Első közlés – 2014. december 21.

Gerőcs Péter: Győztesek köztársasága

– regényrészlet –

Első közlés–2014. december 21.

Első közlés

– regényrészlet –

A… a barátom egy kartell-ügyről mesélt, ami áttételesen minket is érintett. Ez természetesen egyáltalán nem tartozik sem szorosan, sem közvetlenül a dolog tárgyához: az illetőnek és nekem van egy közös kis vállalkozásunk. Ennyi az egész. Tulajdonképpen egy internetes fogadóiroda. - Magasiskola rovatunkban Gerőcs Péter készülő regényéből olvashatnak egy részletet. 


Na, most azt tudni kell, hogy minden évben rendezünk egy farsangi bált a képviselőtestületnek. Ez az év kiemelkedő pontja. Mondjuk úgy, hogy ezen az estén hivatalból is félretesszük a napi teendőket, a bosszússágokat, és ha tetszik, kötelező jelleggel jól érezzük magunkat. A dolognak meglehetősen kötött formája van.
Ezt most elmondom részletesen, csak hogy tisztán lásson, és a gyanútól – ha ugyan élt vele az irányomban – tökéletesen mentesüljek.
A dologhoz hozzá tartozik, hogy András, a belügyminiszter úr balatoni nyaralójában szoktunk összejönni. Egy szabály van: mindenkinek jelmezben kell érkeznie. Ezt elég komolyan vesszük. Sok feleség napokkal az esemény előtt a jelmezén gondolkozik. Ágota, a nejem besegít Enikőnek, András feleségének a hidegtál elkészítésében. Ezért mi már reggel lemegyünk. Andrással kitisztítjuk a medencét, kitakarítjuk az ereszt, ha még hideg van, kicsit befűtünk. Mindezt saját kezűleg, a szokásos személyzet nélkül. Ez is hozzátartozik a dologhoz. Aztán várjuk a vendégeket.
Körülbelül százhúsz ember szokott eljönni. A ház kapacitásába ez bőven belefér. Igen szép, kétemeletes, talán nyolcszáz négyzetméteres villa lehet, szép nagy, elterülő parkkal.
Hivatalosan hét órától lehet jönni, de olyankor még csak szállingóznak az emberek. Félnyolc-nyolc körül tömegekben érkeznek. Az étkező két hosszanti fala mentén végig asztalok, hidegtálakkal, sültekkel, füstölt húsokkal, sózott tengeri halakkal. Mártások és mindenféle kenyérre kenhető párolt és pürésített zöldségek, szószok, aszalt és alkoholba áztatott gyümölcsök. Ezek Enikő büszkesége, tudniillik mindegyik az ő keze munkáját dicséri. Azon kívül akad még némi csopaki rizling és pezsgő.
Az első órákban, ahogy el lehet képzelni, a társaság még csak poharazgat, állva beszélget, kialakulnak kisebb-nagyobb klikkek; egyszóval, élvezzük a kötelmektől mentes, szabad esti szórakozást. Persze mindez mulatságos is, a házszabályhoz ugyanis hozzátartozik az is, hogy a jelmeztől megválni egészen hajnali kettő óráig nem lehet (erre majd még kitérek), kivételes esetektől eltekintve, ha például a jelmez megsérül, roncsolódik, a varrása elenged, vagy ilyesmi. De ezekre az esetekre is van néhány egyszerű pálcás álarc.
Az egész tiszta derű. Nyugodtan elképzelheti a legképtelenebb jelmezeket. Én az idén például egy hatalmas nagy banánnak öltöztem, és mondhatom, mindenki nagy örömére. Ennek persze vannak konkrét, visszavezethető okai is, mondjuk, hogy belső utalások, de ez csak annál nagyobb mértékben tudja fokozni a derűt. A feleségem, ez egészen hajmeresztő volt, rabbinak öltözött. Félre ne értsen, nem az volt benne a hajmeresztő, hogy zsidó, hanem az élethűség. Egy jókora, elhízott, öregedő, pajeszos kaftános, pápaszemes ortodox zsidó volt. Ekkor kellett megtudnom, hogy feleségemnek vitán felüli színészi kvalitásai vannak. Mondhatom, ahányszor csak ránéztem (és ezzel nem álltam egyedül), pukkadoztam a nevetéstől.
