Első közlés – 2006. április 26.

Lanczkor Gábor versei

Első közlés–2006. április 26.

Első közlés


Rekviem
 
„Puer vidi fratres Slavos
et Judaeos condemnatos
capitis Germanice;
 
deinde Mortem exaudivi
voce saeva et servili
eloqui Slavonice;
 
posthoc ipse cum Vandalis
militans Americanis
deliravi Anglice.
 
Quaeris cur Latine canam,
cur hac lingua versus pangam.
Quod non olet sanguine.”
 
(Erik Andrejis)
 
 
 
Requiem aeternam
 
A szégyent, azt nem bírtad elviselni:
szégyent, örökkön csak kibuggyanót.
Mondtad, tereljük el a rossz gyanút,
üljünk le csöndben, van időnk: öt percnyi –
 
mert meglehet, hogy még találkozunk,
ha sikerül hárman hallgatni végül,
öt percig vagy míg kettősünk nem szédül
bele: hogy nincs már egymáshoz közünk.
 
Aztán legyűrhetetlenül a szégyen.
Mert ketten: el. Bárhogy lehetnénk négyen;
és téged nem gyűlölne ez a lány –
 
ki feleségem lesz nem is sokára.
És bele riksával az éjszakába,
a Junction-ig és rajta túl: a Gyász.
 
 
Kyrie
 
Tizennégy nap múlva hazarepültünk.
Ha tisztázhatnám, ki voltál nekem.
Talán Katja tisztázhatná, hiszen
az első pillanattól fogva gyűlölt.
 
Könyörögtem, ne irgalmazz magadnak,
és levelekben maradhass Uram –
hogy maradjon valami még; ha van
még bármilyen méltányosság alapnak.
 
Hiszen milyen lehet egy lett: orosz tán –
ha teljesen ellatinosodik?
Mézet szakítasz az elhullt oroszlán
 
fehérlő bordái közül, amíg
a nap feljön keleten sisteregve –
megtelepedtek a vadméhek benne.
 
 
Sequenza
 
Nepálba repültél; valószínűleg
Delhin keresztül s pár napra talán
ki is szálltál: mégis, csak tüntetőleg.
És fel. Felhívva minden katonát,
 
aki haját fésülte tenger- mosta
sós- nyirkos sziklatömbön valaha.
Krisztus, szex-szimbólum: rettentő most a
január: ez nekünk a vér hava.
 
Megáll, és örökre hideg marad.
Otthagyni a hegyek között darab
testet, az asztalon szemüveget;
 
megváltva minden szégyentől magad. –
Mégis, mert Úr, előtte felnevet,
mert boldog: nem hal meg boldogtalan.
 
 
Offertorium
 
Járni tanulsz, és nagy fehér kutyád,
ez az egyetlen emléked Rigából,
elesnél, de odaugrik alád:
én szívemet és vesémet ajánlom –
 
felajánlom: ezt a fiatal testet,
tüdőm, gyomrom, beleim rendszerét;
hogy támadj föl és pusztítsd el még egyszer
magunk így: fölemelkedésedért.
 
Halj meg -hogy kétszeresen ne lehess –
duplán; magadban fiad is szeresd.
Hideg fejjel, józanul vacsorázunk,
 
egészen forrón hozzák a levest;
amíg kavargatom, egészen ráunsz. –
Elszabadul a Gyász, és nem ereszt.
 
 
Sanctus
 
Kinyitom a tapétaajtót.
Íme, mit esztendeig rejtegettek előlem.
Égő dácsa a nyírerdő szélén,
a szakadó esőben.
 
 
Benedictus
 
Rohadjon szanaszét a Szentmise,
legyen áldott, mert Szent Tradíció,
de rohadjon széjjel: többé sose,
de sohase hihesselek, mert jó,
 
hogy fél percek telnek már félig el,
és nem bocsátkozol színem elé –
elönt valami forróság, siker;
és enyhül a roppant nehézkedés.
 
Lehessek ésszerű.
Cipőm alatt ropog a sárga fű,
fehérgém-párt riaszt fel érkezésem.
 
Elhúznak a patak fölött nyugatra –
a part cserjés, vizenyős mellékében
minden zsombék, gally ropogósra fagyva.
 
 
Agnus Dei
 
A part cserjés, vizenyős mellékében
minden zsombék, gally ropogósra fagyva.
Elhúznak a patak fölött nyugatra,
fehérgém-párt riaszt fel érkezésem.
 
Töröm tovább a nádat: hinnék benned.
Sűrűsödő, kemény gallyú cserjék.
Alattuk foltokban fehérlik még
a hó. Majd a nyárfás: visszahőkölnek
 
töviseikkel öt nyárfám alól –
megállok itt. Aztán kiürülök;
májam, gyomrom a beleimmel,
 
le, a fagyos avarba lóg:
két kezemben tartom külön
egy fél tüdőm és lüktető nagy szívem –
 
 
Communio
 
Nincs áldozás.
 
 
Itt a Rekviem vége.
 
 
 
Mégiscsak nagy, nagy nap
 
A mai grófi Lanckoronski-ág Galíciából
került Bécsbe, Lanckorona
     városából. 2005-ben Lanczkor Gábor
neki immár nem rokona.
 
Nőtt egy oldalhajtás Bécsben: cz-vel, Lanczkoronski.
Palotájuk a Gürtelen;
     honnét születésem nem érhette meg senki.
Váruk Villach mellett legyen
 
(magukra leltek, ím a visszacsatolás) a Landskron.
És paraszt-patríciusok,
     Sopronon át Magyarország, ily névvel - Lanczkor -,
mit a hullám partra mosott.
 
