Első közlés – 2014. február 13.

Fenyvesi Orsolya versei

Első közlés–2014. február 13.

Első közlés

Fenyvesi Orsolya versei

„Ha lelkem menyasszony lenne, / méhekre éheznék, hiába etetne mézzel, / akit nem fáraszt a hűség. / Biedermeier kárpitokon pihenne, / míg a tükrök állatai világra hozzák ivadékaikat.” - A Litera bemutatja rovatban Fenyvesi Orsolya Ha lenne egy tavad, A képzeletbeli világháború, Perseidák, Rózsák, Labirintus, A fennsíkon, Zongoralecke, Muskátlis teraszok és Fotográfia című verseit olvashatják.


Ha lenne egy tavad

A túlpart fái mások emlékeit simítják bőrödre.

Sejtjeid együtt mozdulnának a bogarakkal,
de testeden csak az árnyékok vándorolnak,
mint a sebek.

Kilépsz a tó partjára, a verőfénybe.
Szemben a dombok, gyerekek fogsora csillog.

A halak, mint földcsuszamlások, maguk alá temetnék a tavat,
és te ennek a tónak a partján álmosan várod,
hogy megmozduljanak.

 

A képzeletbeli világháború

A szobrok a kertben megöregedtek,
nem jön többé álom a szemükre. Nézd
árnyékszínű testem a lélegzet lövészárkaiban,
liliomokat raksz egy áttetsző üvegvázába.
Mondd, hogy nem fogok meghalni.

A csend hiányzik, markomban szorongatom.
Nem engedem el. A zaj, akár egy tojás,
bizonyosságot rejt.

Amikor kikelnek a kiscsibék,
roppan a gerincem,
leomlanak a hidak. Remegek,
az ablakok sebeket tépnek fel,
és a térképek, mint a belek izomzata,
hazajuttatnak
a kontinens csonkolt végtagjaihoz.

Azt hittem, hogy biztonságban vagyok.
Énekelni hallom a sötét anyagot, és most
áramszünet választja el az élőt az élettelentől.
Mintha a szerelem nem lenne más,
függönye a mesterséges fénynek,
szerelmem elesik majd a háborúban.
Csont, hús és vér lesz az övékből.

Angyalok leszünk
anélkül, hogy előtte állatokká váltunk volna.

 

Perseidák

A szomorúság tesz szoborszerűvé,
mint a hősöket, akik megmaradtak,
mert leomlottak létezésük határai.

Egyedül maradtál, mert a kékszeműt kerested,
akinek egyetlen pillantására
halak milliói rajzanak vissza az ősóceánba.

Kisemmizett a felhők szappanszaga,
és a szavak, melyek nem tudtak változtatni azon,
hogy teremtmény vagy.

Szerelmes voltál fogantatásod óta,
mint az Arnolfini házaspár, de becsaptál minden férfit,
mert a Szaturnusz gyűrűjét viselted titokban.

Földdel láttad a földet, vízzel a vizet,
mert sem a földnek, sem a tengernek nincs köldöke.
Arra gondoltál, hogy a tüzet is meg lehet fogni tükörrel.

Esőt jósoltál, hogy sírva fakadhass,
míg egy rólad készült fotó negatívján fel nem ismerted
szabadságodat, és hogy a Nap éjfélkor hófehér.

 

Rózsák

Van egy férfi, aki írássá göngyölheti az eget,
és vannak férfiak, akik, mint a rózsák,
felsebzik az univerzum mosdatlan tenyerét.
Semmi szükségük nyelvem érintésére,
véredényeik bársonyba öltöztetik őket.

Ha lelkem menyasszony lenne,
méhekre éheznék, hiába etetne mézzel,
akit nem fáraszt a hűség.
Biedermeier kárpitokon pihenne,
míg a tükrök állatai világra hozzák ivadékaikat.

Ahogy a kertészek évszázadok alatt a rózsákból
köveket, üvegablakokat, végül árnyékokat
növesztettek, én rózsákat eszek,
és vér nélkül válnak majd láthatóvá,
akikbe titokban leszek szerelmes.