Mindezeket a részleteket csak azért mondom, hogy tisztább képet festhessen az esemény jellegéről.
Tíz órakor elérkezik a várva várt pillanat. Ilyenkor a parkban sétálókat, az emeleten, vagy a verandán beszélgetőket egy kolompszó hívja be az étkező helyiségbe. Itt történik ugyanis a jelmezek versenye.
Mellékesen megjegyzem, idén a házelnök felesége, illetve az ő jelmeze lett a díjazott: kisgömböcnek öltözött. A második díjazott én lettem a banánnal, a harmadik pedig a sajtószóvivő, aki pincérnek öltözött, jobb kezében tálcával, amin egy kis táblácskán ez állt: szó.
A jelmezek versenye után tánc következik. Meghívott zenészek adják a talpalávalót, mi pedig egy kicsit táncolunk, de az estének ez a része elég kötetlen.
Amikor a palotás kezdődött, elnézést kértem a partneremtől, Ildikótól, és visszavonultam a hidegtálak fedezékébe.
„Magyarországon nem lehet jó osztrigát kapni.”
Na és ki áll az asztal túloldalán? Igen, nem téved. Vörös tógában, Nérónak öltözve piszkálta a villájával az ételeket.
„Azt hittem, beteg vagy.”
„Múló rosszullét, semmi komoly.”
„És eddig miért nem láttalak?”
„Mert csak most érkeztem. Talán a füstölt lazac…”
Engedje meg, hogy jelezzem, és biztosíthatom, ez nem utólagos hozzátétel, én már ekkor láttam, hogy Sámuel nem gyógyult. Nem tudnám pontosan megmondani, mi volt benne a különös, de azonnal szemet szúrt, hogy nem hasonlít a mindenkori önmagára. Talán a szeme volt zavarodott, talán az arca egy kissé beesett, visszagondolva, mintha csapzott, izzadt lett volna… Nem! Nem is a zavarodottság. Igen, hisz Vincze Sámuelre általában jellemző volt a zavar, az idegesség. Igen, mintha éppen a zavartalansága lett volna meghökkentő. Nem szeretek ilyesmit mondani, de talán a derű… a derűs átszellemültsége volt kissé ijesztő.
Emlékszem, villájával a táncolók felé bökött, és felhorkant: „milyen mulatságos, ahogy a kisgömböc palotást jár a Godzillával” - mondta.
Nem szeretnék elhallgatni semmilyen részletet, remélem, ezt értékeli. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a társaság egyik tagjával (ha nem gond, a nevét jobb szeretném elhallgatni) alkalomadtán, de hangsúlyozom, csak nagyon ritkán, kizárólag az év különösen kiemelt eseményein, és hát a farsang okvetlenül ide sorolandó, némi serkentő szert fogyasztunk. Nem kell semmi különleges dologra gondolni, nem heroin, vagy extasy, nem marihuána, hanem egyszerű kis kokain. És mindenképp tudnia kell, hogy nagyon jelképes mennyiséget fogyasztunk, szinte csak a placebo kedvéért. Ilyenkor elvonulunk a szivarszobába, és ott legurítunk egy pohár whisky-t.
Nos, ez az illető, éppen ekkor lépett oda hozzám, és kérdezte, hogy elfogyasztjuk-e a desszertünket. Ez nyilvánvaló jelbeszéd volt a számomra.
Sámuel rám nézett, és kérdezte, hogy miféle desszertetek van. Az illető barátom pedig mondta, hogy hát egy egészen különleges, és ha gondolja (mármint ő, Sámuel), csatlakozzon hozzánk nyugodtan.
Nagyon remélem, hogy diszkréten kezeli az elmondottakat, és csupán úgy tekint rájuk, mint amely részletek segítik megérteni a nagy egészet; nem indít ellenem büntetőeljárást, nem jelent fel… vagy bármi hasonló. Kérem, jelezze, máskülönben kénytelen vagyok berekeszteni a történetet.