Nem tudhatni, hogy mi is történhetett akkor Bécsben:
mily módon lesz a tehetős
     valakikből kegyvesztett s neofita: Köcskön? 
Mit követhetett el az ős –
 
mégiscsak nagy, nagy nap ez a mai, gondolta éjjel:
kinn fúj, széklábban szú motoz –
     nyaka megnyúlt, feje mint miljom pikkelyével
szétmeredő fenyőtoboz.
 
 
Karl Lanckoronskihoz
 
„Nicht Geist, nicht Inbrunst wollen wir entbehren:
eins durch das andre lebend zu vermehren
(Karl Lanckoronski - Rainer Maria Rilke)
 
 
Szennyesen párolog a vörös pavilon
alatt a víztükör a szigetig a mélyben –
halvány a fák árnyéka a hosszú lépcsősoron:
az égő, szürke felhőrétegen fehéren
üt át a nap füstölgő, holdszerű korongja.
 
Grófom, tanúnak téged hívlak most magam elé;
rokon, akárhogy is. Száztizenegypár éve
járhattál Pekingben, mely akkor még – az Egeké:
földszintes császári főváros terebélye;
a Téli s itt a Nyári Palota: égi zárvány.
 
A zöld bambusz tövét gyíkocska csipkedi.
Keletre jöttél, mégiscsak: keletről jöttél –
a magunk fajtájától kellett fallal védeni
a Birodalmat; egykor még barbár hordák, csörték,
melyek nem vesztették jelentőségüket.
 
A fecskefarkas zöld majolikatető
finom ívre feszített négy gerince
roppant négy íj; de Semmi-kéz nem von nyilat elő –
beröppen kettősünkre rá se hederítve
az oszlopok közé egy szarka s egy veréb,
 
a zöld bambusz tövét gyíkocska csipkedi.
 
 
A kettős kontinens
 
Viaszként olvadnak széjjel a józan
csúcsok, megindulnak, hőségnek hője,
csorognak lefelé, és elnyújtóznak
 
a lapályon. Ezernyi roppant tájék:
Mérleg – melynek most egyik serpenyője
leszakad, hogy Lókoponyává váljék;
 
Fésű; Kas; Daru – kiszakad finom nyaka:
Ecset – kövérre hízik: Tölcsérgomba;
Szignó; Első betű; Rövid kötél; Baka;
Villáskulcs; Hiúzfej; Kondás és konda.
 
A lávafolyamon megülő lánggolyó
lett a hajdani csúcsok szemhatára –
s hol a régi nagy szurdokot még a folyó
mosta ki ily fordított Omegára,
 
az összetorlódó, megemésztetlen
forró érctörmelék a völgy szájába
nyomul, majd kardot rántva tolul föl feléd.
 
Megolvadt-őrölt élőszövet, törmelék,
zúgás, kő, föld, fa örvénylő masszája,
dús árama: minden eltelve Szerelemmel. ---
 
Gyanakodtam, bőröd önmagadból való
fényét nem kell-e figyelembe vennem,
amint magamnak kivágom mégis való
formád abból, ki vagy e hajtengerben,
 
izgága testben, rögzítetlen fény alatt –
nem kell-e számolnom e tompa lánggal
ahhoz, hogy ne vakíts el, hogy téged magad,
ne csak e magad-forma csóvát lássam.
 
De nem; szigorúbb Harmónia vagy te,
való anyagod ez – mint téli körte-
fáké. Rákényszerítem, hogy bámuljalak,
 
rád kényszerítem a tekintetem, s kemény
ajkad, külön míg nézem minden szál hajad,
fogínyemből finoman szivárogni kezd a vér. ---
 
Harapdálod a csuklómban a csontot,
mellette a kidülledő artériát,
aztán keményen, mint aki megbomlott,
négy szép metszőfoggal szeplős bőrömön át
 
az eret a könyökömig feltéped –
vagdalkozna kiszabott alakom, vihar
rázza, de lehetetlenül elképed:
mert egyik fele lekötözve már: folyóival.
 
 
Távol a nyájaktól
 
A folyónál jártam, távol a nyájaktól;
szigetéhez érve, hol teli torokból
bömböl a zuhatag, hol a folyó tombol,
bementem a hídon; négy kő-Hermész bókolt.
 
Csak odabenn láttam, hogy mi húzott ide,
sötéten hánykódott a nagy kos teteme,
mint farönk, olyan volt, vagy hogy nem épp az-e,
döntsétek el ti majd, ha itt az ideje.
 
Ahogy az ár lezúg, az örvény visszacsap,
ment vele a mélybe s forogva felszakadt,
kilökte magából a habzó zuhatag,
az örvény le, vissza a vízesés alatt,
 
megint fellökődött, megvillant oldala,
fehéren, csupaszon, mint a kígyó hasa,
álltam és bámultam; nem vártam így soha,
mint téged, még senkit, nem vártam még soha.
 
Hermafroditának,
kire szobrász támadt,
s míg aludt, kőbe véste,
ilyen az alvása
a márványba zárva,
eped az üdvösségre,
s farönk vagy egy kecske,
teleszemetelve
álma körkörössége.
 
 
Hiszen mi ez
 
Hiszen mi ez, ahogy megindulsz támolyogva