga előtt,
amit tényleg mondani szeretne ezzel.


Nem megy előre, nem is mozog

Milyen itt ez a mező,
rönkfákból, fáradságból
kirakva. Milyen, ha ketten
vágtok át rajta
és mért hittem, hogy majd
örömmel nézem ezt.

Vagy mégsem olyan
rettenetes szólongatni és megvezetni
az elhaladókat. Csupa szeretet,
hangoskodás. Mintha lehetne
öröm abban, hogy lefényképezel.
Ahogy napok óta dől a tölgyfa,
én álmos vagyok mindenedtől.

Inkább azt mondom,
már az ágytálaktól is félek.
A szégyen felét kitalálják
és egészen olyan, mint
a másik fele, de egyszerre
ragyog, mikor megkérnek
hogy énekeljek, biztassak
másokat is a táncra.

Egy kötél végével mutatom meg,
milyen emberséges az egész.

Egy boldog felfekvés
a jóakaratú emberek között,
ennyire ragyog,
a nap végén egy kisebb tömeg
mosdat, szárítgat a sötétben.

Aztán épp csak kidugom
a hasam a takaró alól
és ha erősen hallgatózom,
az már elég is.


Sarah és Yukel

Ez a gép gyűjtögetni és pusztítani
is tud. A tetejére ülnek, mikor már
elég meleg van és megegyeznek
valamiben.

A legközelebbi padról nézem,
most jön az önmagam iránti részvét lassú,
második köre, ahogy szabadkozom,
nekem itt mért nem volt sohasem helyem.

Egy idegen nyelven hűl le a levegő,
nem üzen arról semmit, mit ad kölcsönbe,
mit, csak úgy. De amit keresztbe raktam a napon,
azt most kissé megemeli a sötét.

                    *

És ez az egész keresgélés valahol olyan,
mintha meghatódtam volna.

                    *

Már régóta a konyhában ülhettél,
egészen hideg volt a lábad.
Fogdosni kezdtelek vagy mondani
akartam, hogy nem jönnek értünk
és mi sem megyünk, ha beledöglök is,
távolról nézzük az érkezőket.
Közel hajoltál, elbizonytalanodva
kezdted, hogy most figyeljek oda jól,
mert többször nem mondod el,
megfáztál, értem-e, megint mindenütt
csak a rántott hús szagát érzed.

                    *

Egészben legyen szép, különös, kezdettől
fogva szégyenteljes, vagy ne hívják
a szakadó esőbe kitett könnyű terítőt
szakadó esőbe kitett könnyű terítőnek.

                    *

Én vagyok most már az is, akit egy kis
fölöslegért bármely város hetekig gondoz.
Órákat várok, de a Place d’Italie-n ártalmatlan
leszek, egy fonott kosárból nézem az egyszerű,
gyalogos és a bonyolult, ipari szórást.
Itt mindenkit egyszerre hagyhattak el.

Nem akarom erőltetni, hogyan is hívom magam
ezen a ponton, fiú vagyok-e vagy lány, aki kiabál
vagy aki szemre vételez, de például az oldalhajó
mélye, ahol ki-be jár bosszúság, rohanó idő
és a méhed, az egyértelműen csak engedékeny lehet.

                      *

Nincs még egészen sötét, amikor felolvassák
a nyertesek nevét. A közeli ismerősök
kis csapatokba verődnek a kertben.
Langyos az idő, nézem, amit a szemközti
bérház a nedves fűre rajzol. A sátor vázának
támaszkodva, gondolom, jogot tartasz rám
ezután is. Ebben csak ennyi köszönet van.

                     *

Mintha tényleg ilyesmiken múlna, hol kezdek el
félni, hol ragaszkodom. Odamész egy toronyhoz
és nem mondod egészen tisztátalannak.

Úristen, egy csapat ötéves gyerek,
ahogy ezt végignézi. Lehet-e majd honvágyam
valami iránt, ami így beszélget velem?

                     *

De mégsem ez, nem a szívverésem hoz eddig el,
még csak nem is a cipőm, a faszom, a szemem.
Az egész, jóakarat, viszontmozgás, alig-súly,
ahogy egy tenyér valahogy még innen is lever.

                    *

Csak később, már a tér közepén
jutott eszembe minden. Először
a szórt fény, a vasbeton nartex
majd a délidő napszele, odakint,
ahogy továbblök, forgat az egyszerű
domboldalon. Aztán, hogy valahogy
este lett mégis és a mosókonyhában
ülve lassan iszom. Csak legvégül
a beszélgetés, vagy valami ahhoz
hasonló. Hogy eső veri mindazt,
ami bizonytalan, egymásnak szánt,
hideg és amit alig értek, az is van,
mutatja magát és beszél. Zörög,
mint egy nejlonzacskó.

                    *

Egész életemben csak üres akartam lenni.


Meghívás (1)

Úgy verőfény, hogy tanulsága
nincsen. Az engesztelés végén
elkísérsz a szerelőpadhoz.

Lehet, hogy szőlők között
megyünk. Nem tudom elgondolni,
de mészárlás, ami vagy.

Hatalmas robajra mért apró
figyelmesség, bőven jut belőle
fémhordóra, hegesztőpisztolyra, marad is.

A kételyért, azért hálás voltam.
Szeretném, ha többször
mondanád ki, hogy pásztor.

 

Szabó Marcell