 

Labirintus

Te vagy önmagad
emberáldozata, a sziklák
megőriznék szent állataidat,
de szent állataid a sziklák
árnyékait lelegelik.

Mindenki sziklaként ébred,
hiába a Nap fényének labirintusa.

Körről körre vándorolt,
termeket vájt vízbe, kőbe, semmibe,
termeket vájt a húsba.
Soha el nem szakadt, molekuláris kígyó,
hány kijárata van?

És hány titokzatossága van egyetlen sémának?
Az egyenes vonal bonyolultságának
a felegyenesedéstől a magzati pózig?
Nem lehet téged elfelejteni.

Nem lehet letörölni a képeket,
melyek fellelhetők minden időben és helyen,
ezért formálsz szavakat vágyaidból,
amíg hiányodat is kivájja a Nap.

És mire a nap végére érsz,
gondolataidat áramkörökbe rejted,
és kövekkel a zsebedben fekszel le aludni.

 

A fennsíkon

A fennsíkon nem mozdul
a járókelő,
fára kent anyag.
Kapuaratás van.

Infravörös szűrő kerül a tájra,
tenyerek az állatokra.

A fennsíkon nem mozdulnak
a járókelők,
mert azt hiszik, kulcsot formáznak,
pedig ahhoz előtte
meg kéne pillantaniuk egy várost.

A vas rajzolatát.

 

Zongoralecke

Az akarat gyűrűje a tehetetlenség:
jelen kellett volna lennem, és
nem tudtam nem gondolni az áradásra,
kapcsos zárójelek kiomló tartalmára,
pedig nem a csigolyák csorognak hátamon.

Valaki ígért nekem valamit,
nem tartottam meg magamban semmit:
oktávokat láttam. Az ujjak rendjét,
az első zongoraleckét.
Horizontális ablakokat.
Valaki megígért egy formát, aminek rám lesz majd szüksége,
hogy felfedje magát.

Gyűrűt ígért nekem, és ujjbegyekből kicsorduló
szelet, hogy lábamhoz hajtsam ezt a temérdek vizet.

 

Kalendárium

Amikor beszélek,
egy vízcsepp
kioldja belőlem a tavat,
amibe derékig hatoltunk.

Amikor a te nyelveden beszélünk,
és te alámerülsz, majd felbukkansz újra,
én vagyok a hát zuhataga.

Tengernyi hal úszkál a tóban.
Mikor láttad utoljára a Holdat?
Egy fénysugár felé mozdulok,
és mint a csigolyák tánca, a víz addig fodrozza
a fényt, míg testedből semmi sem marad
megvilágítva. Minden halban egy-egy hold van.

Milyen nevet adjunk ilyen kevés időnek?

 

Muskátlis teraszok

Szélcsendet vontatott a madarak szárnya.
Egy hete megettük az összes barackot a fáról,
amit tegnap ültettünk.
Mikor a méhek mégis megérkeztek,
beköltöztettük őket a faliórába.
Testünk most gyertya elalvó lángja.
Leütjük a perceket, házba tévedt legyeket,
hogy visszacsorduljunk,
mint a viasz.

 

Fotográfia

Egynek virrasztania kell.
Egyként virrasztottunk, mennyi éjen át,
és hányszor mondtad, hogy te
nem szereted a fotográfiát, aztán maradtunk:
ezüstlemezen fénykarcolatok.

Körös-körül alszanak az emberek.
Aludtunk, házakban, ágyakban és nappal a parkban
körös-körül, emberek, én
a blendével készenlétben
vártam, hogy kisüssön a nap, bármelyik
percben kitakarhatták a felhők. Te
arra ügyeltél, milyen precízen
állítom be a kopott masinát, apámé volt, mint a szemem
valaha. Vak tükrök ezek: látni az ő
szemével, hogy néz rám. Figyelek:
filmérzékenység, záridő, mélységélesség, távolság,
remegő kézzel a megfelelő magasságba
emelem a fényképezőgépet, hogy ott maradjon, aminek most én
adok keretet, de mire a nap sugarai elérték a völgyet,
emlékszel? Eltűnt minden,
– a fény maradt.