Első közlés – 2015. január 21.

Gerőcs Péter: Mindössze húsz, talán harminc centiméter

Első közlés–2015. január 21.

Első közlés

Gerőcs Péter: Mindössze húsz, talán harminc centiméter

A Litera új rovatot indít Kaptár címen. Benne fiatal írók, költők, kulturális újságírók és más művészeti ágak (képzőművészet, színház, film) képviselői írnak tárcát számukra fontos helyekről. Elsőként Gerőcs Péter írását olvashatják.


Amikor anyámék meghaltak, épp nem voltam rossz anyagi helyzetben, úgyhogy nem csak a házukat nem kényszerültem piaci ár alatt eladni, de valójában az ingóságaikra sem voltam rászorulva. Mindenem megvolt, ami kellett. Hozzáteszem, az ingatlanjukon kívül nem is igazán volt semmilyen vagyonuk.

Na jó, a kocsi.

Rendben, azon túladtam. Mint mondtam, nem volt rá szükségem, de fizetni sem akartam utána. A könyveiket átválogattam, és ami megtetszett, azt hazavittem. Osztoznom nem kellett senkivel: egyke vagyok. Ráadásul egykeként is egyedülálló. Egy negyven éves, boldog, egyedülálló egyke, aki a maga ura, úgyhogy hagyjanak békén. Mindenki! A pénzével is, pláne a halálával.

Rengeteg papírmunka.

A lényeg, hogy a lakás felszámolásakor ráakadtam anyám ékszereire, amiket még ő örökölt az anyjától. Csak néhányszor beszélt róla, legutoljára akkor, amikor még velük laktam, és hát az nagyon régen volt, úgyhogy teljesen megfeledkeztem róla. Így viszont, hogy a kezembe akadtak, eszembe jutott, amiket mondott róla. Illetve így, konkrétan semmit, csak utalgatott. Utalt rá, hogy ez egy óriási érték, egy kisebb ingatlan talán. Én nem értek az ékszerekhez, de csakugyan nagy értéket képviselhettek anyám cuccai. Egy húsz, talán harminc centis ládát töltött meg súlyos arany-, ezüstláncokkal, féldrágaköves ékszerekkel, karkötőkkel, fülbevalókkal, nyakláncokkal, brossokkal... na mindegy, mondom, nem értek hozzá.

De hogy még ez is! Ez a vagyon. Hagyjanak engem békében az ékszereikkel!

Lementem a pincébe (bassza meg, a pincét is ki kell pakolni!, jutott akkor eszembe) előhalásztam apám ásóját, és éjszaka, amikor senki nem látta, ástam egy méter mély gödröt a kertbe, belehelyeztem a ládát, a gödröt visszaástam, aztán koordinátákat készítettem a pontos helyről, hogy a hosszanti kerítéstől hány méter, és hány méter a rövidebbik oldaltól, ezeket ráírtam egy papírra, a papírt szépen beletettem egy könyvbe, és az ügyet lezártam.

Konténerekbe hajigáltam anyámék cuccait, pár nap alatt mindent felszámoltam. Aztán kitettem az „ELADÓ” táblát. Nem volt szükségem ingatlanosra.

Hagyjon engem békén a hülye ingatlanos!

Aztán eltelt egy év, de vevő nem jött.

Egy nap, tavasz elején kivillamosoztam a házhoz, hogy felbecsüljem a kárt, ami az amortizációval jár. Leszálltam Hűvösvölgyben a végállomáson, onnan hosszan végig az Ördögárok utcán, aztán fel, meredeken a Feketerigó utcába, mint sok-sok éven át. Ott laktak ugyanis az anyámék. Nem a panorámás oldalon, hanem a másikon, ahonnan csak a sűrű erdőbe látni.

A kertet (hatalmas kert) teljesen benőtték a vadnövények. A házon még nem nagyon látszott az elhagyatottság, de érezni már lehetett. Kívül éppen annyira, mint belül; már a kulcs is csak nehezen fordult meg a zárban. Belül minden csupasz, hideg, száraz, poros. Bentről, az ablakból láttam meg, hogy a kerítésen függő „ELADÓ” tábla megrepedt, lepattogzott.

Na, most még ez is!

Vigyem le az árát? Teszek én a pénzre, csak hát ez az állandó gond, a kijárkálás, aztán majd az amortizációs költségek, az állagmegőrzés.

Egy újabb év eltelt, amikor jött az első érdeklődő. Egy fiatal pár. Talán velem egyidősek. Nem volt sok pénzük, alkudni akartak, mondván, hogy úgyis rengeteget kell költeni a házra, mert tropára ment.

Na ja!

Rendben, hát akkor vigyék negyvenért. Nem érdekel ez engem. Megállapodtunk. Akkor egy párszor kijártam papírügyek miatt, meg ezt-azt megmutatni a leendő tulajdonosoknak. A kismamának már nagy volt a hasa. Mind a ketten nagyon mosolyogtak. Tele voltak várakozással. Na jó, nem tagadom, szépek voltak.

Ott álltunk a kert sarkában, a feleség gyönyörködött a gazban, bámul körbe, nézi az egymásra feltekeredett ágakat, aztán megragadja a kezem, és teljes átéléssel elkezd mesélni a jövőről, hogy ide fog születni Előd, és itt fog szaladgálni a kertben, és a férjével itt fogják inni reggelente a kávét, és lesz kis csúszda is, meg hinta, és neki épp most lett új munkahelye, úgyhogy már minden megvan oldva, és annyira hálásak nekem, hogy engedtem egy kicsit az árból, mert így most minden előzetes várakozásukhoz képest is...

Boldogan lüktetett az ütőere. Szerelmesen nézett, rám, de a szemében csillogó szerelem keresztül szaladt rajtam, a hátam mögé, be a házba, ahol éppen a férje állt, nekem csak a hála jutott.

Jó, hát jó, mindegy az egész, szóra sem érdemes, ehh.

Hazamentem a szobakonyhámba. Elég ez nekem. Ültem a székben. Aztán leültem a padlószőnyegre. Ültem és bámultam magam elé. Hevesen vert a szívem.

Másnap még rosszabb lett.

Harmadnap már elviselhetetlen. Ezen a napon költöztek be a házukba, anyámék házába, a házamba.

Felpattantam, odamentem a könyvespolchoz, keresni kezdtem a könyvet, amibe a cetlit tettem. Nem találtam. Dobáltam le a könyveket a polcról, téptem le őket egyesével, de nem találtam. Talán tizenkettő a hosszútól és huszonnégy a rövidtől? Vagy tizennégy a rövidtől és huszonkettő a hosszútól?

Mindegy!

Taxiba ültem. Gondoltam, mindegy az egész. Úgyis gazdag vagyok. Kint Hűvösvölgyben, a faiskolában vettem egy vadonatúj ásót, azzal sétáltam fel a hegyre, a Feketerigó utcába, apámék házához.

Megvártam, hogy besötétedjen. Odabent égett a lámpa. A kismama megkerülte a konyhaasztalt, a férje ölébe ült, és szerelmesen a hajába túrt, összekócolta, simogatta. Miután elmentek lefeküdni, átmásztam a kerítésen, megkerültem a házat, és ásni kezdtem.

Egyetlen, nagyon konkrét területet kerestem; tenyérnyit, vagy valamivel nagyobbat: húsz, talán harminc centiméternyi felületet, egy méter mélyen.

A hajnali fény mutatta meg a félig felásott kertet, és hogy a férfi az ablakban áll, és engem néz.

Lehet, hogy eltűnt az a kicsi, húsz-harminc centiméternyi terület?

Gerőcs Péter