Első közlés – 2012. január 13.

Herold Ágnes: Az ég legyen Nekem kegyelmes

Első közlés–2012. január 13.

Első közlés

Herold Ágnes: Az ég legyen Nekem kegyelmes
Nem csókoltam meg, mielőtt megöltem. Görcsösen összezáruló, engedni soha nem tudó markommal már nyúltam a kulcscsontja felé. A szemében felzöldülő haláljelzéstől egy pillanatra megrettentem... - A Litera bemutatja rovatban Herold Ágnes szövegét olvashatják.

Ne holnap ölj meg uram, még ma. Nem kérek időt, én már régen nem imádkozom, kihűlt ajkaim fagyosra repedeztek, mint ónos eső utáni téli éjben az utca szélére hullott csillogó selyemkendő. Torkomra forrt az imádság. Megértem párszor a telet, soha nem volt piros a gégefőm és a nyálkás ősz gonosz betolakodóit kiköpködték velem együtt felnövő manduláim. Csak te nem nőttél fel velem. Felszakadni nem tudó gócba gyűrte a lenyelt fájdalom az érthetetlen múlt mocskából töménnyé gyűrt iszonyatot. Most már maradjon is örökre félúton, lenyelését megakadályozza a ritmuszavart okozó döbbenet. Ne hagyj tovább fuldokolni, akaszd meg torkomban az életet, füled úgyis süket volt minden néma kiáltásomra. Ne engedd ki kékké fakuló ajkaimon az igazságot, elvesztettem zsebkendőmet, szidott anyád érte. Roppantsd szét túl sokat mondó gégém ellentmondást nem tűrő porcait. Hangszálaim húrjai hangtalan pattanjanak el mint ökörnyál a fakó őszi fényben. Gyűrűtlen ujjaid nyomtassanak kék hullafoltokat fehér márvány bőrömbe, amely valaha rózsaszínen lüktetett, mint átlátszó óriási akváriumban a különleges díszállatok oldala. Szoruljon bent örökre a válasz, amelyet az engem szülő kor kért tőlem valaha, itassa át méreggel a tüdőmet, gyomromat, minden zsigeremet, mint egy rosszul megölt halnak, amelynek az epéje kifakadt és megutáltatta vele saját húsát is. Hadd ne kelljen saját nyálam ízét még egy napig elviselnem, kollektív emlékezetünk sós tengeréből még egy cseppet lekínlódnom. Száradjon ki a tenger ha már nem csak holt, de medre sincs.

It is the very error of the moon. Hadd lássam még utoljára a teliholdat, ahogy szemem valaha a te arcodat mutató vakuló tükrében homályos darabokra hullik. Őszi estén, amikor az élet útját keresztező bokrok bozontos ágai között már alattomos köd ül, zöldes, nyákos, hamis misztériumot illatozó, orromat szúró, szőlőtőkék mámorát utánzó köd. Vöröslő, bütykös kezével int a madárberkenye, nekem már nem nyílik ki se szeptemberben, sem virágvasárnapon az ég, és a kormos levelek közt kibuggyanva csordul le a nyáridőn kemény rögeszmékből formálódott duzzadó csipkebogyók erjedt, alvadt vöröse.

De ha erőtlen vagy megszegni leheletemet, mártsd belém a kést előadásokon tanult, pontos anatómiai ismereteidre hagyatkozva: a szív (cor) a mellkas üregében, a szívburokba (pericardium) zárva, valamivel a harmadik borda felső széle fölött foglal helyet, s az 5. és 6-ik borda között levő bordaközben befelé 1-11/2cm-re fekszik. Remélem, nem hátulról akarsz ledöfni, mint gyáva maffiózó az adósát, én nem tartozom neked semmivel és még a disznót is nyakon szúrják, nem hátba, mert akkor sérülne a karaj. Ha már nem dőlhetek el szelíden, ahogyan a fák, legyen a sok-sok kis halálból egy nagy, ne hagyj tovább szenvedni betonkoporsómban, amelyben megágyazni fölösleges.

Jobb, ha kivégeznek, mint ha életfogytiglanra leszek kárhoztatva ég és föld között. Az ítélet végrehajtható, nem vagyok már kiskorú, bár valahol azt hallottam, ha valakinek volt egy rossz éve, ne számítson bele az életkorába. Én még személyi igazolványt sem kaphatnék. De mivel törvényen kívül játszunk, a hivatalos kivégzési korhatár nyugodtan csökkenthető.

