Első közlés – 2005. május 20.

Gerlóczy Márton: Váróterem

Az Ulpius Kiadó újdonsága

Első közlés–2005. május 20.

Első közlés

Az Ulpius Kiadó újdonsága
A történetek legelőször is felébrednek. Kitápászkodva az ágyból magukkal vonszolják szereplőiket. Megvilágítva az utcákat felélesztik a hűvös szelet, átfújják a kopasz fák között és a folyó felett, a házak között az ablakok repedéséig, hogy felébresszék őket.

Munkásokat küldenek fel a háztetőkre, és postásoknak nyitnak ajtót, magas sarkú cipőkkel kopogtatják meg a járdák köveit, berobbantják a városok alapzaját, kismadarak énekével csábítják fel az ólálkodó napot. Ott hagyják a konyhaasztalon a nyomokat, minden sarkán más szokások morzsáit, szemekből öblítik ki a csipát, fogsorokból a lepedéket. Újraélesztik a szeretetet és a gyűlöletet, a félelmeket és a túlélés képességét. Ez a történet egy városban ébred, és mint a vadász a lelőtt állatot, úgy bökdösi puskatusával szereplőit, hogy együtt vergődjenek. Ez a történet vergődik. Ez a történet haldoklás.


A Váróterem zavarba ejtően érett, a rációt és a transzcendenst szokatlan érzékenységgel ötvöző, korszerű regény. Gerlóczy Márton ebben a művében is a személyes szabadság lehetőségeit és természetét kutatja, de míg első könyvének központi gondolata az volt, hogyan építhetjük ki és érvényesíthetjük szabadságunkat egy kényszerűségből vállalt közösség tagjaként, ebben a regényében arra keresi a választ, van-e értelme egyáltalán a belső szabadságnak és függetlenségnek, van-e értelme a szuverén személyiséggé válásért folytatott mindennapi erőfeszítéseknek, amikor legvégül mégis mindenkire ugyanaz a közös sors vár.

Gerlóczy Márton 1981 augusztusában született Budapesten. Dédapja Áprily Lajos, nagybátyja Jékely Zoltán. Unokatestvére, Péterfy Gergely író nemrég kapott József Attila-díjat. De akad a családban néhány képzőművész is. Egy nagypapa, Mészáros Dezső szobrász, egy nagymama, Gerlóczy Sári festőművész és egy nagynéni, Gerlóczy Bea festőművész.


Gerlóczy Márton második regénye május 30-án jelenik meg az Ulpius-ház Könyvkiadó gondozásában.


Részlet a könyvből:


"Nem mindenki bírja a kanyart."
M.D.


Novemberi reggeleken mintha a gyárkémények füstje adagolná az égre a felhőket. Valdemars reggel fél nyolckor indult el megsétáltatni a kutyát.