Ne aggódjon emiatt.

Köszönöm.
Tehát hol is tartottam? Nos, a dolog egyszerűen indult. Lementünk a szivarszobába, ahol ez időben épp nem tartózkodott senki, a barátom felkapcsolta a villanyt, mi pedig egy kártyaasztal köré ültünk.
(Ezt is csak a pontosság és hitelesség kedvéért mondom: a helyiség az épület mélyén, tehát a pince szintjén helyezkedett el, körülbelül hatvan négyzetméteres, egységes, téglalap alakú szoba képzelendő el. A fala végig, körbe zöldcsíkos tapétával volt fedve, régies hangulatú fából készült falikarok adták az enyhe sárgás fényt. A szoba padlója sötétbarna hajópadló. A sarkokban barna bőrkanapék és bőrfotelok, előttük kis dohányzóasztallal, közbül pedig két biliárdasztal, és néhány kártyázásra vagy kockázásra szolgáló, zöld posztós asztal foglalt helyet. A helyiség végében pedig bárpult, ahol, mint korábban jeleztem, nem foglalt helyet épp senki.)
Csak mi voltunk, hárman.
Azt hiszem, egy kis aggodalom ekkor már volt bennem a helyzet ismeretlensége okán. Jóban voltunk Sámuellel, de túlzás azt állítani, hogy mélyreható ismereteim lettek volna róla.
Tehát ahogy lenni szokott, gyorsan… elintéztük a dolog serkentő részét; ez mindösszesen csak egy szippantás, aztán rágyújtottunk egy cigarettára, illetve én szivarkára, és beszélgettünk. Samu egyetlen mondatot mondott, amit nem firtattunk.
„Ez épp kapóra jött.”
A… a barátom egy kartell-ügyről mesélt, ami áttételesen minket is érintett. Ez természetesen egyáltalán nem tartozik sem szorosan, sem közvetlenül a dolog tárgyához: az illetőnek és nekem van egy közös kis vállalkozásunk. Ennyi az egész. Tulajdonképpen egy internetes fogadóiroda. Szóra sem érdemes. Illetve épp csak annyiban, hogy áttételesen ez képezte a beszélgetés tárgyát. Más fogadóirodák – legalábbis a barátom ezt állította – nem hivatalos egyezséget kötöttek, és ha bizonyítékai egyelőre nincsenek is – így a barátom – egészen biztos a gyanúja, minden jel erre utal.
Éppen ezeket a gyanúra okot adó jeleket sorolta, amikor arra a kínos tényre lettem figyelmes, hogy Vincze Sámuelnek merevedése van. Próbáltam ugyan nem észrevenni, de hát – pláne abban a maskarában, amibe öltözött – szinte kiszúrta az ember szemét. Úgy értem, nagyon szemet szúrt. A barátom is észrevette. Ő sokkal közvetlenebbül reagált, mint én. A saját szavába vágva kedvesen felnevetett. Igazán semmi kínos nem volt a dologban. Sőt, még azt is hozzá tette, hogy „semmi gond nincs ezzel, bár az igazat megvallva, efféle hatással még nem találkoztam.”
„Édesem, ha kíváncsi vagy, beengedlek a stólám alá.” Ezt mondta, és hangosan felnyerített.
„Köszönöm, én házas ember vagyok.”
„Ez elfogadásnak erősebb, mint meghátrálásnak. A házasságnak semmi köze a hajlamokhoz.” – Azzal felemelte a stóláját. El akartam kapni a tekintetem, de a barátom keze elindult Sámuel… hímtagja felé.
Ekkor kopogtattak az ajtón. A stóla visszalendült.
A belügyminiszter kislánya nyitott ajtót.
„Meglepetés várja odafent a társaságot. Tessenek…” Körülbelül eddig tudta mondani, amikor a szeme megakadt azon, ami hát… ekkorra már jelentős figyelmet követelt magának.
Sámuel mosolygott. „Már megyünk is!” Összeütötte a tenyerét, felpattant, és előzékenyen tolni kezdett minket maga előtt.
Visszamentünk az étkezőbe, ahol az emberek körülbelül ugyanabba a formációba álltak fel, mint a jelmezek versenyén. Az egyik nagyon csinosan felöltözött fiatal titkárnő állt a zenészek emelvénye előtt, és épp befejezte a mondókáját, miszerint „nagy örömünkre szolgál, hogy körünkben tudhatjuk azt a nagyreményű fiatalembert, aki épp ma tölti be a huszonhatodik életévét.” Nagy taps. Amikor rájöttem, hogy mi van, el akartam kapni a vállát, hogy jelezzem, ez talán nem a legmegfelelőbb pillanat, de Sámuel a legnagyobb zavartalansággal folytatta az útját az emelvény felé, még csak be sem várta az utolsó szavakat.