Nem csókoltam meg, mielőtt megöltem. Görcsösen összezáruló, engedni soha nem tudó markommal már nyúltam a kulcscsontja felé. A szemében felzöldülő haláljelzéstől egy pillanatra megrettentem, zúgó-zakatoló vérem megálljt parancsolt, mintha a tenger a fülembe súgta volna, valaha egy voltam ezzel az ősi vízszínben felcsillanó smaragdos mélységgel, ami a hűvösödő őszben is visszaköszön a fagyalszerű örökzöldek mézesen ragyogó levelén. Aztán torkomba dobbant a gondolat, hogy ez a szín másnak is ugyanúgy jelzett szabad utat. Nézd, kard van nálam is. Hős oldalán jobb kard nem volt soha. A női hüvely legérzékenyebb erogén zónája a méhnyak és hólyag közötti kis hurokban (anterior fornix vaginae) található, és a hüvelybejárattól 10-13 cm-re fekszik. Pontos célzással tizenhét döféssel gondoskodtam róla, hogy a silány velencei kéjhölgy, ki a mórral egybekelt, még egyszer utoljára és ezúttal végleg kilehelje lelkét. Derék, becsületes Jago barátom, annyira irigyelted tőlem mindig a kardomat, de nem akartam soha neked ajándékozni, mert apámtól örököltem. Ki tudja, honnan került a birtokába ez a cserzettbőr markolatú kelet-európai ötvözet. Most, hogy nőm nincs nekem, neked adom, szent Jago, a tisztán látó, örök férfibarátom, hűséges társam: hadd fakassz vele vizet a sziklából. Kardom egyedi görbülete kicsorbult, a tehetetlen könnyektől elrozsdásodott, valaha szemem fényét viszonzó tükrét saját vérem fertőzte el. Különlegesen ötvözött szivárványának fémes villogása megvakult, az edzett acélhoz hasonló élő anyagba mart vércsatorna kiszáradt, a penge megkopott és szétesett. Még múzeumi tárgynak is silány darab, a gomböntő majd beolvasztja a többi alumínium szerszám közé, amelyekkel kopár és koszos önkiszolgáló vendéglőkben panírt ettek hús helyett keserű özvegyasszonyok. Az igazság pillanatában nem éreztem lelkifurdalást. Balsors leánya! Szeme természetellenesen fényes lett egy pillanatra és kék, mint a holtak fényképei -

- igen, ezt kértem, hogy bénító rögökké alvadt vérem megfagyott hullámaiból még egyszer utoljára magasra szökjön az izgalom, a borzongató sóvárgás, amire képtelen vagyok, mióta a tenger tükre összetört és a fehérlő vitorlák közt lebegve is csak az jutott eszembe, hogy merülök le majd súlyosan a halál zöld vizébe. Hogy felpezsdüljön még egy pillanatra véremben az oxigén, amely a te elsötétült agyadat nem tudta táplálni, mert nem engedted, hogy a kegyelem arcodra ragyogjon, dühös, balsors-sújtotta ember, földnél is butább, te. Vonja be még egyszer libabőrrel a vihart jelző őszi szél a rózsaszín erezetű márvány tenger csontra fagyott felszínét. Ha kis halálból nagy halál lesz, a bokor alatt vagy a falnak támaszkodva sem illik fél munkát végezni, szoruljon rá a késre utolsó szívverésem, spricceljen rád a vérem lemoshatatlanul eredeti, utánozhatatlan vörösben, természet ősanyánk keverte ki.

Mást nem is kérek, csak vége legyen. Ne kelljen pillangóknak tűnő férgeket, sárkánynak álcázott gyíkokat a torkomon legyömöszölnöm és félig megemésztve kiokádnom. Ne kelljen vitorlának álcázott rongyokat görcsösen szorongatva szembefeszülni a széllel, amely úgyis visszaszórja szemembe az összes szikla morzsalékát, amelyet valaha lebontottam, később elvesztett zsebkendőmmel törölgetve a verejtékmogyorókat a homlokomról. Tudom, mások is élnek így: fagyasztott szívpörköltet esznek, készételt, amelyet adalékokkal vegetálva feljavítanak, miközben vízzel főznek, az is klóros és steril. De nekem, aki ismerem a fickándozó tengeri halak ízét, hadd ne kelljen adagolási utasítás szerint beszedett pótszereken tengődnöm ebben az életszerű hólyagban, amelyet mások esőköpenyként viselnek, mert annyira félnek a víztől. Inkább fulladjak meg a saját véremtől, az mégiscsak igazi volt valamikor, legalább az emlékek keljenek életre még egy száz darabra hulló pillanatra. És míg idelent előttetek áll az, aki valaha ő volt, én pedig átérek az ide még csak angyalhajszerűen sejlő fénybe, amely valójában erősebb, mint a holdé, talán megértem, tudtomon kívül mi bűnt követtem el.

I say, amen.

Herold Ágnes