Első közlés – 2013. április 6.

Radnóti Sándor és Vári György Végel Lászlóról az Ex Symposionban

Első közlés–2013. április 6.

Első közlés

Radnóti Sándor és Vári György Végel Lászlóról az Ex Symposionban

Az Ex Symposion legújabb, Végel Lászlóról szóló (2012/80.) számát február végén mutatták be a kishegyesi Dombos Festen. Az alábbiakban Radnóti Sándor bevezetőjét és Vári György írását olvashatják belőle.


Radnóti Sándor: Bevezető

Negyvenvalahány évvel ezelőtt az Új Symposion delegációjával Budapesten járt egy lassú, megfontolt beszédű fiatal férfi, tömzsi, bajuszos, igazi népfi, első generációs értelmiségi. Narodnyik egyetemi cimboráim azt keresték benne, ami összeköt, s mintegy az erdélyi magyarság helyzetét vetítve a vajdaságira faggatták a kisebbségi sors keserveiről. Kedvesen válaszolgatott, de arra terelte a szót, hogy a kérdések félreértésből és leegyszerűsítésből keletkeztek. S elmélyült előadást tartott a jugoszláviai prókról és kontrákról, a szabadabb levegőről, amit a magyarok is élvezhetnek, azokról a kapcsolatokról, amelyek a kritikus magyar értelmiséget ellenzéki szerb és horvát értelmiségiekhez fűzik.

Ezután a beszélgetés után ismerkedtünk meg, barátkoztunk össze. Kezdtem eljárogatni Újvidékre. Megismerkedtem akkori feleségével, a mai tudós professzor asszonnyal, Thomka Beátával, aki már az időben is komoly, fölkészült, invenciózus irodalomkutató volt, s bájos fiatalasszony – „papkisasszony", ahogy neveztem, mivel protestáns lelkészek leszármazottja volt. Meg gyermekeikkel, Kisbeával és Danival. (Az egykori házaspár sok évtizeddel később véletlenül egyazon évben kapta meg a legnagyobb magyar szakmai kitüntetést, Végel a Kossuth-, Thomka a Széchenyi-díjat.)

Újvidék, Szabadka, Belgrád, Szarajevó, Herceg Novi, Kotor, Dubrovnik, Budapest, Langenbroich, Köln, Liège, Berlin, Bécs. Próbálom fölidézni azt a sok helyet, ahol együtt voltunk, mert fölkerestük, meglaktuk, együtt mentünk a tengerre, közös konferencián vettünk részt, vendégül láttuk – utóbb már új társával, Anikóval. Egy barátság természetéről nem lehet többet mondani, mint amit Montaigne mondott, amikor megkérdezték, miért szerette barátját. Mert ő ő volt, s mert én én voltam. De hát a barátság manapság magánügy. Ám ha megkérdeznek, hogy mit becsülök Végelben, az már valami objektív, amire válaszolni lehet.

Először mindig egy József Attila-sor jut az eszembe: „ha féltem is, a helyemet megálltam". Végel talán idegeiben hordozza őseinek szorongását a változástól, a hatalmasok fenyegetésétől, azt az idegenséget, amelyet meg is írt a várossal ismerkedő kollégistáról. Beszédének stílusában, gesztikulációjában, mimikájában őrzi azt a hímező-hámozó egyensúlyozást, amellyel a föld népe, a – Tömörkény remek jelzőjével – célszerű szegény ember megpróbálja túlélni a legkülönbözőbb basáskodásokat. De ha odahallgatunk, hogy mit mond, ha látjuk, miképpen cselekszik, akkor azt találjuk, hogy kristálytiszta erkölcsi elvekhez ragaszkodik és minden helyzetben bátran, egyenesen viselkedik.

Másodszor a hely szelleméhez való viszonyát említem. Végel faluban, Szenttamáson született, így hát „bebíró", és nem őshonos Újvidéken. Mégis ő Újvidék igazi költője. Ahogy Lengyel Péter Budapesté, Darvasi (egy másik bebíró) Szegedé. S nem is csak Újvidéké, hanem Neoplantáé, Neusatzé, Novi Sadé, Нови Сад-é. Ahogy a Mária Terézia-i latin névadás után minden honos lefordította a Város nevét a maga nyelvére. Végel elbeszéli, hogy édesapja megmutatta neki azt a fontos középületet, amelyet építőmunkásként ő is épített. Kollégista évei alatt ez lehetett az első kapocs, amellyel elsajátította a várost, amelynek ismeri történetét, amelynek élvezi kulturális keveredését (mint nagy méretben Belgrádét), s amelyet megörökít műveiben.