Felállt az emelvényre, a szeme csillogott. Néhány hölgy a szája elé kapta a kezét, és a mellette állóba kapaszkodott.
„Hátul is hallotok?”
Két pincér tolta be zsúrkocsin a hatalmas tortát. Miután a zsúrkocsi megérkezett a helyére, és a pincérek távoztak, Sámuel lelépett az emelvényről, alaposan előre görnyedt, hiszen roppant magas ember volt, és megfogta a guruló asztalka két szélét.
Megpróbálom a beszédet a lehető leghitelesebben visszaadni, bár meg kell hagyni, nagyon furcsa egy beszéd volt. Valahogy így hangzott:
„Kedves egybegyűltek. Köszönet mindenért. Köszönetet kell mondanom nektek azokért a lehetőségekért, amelyeket módomban állt kihasználni az elmúlt… nem is egész egy évben.
A modern alkotóember nem elégedhetik meg azzal, hogy abban a sokat kárhoztatott mélabús elefántcsonttornyában töprengjen a világ komorságán. A modern alkotóember – amilyennek magam is számítom magam – oda kell, hogy álljon többi alkotótársa mellé, és ha erejéből telik – ahogy nekem mindenképpen telik az erőmből –, egész érdekcsoport képviseletét vállalni. Körülbelül úgy, mint ahogy őseink tették, még mielőtt végleg kiábrándultak a világ megváltoztathatatlan zajlásából. Legutoljára talán a reformkor embere, talán Eötvösökben, vagy még elébb, a Batsányikban buzgott annyi tettvágy és világ–, vagy talán korhűbb így mondanom: honszeretet, hogy tekintetüket fennebb emelték papírosukról egy egész ország kultúracsinálóinak körére.
Ez adatott számomra. Hitem szerint ez a mai, a legmodernebb kori kultúra-csinálás: a kultúra visszaültetése a közügyek hímes földjébe.”
Fölegyenesedett, egyik kezével magához fogta a stólát, másik kezének mutatóujjával felbökött a mennyezet felé, mintha egy ősi rétor lenne. Talán egy Ciceró.
„De csalárd minden logika, mondom tinéktek, amely megelégszik önnön félig-elgondoltságával, mert kisebb részigazságaiban túlzott örömét leli. Ezért hát azt mondom: nem csupán a kultúracsinálás szerepköreit kell a lehető legszélesebb értelmezési körbe vonni, de a kérdést is újra, újra és újra fel kell tenni magunknak: mi hát a kultúra?”
Kínos csend. Körbenézett és rábökött a titkárnőre.
„Maga szerint kisasszony, mi a kultúra?”
Gondolhatja: kínos feszengés, Barbi meg köpni-nyelni nem tudott. Még a kézfeje is elpirult.
„Ne szégyellje a véleményét! A kultúra nem csupán néhány kiváltságosnak, és főként nem a felsőbb társadalmi rétegeknek jószága, hanem mindenkié! Kisasszony – fordult újra Barbihoz – mit gondol, mi hát a kultúra?”
Az valamit motyogott.
„Mondja ki bátran, jó hangosan!”
Ha jól értettem azt mondta, hogy „hát a kultúra arra van, hogy mindenki jobban érezze magát.” Erre Vincze Sámuel összecsapta a tenyerét.
„Tökéletes válasz! Köszönöm. Ennyire pontos választ nem is reméltem. Így van! Az élhetőség, kérném szépen, az élet megélésének a képessége. Ez a kultúra.”
Pergő cipőkopogás: Barbi szaladt ki.
„Nem csupán egy sikeres író vagy egy agyonfuttatott zeneszerző, netalán azon szerencsétlen tudorok osztályrésze, akik amazok csinálmányait olvassák és hallgatják.
Kedves barátaim, megmondom őszintén, hogy mélységesen elegem van a sztárokból, az alkotó celebekből. Ugye, milyen ellentmondásos? Ők azzal kérkednek, és az által híresek, hogy nem érti őket senki. Senki nem olvassa, senki nem nézi, senki nem hallgatja szellemi onanizációjukat, mégis interjút adnak tévének, rádiónak, hogy épp merre forduljon a világ kereke. Persze azt is meg kell vallanom töredelmesen, hogy ennek a csapdájába jómagam is kis híján belesétáltam egyik-másik alkotásommal. Érthetetlen, igen, ahogy mondom: érthetetlen voltam! Értelmetlen! Zagyva! A pontosságot összekevertem a túlbeszéléssel, a pedantériát a gúnnyal, az álmok szféráját, bizony, egyáltalán nem tiszteltem értelmetlen képalkotásaimmal.