És különben is, miféle szerzetet nemzenétek ti e világra – kérdezte Elizabethet egy palotapincsivel megesett találkozásuk után, miután a kutya szemmel látható szomorúsággal távozott az érzékek kutyaszarta sarkáról, odalent a rakparti sétány bejáratánál, ahová kiérve elkapja őket az orkán, és rohanni kezdenek a különféle korcsok, hogy egymáséi legyenek. Elizabeth, ki nevét egy állatorvos lányától kapta, csalódott volt, Valdemars látta, érezte rajta, mikor rántott egyet a pórázán, hogy végre továbbmehessenek. Valdemars is csalódott volt, mikor megtudta, hogy nem áll módjában beleszólni a névadásba, ez a kutya Elizabeth lett és az is marad, nincs mit tenni, de azért a vég nem kopogtat, ettől még a barátnője nem daueroltatja majd a haját holnaptól, és nem vásárol majd sajtos parizert. Sőt, ha Elizabeth netán hím kutyát ellene és Valdemars magához veszi, az még nem jelenti következésszerűen azt, hogy Rexnek nevezi el. Mikor rántott egyet Elizabeth pórázán, és máskor is, amikor például vizeletet analizált a zsemleszínű vegyvédelmi tizedes, rádöbbent, hogy ember és kutya közti legárulkodóbb és legkifejezőbb pillanat ez, a visszakozás és a gyors döntés közti súrlódás, hiszen az állat egy darabig ellenáll, mintha az életét védené, és úgy tűnik, eszébe sincs továbbmenni, de aztán, mintha mi sem történt volna, büszkén és boldogan rajtol el az ürülék mellől, elfogadja sorsát, mert mi mást is tehetne, az a két másodperc, amikor harcolnak a pólusokkal, az a pillanat az egyetlen igazi szabadság mindkettőjük számára, nekik, akiket rugalmasságra és felülemelkedésre alkotott a természet. Elizabeth szerződése értelmében és annak tudatában engedelmesen viselkedik, és bár szemmel láthatóan fogalma sincs, miért állnak meg a zebránál, dicséretes, hogy megteszi. Ami Valdemarst illeti, úgy tűnik, elfogytak a zebrái, felkalapálta maga körül az utakat. Egy betonsziget klauzúrájának közepén tesped, reggel, délben, este. Nincsenek barátai, csak sorstársai. Nincsenek szerelmei, csak barátnői. Nincs étvágya, de főz. Poros az arca, és már gyakrabban érti a halál szavát, mint az életét. Amikor elhalad a tükör előtt, rendre figyelmeztetnie kell magát, hogy csak ne menj sehova, tudod, ha baj van, mindig fel kell tenni a legkellemetlenebb kérdést, akármilyen nehéz is. Tudni kell kimondani, megszabadulni tőle. Mi a frászt bámulsz, te nyomorult, mitől vagy ilyen sápadt és deprimált, hogy gondolod ezt tovább…

Gondolni kell.

Novemberi reggeleken a kültelki gazdagok hatalmas autói bicikliző parasztasszonyokat kerülgetnek a városba vezető úton.

Nem tudja, hogy Sveto tesz-e vallomást a tükör előtt reggelente, az ő kutyája a kertbe szarik, amin épp csak keresztülsiet, mert gyűlöli azt a kertjéhez hasonlóan szaros kisvárost, ahová kikényszerültek pár esztendeje. Sveto minden reggel vonattal érkezik az életébe, ki a hetes vágányra, városuk nyugati féltekéjének pályaudvarára, hogy aztán végigsétáljon egy ébredező városrészen és kinyissa piciny könyvesboltját, ahonnan első dolga telefonálni Valdemarsnak, hogy együtt igyák meg kávéjukat, és beszélgessenek, többnyire összefüggéstelenül és komolytalanul az életükről, meg hogy milyen bulvárhíreket kell Valdemarsnak megírnia az olasz államfőről, és milyen könyvek várhatóak a nagykereskedésből, az utca nyomorult lakóinak és árusainak egyhangúan bugyborékoló életéről, tessék, jön a rángós a sarkon, ott meg, nézd, ma zöld sálat vett fel a sminkiskolás csaj, akit csak azért akarnak lefektetni, mert Biankának hívják és szőke, és nekik még sose volt szőke nővel dolguk, pláne nem egy Biankával. És amikor Valdemars telefonja felcsörren és félálomban a füléhez kapja, annak a tiszteletnek és bűntudatnak köszönhetően szedi össze magát pillanatok alatt, hogy ez a szerencsétlen, lisztérzékeny barátja már megint ugyanúgy szól bele a telefonba, hogy szevasz, na jössz?… és akkor a rohadó szervezetével odavonszolja magát a ruhásszekrényhez és kinéz az ablakon. Elképzel egy hatalmas kukásautót, amint befordul az utcába, hogy berámolja a boltokat, kitépve őket a falból, látja, amint Sveto bevágja a kukásautóba a sarki virágárust, a bőrdíszművest, aztán elképzeli magát is, amint abban a gyönyörűen rikító köpenyében odaszalad, és egy, kettő, három, bevágják a videotékát is a tejeszacskók és tv-keretek közé, hogy az utca csak úgy dörzsöli a szemét a portól, mert minden filmet úgy adnak a kezébe, mintha ők rendezték volna, és olyan sznobizmussal felöntött kávéillat terjeng az egész tér fölött, hogy miután belép, már kérheti is a mosdó kulcsát, Svetókám, csúszhatunk tovább a cukrászdáig, engedd ki a féket, nem szeretek három órát várni a kávéra, na igen, ilyen rosszindulatú Valdemars, de nemcsak ő, hanem Sveto is, akivel aztán leülnek egy hatalmas teraszra, és nyolcvanliteres csészéből isszák a kávét, mert akkorák, mint Gulliver New-Zsélandon, így hívják egyesek a környéket, és azok is éppoly rosszindulatúak, mint ők. És mikor lezajlott benne mindez, a fogasra néz, leemel egy gyűrött inget, szusszan egyet, és elfogadja, hogy igenis L-es a méret és negyvenhármas a láb, ma sem lesz szórakoztatóbb a nap, mint tegnap volt. Aztán körbenéz maga körül, és csak a szétrámolt kapott utcát látja a romokkal és az ülepedő porral, aminek kiszáradt közepén, a betonszigeten siratja az életét. Belenéz a tükörbe, és felteszi a kérdéseket, ha egyáltalán eszébe jut valami.