Harmadszor azonban mindezt múlt időbe kell tenni – abba az epikai múlt időbe, amely kedvezhet a regénynek, az esszének és Végel kedves műfajának, az esszéregénynek, de nem kedvez a közérzetnek. Az Exterritórium, a Hontalan esszék, a Peremvidéki élet címében is utal rá, hogy a Város költője egyben a hontalanság költője is. Jugoszlávia tragédiája, úgy látszik, elvágta azokat a szálakat, amelyek éltették – minden konfliktus, feszültség, sőt árulás, egymásra fenekedés, történelmi alkalmazkodás, megalkuvás ellenére (amelynek Végel hűséges krónikása) – Újvidék soknyelvű, szerves életét. S a nyelvi, etnikai értelemben vett anyaországgal való kapcsolat sem enyhíthet a hontalanságon. Végel az elsők között javasolta a kettős állampolgárság intézményének bevezetését, de nem abban a kegyként adott és cserébe vazallusi hálát elváró formában, ahogyan az megvalósult.

Végel tehát magányos ember. Bár tanúsítom, hogy például Belgrádban milyen szeretet és megbecsülés veszi körül egy konferencián, s Budapesten is megvannak a hívei, tisztelői. Az utolsó évtizedben művei sikert arattak német nyelvterületen, s szép időket töltött Berlinben, a Kurfürstendamm végéhez közeli kis utca, a Storkwinkel daad-lakásában, amelyben oly sok magyarországi magyar író is lakott. Ám kitartott Újvidék mellett, ami önmagában nem érdem, csak individuális életbölcsesség.


Maurits Ferenc grafikája

 

Vári György: A kitörlés és nyomában a regény (Végel László Bűnhődéséről)

Végel László új könyve könyörtelenül következetes: a „romantikus" nacionalizmus és az absztrakt univerzalizmus egyidejű elutasítása teszi érdekessé és radikálissá, remek esszévé és nagyszerű regénnyé. Európa ugyanis szerinte azt jelenti: kisebbségiség, belső hasadtság. Sokféleség, lezárhatatlanság. Röviden: a formátlan regény szelleme, ahogy Milan Kundera is mondta. Ezt sem a nacionalizmus kizárólagossága, sem az univerzalizmus nem értheti. A kizárólagosság ugyanis nem is ismerheti a hűséget, tagadja a kultúra folytonosságát, hagyományromboló, hiszen mindent el akar törölni az „egyetlenen", az igazin kívül. Az etnikai tisztogatások kulturális és nyelvi tisztogatások is voltak, és a múlt században ezek tüntették el a soknyelvű, sokkultúrájú Közép-Európát mint kulturális földrajzi egységet. Romániából, Csehországból, Lengyelországból eltűntek a németek és eltűntek mindenhonnan a zsidók. Ennek megismétlődése kicsiben, ahogy eltűnik lassan immár teljesen Végel száműzetésbeli hazájából, Újvidékről a harmadik etnikum, a magyarság is. Újvidék perem lett, a hontalanság földje, éppen azáltal, hogy az egyneműség földjévé vált. A peremvidékről is távozott, méghozzá az emlékek birodalmába, a multikulturalitás. A városok emléke azonban maga is anyag, szecessziós épület, mely hol elveszti, hol – látszatra – újra megtalálja funkcióját. Az épületek nyomok lesznek, egy sosem volt, de kulturális képzetként eleven város romjai, amelyek megindítják a fikcionáló fantáziát. A hagyományromboló nacionalizmus és a bolsevizmus kitörlési kísérleteit őrzik az épületek, a lakók nyomait a házak (az egykori zsidókét a Jevrejszkán a nagy zsinagóga), mert végül mind nyomot hagynak a kitörlés kísérletei is, ahogy egymásra rétegződve történelemmé válnak: erre példa az ezerszer átnevezett Dornstädter kávéház története, katasztrófa-anekdotája is a Bűnhődésben. A száműzetés végül hazává válik.