Talán ennyiben hiteles az a világképlet, amelyet e tárgykörben én adok elő, hiszen – fiatal korom ellenére – megjártam már ezeket az utakat. És soha, igen, azt mondom, soha nem láttam olyan tisztán a megoldást, mint épp csak pár perce, tán fél órája!
Nem tartom titokban, életemben először, épp csak az ízek szférájának mind teljesebb megismerése végett kokaint fogyasztottam néhányótokkal.”
Ezen a ponton zúgolódás támadt. Valaki be is kiabált, hogy: „vigyék már el innen, nem látják, hogy nincs jól!”
„Miért, ugyan mi van abban! Ne legyünk álszentek, hiszen mind próbáltunk már, vagy ha nem, hát közelesen kipróbálja mindenki! Én épp csak beleszippantottam, de isten látja lelkem, nem a kábítószer beszél belőlem. A kábítószer épp csak kiélesített, nyelvemet megedzette, mellkasomat megemelte.”
És ahogy mondta, ki is húzta magát. Nem tudom, melyik lehetett az a pont, amikortól megemelte a hangját, de az is lehet, hogy az egész beszéd egyetlen nagy belehevülés volt, mindenesetre ekkor már rendesen kiabált.
„Lássátok, amit én látok. Lássátok, hogy az az úgynevezett magas-kultúra végérvényesen elvált az emberektől. De lehet, hogy tévedtem. Ímhol a kérdés: végérvényes-e az elválás és szükségszerű, vagy vissza lehet még adni az embereknek azt, ami hitem szerint az övék?”
Valahol ezen a ponton egy kis szünetet tartott, és megdörzsölte a hátát. Ezt a mozdulatát korábbról már ismertem, bár nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Vincze Sámuel, most már merem állítani, hátfájással küzd. A pár levegővételnyi szünetet követően így folytatta:
„Én feltettem magamnak a kérdést, és arra jutottam, kedves barátaim, drága emberek, hogy bizony a kultúrát… bizony… a kultúrát… vissza lehet szolgáltatni jogos tulajdonosának, a népnek. Mert bizony mondom néktek, a macskák is repülni szeretnének.”
Igen, ezt mondta. Megkérdeztem másokat is. Mindenki ezt hallotta.
„Ám ez sem a teljes igazság!” – így folytatta.
„Az igazság csak akkor nyeri el teljességét – ahogy az életfilozófusok vallották –, ha magam is, a tetteim és egész lényem azonossá válik önnön filozófiai építményével, hogy ne mondhassam: mosom kezeimet. S miként a művész a nagy műbe, én is belehalok az eszmébe. Íme, a kultúra megújhodásának kicsin modellje.” – és kifordított tenyérrel a tortára mutatott. A torta mellett volt egy gyufa is. Meggyújtotta a tortába szúrt aranyszínű tornyocskákat, amik egyszerre színes tüzeket okádtak, majd a zsúrkocsit finoman belökte közénk.
„Fogyasszátok egészséggel!”
Csakhogy, amint a takarás megszűnt, újra láthatóvá vált… hát a merevedés. A kidudorodó részen ott ült egy kevés a torta fehér habjából. Ezzel persze nem sokan törődtek, mert a guruló, tüzet okádó zsúrkocsit valakinek el is kellett kapnia, csakhogy ekkor a tortán már petárdák is ropogtak, csattogtak, úgyhogy képzelheti milyen sikongatás támadt.
Ez volt az a jelenet, amelyről – mint a Vincze Sámuellel való kapcsolatom utolsó momentumáról – számot tudok adni. Ugyanis, miután a tortát elkaptuk, ő már nem volt sehol. Egy darabig még kerestük az épületben, a parkban, de nem… sehol nem találtuk. Így tűnt el.
A tortán marcipán házikók voltak, kis marcipánkerítéssel körbevéve.
Valószínűleg nem mindenki vette észre, hogy a torta oldalán esett kisebb sérülést Sámuel álló pénisze okozta, mert ugyan a zavarodottság még egy jó darabig eltartott, de ez végül sokakat mégsem gátolt meg abban, hogy egyenek belőle.
Az első ülésnapon azonnal megszavaztuk, hogy Vincze Sámuelt megfosztjuk a státuszától, bár ez – hogy úgy mondjam – mindössze formalitás volt, kizárni nem kellett, ugyanis – mint mondottam – többé színét sem láttam.
Remélem, ez elegendő tanúvallomásnak. Ha óhajtja, egészen nyugodtan idézze be a többi százhúsz embert. Ők is ugyanezt fogják elmondani.

Gerőcs Péter