Például azt a kérdést, hogy miféle élet az övé, és miért köteles foglalkozni vele.

Aznap reggel, a kávézó felé igyekezve megpróbálta felidézni magában az álmot, amely segített neki megtalálni a témát a melléklethez, amivel megbízták az újságnál. A főnökével álmodott, azzal a sikerrel jóllakott hájas állattal, akinek gondosan ápolt és divatosra nyírt szakálla ívében Valdemars az egyenes, zökkenőmentes életút mintáját vélte felismerni. Az alkalmazkodás útját, melyen a lépéseket sohasem befolyásolja érzelem, elv, hit vagy a szabad akarat. A sötétség országútját, amelynek mentén szélfogókba száradt emberi érzések vergődnek. A legkönnyebb út a legegyszerűbben gördülékeny élet felé. Álmában a szerkesztőség előtt emberek százai vonultak fel, olvasók, táblákkal és dobokkal a kezükben. A tábor egy idő után kettészakadt és verekedés tört ki. Zavartan állt a főnöke mellett, aki higgadtan és méltóságteljesen pipázgatott az épület legfelső emeletének ablaka mögött. Valdemars hol a főnökét, hol a tömeget nézte. A táblákon különböző feliratok sodródtak az őrjöngő emberhaddal, de nem emlékezett rájuk, a betűk összefolytak, és az álom zűrzavarában csupán egy érzés maradt: a felelősség érzése. A főnöke felé fordult, pipáját megtámasztotta a mellén, és azt mondta: derítsd ki, mikor mehetünk végre haza.