Mi volt és mi lett volna Újvidék, mi volt és mi lett volna Trieszt, Közép-Európa, a Balkán? Mi is volt pontosan Közép-Európa soha be nem teljesülő ígéretének két legutóbbi letéteményese, a Monarchia és Jugoszlávia? – ezek a könyv kérdései. És ezek azok a kérdések is egyben, amelyekre az absztrakt univerzalizmus nemhogy válaszokat nem tud adni, de univerzalistaként még csak feltenni sem lehet őket. Az univerzalista számára egyként partikuláris és jelentéktelen minden kisebbségi sajátság: a kisebbségiség nem más, mint számtalan „identitás", számtalan partikularitás bonyolult hálózata, amelyből nem lehet egyet sem „autentikusnak", igazinak kinevezni. A nacionalista agresszívan egyneműsít, az univerzalista figyelmetlenül. „Camus és Sartre után Musilt olvastam, Doderert és Joseph Rothot." Az egzisztenciális, univerzális száműzöttségtől el a sajátos, regionális száműzöttségig – legsajátabb idegenségéhez. Végel épp ezért elsősorban nem nacionalistaként félti saját közösségét, a vajdasági magyarságot, hanem ennek az egykori, hagyományos sokféleségnek egyik legfontosabb alkotójaként. Kevesen féltik annyira bensőségesen, mint ő, aki, persze, köztük is száműzetésben él. A Magyarországról áthazafiaskodó absztrakt nacionalisták meg végképp nem értenek semmit mindebből. A bűnhődés motívuma pedig nyilván Camus-től jön (Dosztojevszkijtől indulva, Kafkán keresztül), az örökös idegenség állapota, amelyben „az ember mindenképp hibás egy kicsit", ahogy a Közöny Mersault-ja mondja.

A Jugoszlávia felbomlását megelőző időkben, Németországban járunk az egyik jelenetben, egy írócsoport különböző nációjú tagjait látjuk több nyelven veszekedni. Német vendéglátóik nem értik a helyzetet, Végel szerint – aki a balkáni csoport tagja – értetlenségükbe lenézés vegyül: ők tudják, mennyire mindegy valójában, ki hol áll. Az univerzalizmus itt a megértésre való törekvés megtagadása – közvetlenül a balkáni háború kezdete előtt. Végel itt és a könyv számos más pontján is érzéketlenségként veti el az efféle „nyugati" hozzáállást, helyébe a fikció multikulturalitását állítja, annak a lehetőségét, ahogy a várost újra benépesítik egykori lakói, akiknek egykori ottlétét őrzi a város, amely végső soron nem is más, mint anyagi természetű, megtapintható emlékezet. Európa „besűrűsödik" a peremvidék fikcióteremtő emlékezetében, e könyvben elsősorban Újvidéken és Triesztben. A sokszínűség velejéig hazug kísérletei, a Monarchia és a titóizmus egyszerre gúny és nosztalgia tárgyai, akárcsak a könyvben emlegetett Joseph Rothnál. Amennyiben Újvidéket nem söprik el a háborúk, a tömeggyilkosságok, ha nem omlik össze a Monarchia, amely Béccsel összekötötte, akkor a kései emlékező nem tett volna szert erre a pozíciójára, Szenttamáson, szülőfalujában kétkezi munkával töltötte volna az életét. Ugyanezt a gúnyos kontrasztot villantja fel Claudio Magris és a csóró, „jugoszláv" Végelt egy alkalommal egy trieszti kávéházból jószándékúan (hogy ne költse el minden pénzét kávéra) eltanácsoló, szerb főpincér képzeletbeli találkozása – a vendégmunkás és a Duna nagy írója: a lokális multikulturalizmus két arca. Magris talán nem gondolta végig kellőképpen a sokféleség és az alávetés viszonyát, pedig az alávetés nem szűnt meg a balkáni háborúk végén, nem szűnt meg, amikor kimúlt a XX. század, nem szűnt meg Szerbia bombázása után – figyelmeztet Végel. A régió alaptapasztalata volt és maradt. „A Parlament arra jó, hogy védje az újgazdagokat, a jogállami ostor mégis kívánatosabb, mint a kommunista járom." (84.) Ha itthon mondaná valaki, rendesen le lenne populistázva és perceken belül minimum a képviseleti demokrácia ellensége lenne. Nem csoda, hogy Végel iránt nem érdeklődik igazából senki. Nem csoda, hanem feneketlen, minden „oldalra" egyként kiterjedő provincializmus.