Miután elmesélte az álmát Svetónak, zavarban volt, és nehezen sajtolta ki magából a szavakat.
– A világ végéről fogok írni a mellékletbe – mondta, és úgy tűnt, kicsit szégyelli magát. – Világvége-elméleteket.
– Micsodákat? Nincs elég bajod?
Valdemars nem válaszol, tekintete elhomályosult. Sokáig kitartóan harcolt az ajtaján kopogtató bánat ellen, hitte, hogy nem őt akarja bántani, és nincs is mindig igaza, csupán rá szeretné erőszakolni mások életét, megannyi harsány természetű törékeny magyarázatot minden irányból, amelyek nem engedik, hogy önmaga lehessen, de a bánat végül mégis meggyőzte, és most ott áll büszkén a küszöbön, tartja a huzat ellen az ajtót, ő pedig háttal neki az ablakpárkányon üldögél, nézi a márványfeketére ázott utcát, a társasjáték táblájára hanyagul ledobált autókat, a mocskos várost, ahol a kis pocsolyák csendjét és mozdulatlanságát egy fekete macska pöccinti érintőlegesen, mielőtt eltűnik a sarkon, neki pedig valamiért a nagyapja jut eszébe.
– Talán mert halott. Azért fekete minden. A nagyapám tulajdonképpen már halott.
Sveto csak ült, és itta a kávéját tovább.
– Csupán azért engedem be a rohadék bánatot, mert már annyira magányos vagyok, hogy egyedül őt találom érdekes beszélgetőtársnak. A bánat nem hisz a lélekvándorlásban, meg persze én sem, együtt azt találtuk ki, hogy olyanok vagyunk, mint fenyőerdő közepén a fűzfa, valami ostoba madár csőréből estünk ki még magkorunkban, és nem volt senki, aki megkeressen, hogy betömje velünk egy fióka száját. Beleszülettünk egy fenyőerdő szúrós és igazságtalan bioszférájába, ahol mindenáron meg akarnak tanítani bennünket szúrni és zöldellni. Ezzel nem mondok neked újat, tudom. Hiába mondjuk, hogy mi fűzfák vagyunk, és ha jön a tél, lecsupaszodunk, mert ilyennek születtünk. A magabiztos fenyők megbeszélik egymás közt, hogy szerencsétlen szar alakok vagyunk, tarkálló külsőben, földre boruló ágakkal affektáló impotensek. Persze azért a leveleink néha jól jönnek, tudja a bánat, hogy is megy ez.
– Na és akkor együtt mesélni kezdtek róla? Ez a nagy terved? – vágott közbe Sveto mérgesen. – Szövetséget kötsz a halállal, mi? Nem tudsz te arról semmit, élsz, egészséges vagy, mindened adott, hogy boldog légy. Nem találod a helyed, fűzfa vagy a fenyőerdő közepén? Menj a picsába. Fázol, bazdmeg? Akkor építs magadnak házat.
– De hiába próbálom meggyőzni magam, hogy igenis érdemes. Egy lépést sem haladok előre. Állóvizet csepegtetek magam köré, és lubickolok ebben a szeszélyes tóban, amit énnek keresztelek. Minden ember a saját kis szaros érdekei szerint éli vakságát, és végül mindenki azzal a romantikus ábránddal patkol el, hogy talán érdemes volt élni, talán emlékezni fognak rám, ha mások nem, a gyermekeim biztos. Van értelem, mert érzem, hogy félek, és ez a félelem maga az élet, amelyet díszcsomagolásban kínálunk egymásnak, hogy ne kelljen szembenézni valódi természetével, hiszen az élet nem hazudhat, hazudni csak az ember tud. De mi van akkor, és próbáljuk már egyszer őszintén megfontolni, mi van akkor, ha az ember az ég alatt, ezen a kis bolygón…
– Mi lenne? Akkor az van. Vagy nem az van. Idd meg a kávét, menjél fel dolgozni, örülj az állásodnak, írjál szép dolgokról, engem meg hagyjál a baromságaiddal, ki kell nyitnom a boltot.
– Nem, nem, Sveto, várj. Egy percet várj, jó? Te ugyebár tudást árulsz, a kultúránkat, a történelmünket. Engedd, hogy befejezzem. A tudásunk hozott létre és az tesz tönkre minket, mi magunk vagyunk a tudás, mi, emberek, akik mióta megjelentek itt, elkezdték élni ezt a folyamatot, a pusztulás folyamatát. Én szégyellem magam. Sokszor azt gondolom, patkoljunk el, és adjuk vissza ezt a helyet a jogos tulajdonosának. Tulajdonképpen ennek a gondolatnak a terhe fojtogat egész életemben. A fejlődésünk történetét nyálunkat csorgatva hallgatjuk végig, de a pusztulásunk elfogadásához nem vagyunk elég fejlettek? Nincs, aki felelősségre vonjon bennünket. Hiába mondom én ma, hogy kétszáz év múlva mi, emberek ezt vagy azt a lépést tesszük majd, mert kétszáz év múlva, ha beledöglünk se él majd közülünk senki. Márpedig beledöglünk, és mások próbálkoznak majd itt helyettünk a tőlünk örökölt tudásukkal.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy nem kötelező itt élned? Mármint egyáltalán élned – vágott közbe Sveto.
– És mikor majd a végéhez közeledünk, mikor újra előkerül valami emberfeletti, mint utolsó reménysugár, infúzióként folyva fel szétmálló testünkbe, akkor nem lesz többé értelem, és nem lesznek többé rokonok és leszármazottak, akik elhitetik velünk, hogy volt értelme élni. Mert nem volt, és nem is lesz soha – folytatta Valdemars, mint aki meg sem hallotta a kérdést.
– Na elmész te az anyádba, kérjük a számlát.
– A fájdalom már csak ilyen. Nem én vagyok destruktív, csupán része lettem egy destruktív egésznek, amiben ezt a ruhát szabta rám az idő. Olyan ruhát, amely nem tűri, ha varrják. Ha minden igaz, mi emberek az evolúció tizenkét órájából az utolsó tíz másodpercet élvezhettük csak ki. Tudod? És mit kezdesz ezzel az információval?
– Miért, mit kellene kezdenem vele? – kérdezett vissza ingerülten Sveto.
– Veszel egy mély levegőt, elgondolkodsz rajta, aztán úgy teszel, mintha értenéd, pedig szart se értesz belőle, csak magadat érted, csak azzal foglalkozol.
Sveto telefonja megcsörrent, boldogan kapta a füléhez.
– Jó, jó, persze, rendben. Csókollak.
– Ki volt az? – kérdezte Valdemars, és úgy tűnt, megnyugodott kissé.
– A nagyi.
– Mit akart?
– Mindegy.
– Nem mindegy. Miért hívott?
– Mi a frászt akarsz te, azt kérte, máskor tegyem vissza a húslevest a hűtőbe. Kint hagytam a húslevest az asztalon.
– Látod?
– Mit kéne látnom? – emelte fel a hangját Sveto.
– Amiről beszéltem az előbb. Már nem is emlékszel. Ismét életünk rabjai lettünk. Ennyire futja, nem a mi hibánk.