A történelmi állandóként fennmaradó kiszolgáltatottságot a fikció nem váltja meg, csak elképzelhetővé és átélhetővé teszi, egyaránt túllépve a nacionalizmuson és az univerzalizmuson, a romokat építőkockáknak használva: „Két valóságos történet ötvözése egy fiktív történetet szül, ami az egynyelvűség ellentéte" – írja. (157.) A könyv második részét záró „hangjáték", a Szerbiából „hazafelé" tartó balkáni vendégmunkásoknak a buszutazás alatti beszélgetése a „multikulti" nyomorúság részvétteljes paródiája, a hangok és a műfajok keverése pedig egyfajta poétikai pluralizmus, „soklelkűség", ahogyan Végel mondja egy helyütt.

A könyvben és az életműben mégis, minden radikalitásával együtt is végig jelen van az anekdotikus kedély, és megmenti a könyv naplóesszé-szerű részeit azoktól a veszélyektől, amelyektől ennek a műfajnak a magyar irodalomban hagyományosan nem sikerül megmenekülnie: Végel közeli rokona, Kertész Imre alkalmankénti apodiktikusságától és közös rokonuk, Márai Sándor önsajnálatától és önkomolyanvételétől.

„Itt konzervatív hűség és liberális pluralizmus járja" – áll a nyolcvanadik oldalon. Az állandó kitörlések régiójának lakója tudja, hogy a hűség nem más, mint bármi kitörlésének megtagadása: a hűség maga a pluralizmus. A kitörléssel szemben pedig a regény szelleme és kedélye áll és győz is, amennyire egyáltalán győzhet, mert minden törlés regénnyé válik végül.

Egy kultúra akkor válik bizonyosan provinciálissá, ha nem képes észrevenni nagy alkotóit csupán amiatt, mert az állam határain kívül élnek és ráadásul még ott sem mutatnak túl sok érdeklődést a hivatalos magyarság előírásai iránt: éppen csak feltesznek párat a magyar nemzeti kultúra legfontosabb kérdései közül. Az efféle reflexiónak ritkán szoktunk örülni. Pedig minden okunk megvolna rá.

 

 

TARTALOM


Szenttamástól Berlinig (Radics Viktória életútinterjúja Végel Lászlóval)

Losoncz Alpár: A lázadás „posztmodernizálódása"? (Végel és az Új Symposion első nemzedéke)

Szabó Márton István versei

Jánossy Lajos: Végel nyomában Jugoszláviában – és Magyarországon (Gondolatok Végel László Bűnhődés című könyve kapcsán)

Vári György: A kitörlés és nyomában a regény (Végel László Bűnhődéséről)

Francis Ponge szövegei

Bányai János: Berlinről – szerbül és magyarul (Kétszer ugyanarról a könyvről: Priče iz donjih predela, Bűnhődés)

Kőrössi P. József: Balcanicum. Hungarikum – és a Barbarikum helyett az Én (a Bűnhődésről és a periferialitásról)

Barlog Károly: Huszonegyedik századi Makrószkóp (az Egy makró emlékiratai németországi fogadtatásáról)

Ladányi István: Meg így (a Makró terei és helyei)

Pályi András: Nyelv nélkül ordítani (Végel „metapolitikai" színházáról)

Áfra János: Belülről az ég (vers)

Tömöry Péter: Végel Juditja (az újvidéki bemutató rendezéséről)

Császár László: Nyolckéznyolcláb (vers)

Vágvölgyi B. András: Passzázsok és snapshotok (a Végel-próza és a forrásvidék)

Sirbik Attila: Strabismus

Gerőcs Péter: Fiatal mizantróp (regényrészlet)

Tara Bergin: Bak-fi (vers Balázs Attila fordításában)

Jehuda Amichai versei (Schrödl Ádám fordításai)

Delmore Schwartz: Könyv vagyok, mit nem írtam, nem olvastam (vers Krusovszky Dénes fordításában)

Végel László: Miért nem tartott Horthy ünnepi beszédet Újvidéken? (részlet a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című készülő regényből)