Szokásukhoz híven az utca bal oldalán indultak el. A sarkon befordulva Svetót leszarta egy galamb.
– Bassza meg. Rendelet tiltja, hogy etessék ezeket a dögöket.
Valdemars elmosolyodott és újra beszélni kezdett.
– Az én hibám az, hogy mindezt túl komolyan veszem. Ezzel persze el is árultam a célt. És elárultam azt is, hogy mégis létezik cél.
– Te beteg vagy? – fordult ingerülten Valdemars felé Sveto. – Nem zavar, hogy pont most szart le egy galamb? Légy oly szíves, és kímélj meg a folytatástól.
– Szembenézni a fájdalommal, pofán köpni, és talizmánként a nyakunkba akasztani. Ezért fogok erről írni.
– Van egy zsebkendőd?
– Nincs.
– Rohadt galambok! – üvöltötte Sveto.
– Ne bántsd a galambokat.
– Nem bántom, bazdmeg, a rohadt galambjaidat, csak azt nem értem, miért nem téged szartak le.
– Mert figyeltem. Tudom, hogy a néni minden reggel kiszórja a magokat, és olyankor vigyázni kell. Felnézel, figyelsz. Ismersz még egy olyan állatot, amelyik alkalmazkodni képes az ilyen mocsok környezethez? Mert én ismerek. Kettőt is.
– Ne kezdd megint! Mindjárt vázolod, hogy milyen önző, gusztustalan rágcsálók lakják ezt a bolygót – mondta Sveto, miközben kinyitotta a könyvesbolt ajtaját.
– A patkány nem árulja el a városról, hogy milyen emberek lakják. A galamb igen. Párizsban a galambok kecsesebbek, Londonban mogorvák és különcök. Velencében összetartóak és bátrak. Sorolhatnám. Nálunk félnek – ért a végére Valdemars, és méltóságteljesen elfoglalta helyét az aprócska bolt lépcsőjének kispárnáján. Sveto nekilátott, hogy kipakolja a könyveket a kirakatba. Kicsi boltjába kevesen jártak. Sveto gyűlölte a munkáját, a vevőit, az életét. Könyveket hozott és adott el. Elvette a pénzt, megkérdezte, hogy beletegye-e a könyvet a zacskóba, aztán beintett a vevőnek, mikor az kifordult az ajtón. Egyvalamit szeretett csupán. A könyveket.