Első közlés – 2009. május 6.

Dávid Ádám: A betontenger könyve - részlet (Gévai Csilla rajzaival)

Első közlés–2009. május 6.

Első közlés

Dávid Ádám: A betontenger könyve - részlet (Gévai Csilla rajzaival)
A betontenger kellős közepén élsz, és még sohasem találkoztál betonhallal? Még csak nem is hallottál róluk? Azt se tudod, hogy néznek ki? Pedig Betti és Tóni lépten-nyomon a nyomodban lépkednek. Vagyis úszkálnak, hiszen halak.

Egy csodálatos kéztörés

A betontenger kellős közepén élsz, és még sohasem találkoztál betonhallal? Még csak nem is hallottál róluk? Azt se tudod, hogy néznek ki?
Pedig Betti és Tóni lépten-nyomon a nyomodban lépkednek. Vagyis úszkálnak, hiszen halak. És ha nyitott szemmel jársz a betontengeren, felfedezheted őket.
Mielőtt megismerkedtem velük, sokszor veszettül elveszettnek éreztem magam. Az aszfalthabokon hánykolódva betontengeri beteg lettem az unalomtól. Brrrrrr! Nincs is annál rosszabb. Nem néztem se jobbra, se balra, csak jártam az utam leszegett fejjel.

Egy esőáztatta őszi napon a suli felé ballagtam búskomoran. Megálltam egy járdasziget szélén, és körbenéztem.
Minden olyan szürke, szürke, szürke. Mikor jön már valaki? Mikor történik már valami? – kérdeztem magamban.
És ekkor – figyelj csak! – egy villanás, egy csobbanás és egy huncut kacaj. Nem tudtam eldönteni, a szemem káprázik-e, vagy a fülem cseng, ezért csak ácsorogtam tátott szájjal. A tajtékzó betontengert és az aszfaltszínű eget kémleltem. Ahogy fölnéztem, kövér esőcseppek hullottak a számba, úgyhogy inkább becsuktam. Megint furcsa hangok ütötték meg a fülemet, de az eső kopogásától és a tenger zúgásától nem hallottam tisztán.
Zúgott a fejem is, mikor átkeltem a zebrán. A fehér csíkok furcsán vibráltak a szemem előtt. Mintha milliónyi zebrahal nyüzsgött volna a lábam körül.
Biztosan hallucinálok! – futott át az agyamon, és megdörzsöltem a halántékomat. Aztán…
Na, álljunk meg egy pillanatra! Ezek nem is csíkok, hanem nyilak!
Arra fordítottam a fejem, amerre a fehér nyilak villództak, és szembetaláltam magam egy vérszomjas cápaautóval. Csikorgó fékpofákkal közeledett felém, fogai fémesen villogtak.
A kis zebrahalak villámgyorsan átrendeződtek, és egy óriás fehér bálna alakját öltötték fel. Próbálták megfékezni a száguldó fenevadat, de a cápaképű kocsi egyre közelebb ért.
Se-se-segítség! – suttogtam rekedten. Alig jött ki hang a torkomon, moccanni sem bírtam a rémülettől.
De hirtelen a szemem láttára kettényílt a betontenger, a vékony repedésben vörös fény lobbant.
Tóóóónii! – kiáltotta valaki a hasadék mélyéről. Vagy csak a szél süvített?
Megszédültem. Valami titokzatos erő elrántott a cápaautó elől, és a járdasziget felé lökött.
Elvágódtam. Úgy feküdtem ott, mint egy partra vetett hal. Közben a cápaautó dühöngve átgázolt a zebrahalakon, akik egy szempillantás alatt szétrebbentek. A fehér bálna szertefoszlott, s a halak tánca olyan volt, akár a kavargó hóesés. Amikor megnyugodtak a zebrahalak, újra szabályos, fehér csíkokba sorakoztak föl.
A repedés végén valaki – vagy valami – vidáman, bátorítólag rám kacsintott, aztán se szó, se beszéd felszívódott. A szétvált habok közül pedig gyöngyházfényű virág bomlott ki néhány pillanatra, majd a tünékeny tüneményt elnyelte a betontenger. Minden elcsendesedett.
Még csodálkozni se volt erőm, annyira sajgott minden porcikám. Különösen a bal kezembe nyilallt bele a fájdalom. Mintha medúza csípte volna meg: mozdítani sem bírtam.
Már értem, miért mondja folyton a Mari néni, hogy kezelhetetlen gyerek vagyok – vigasztaltam magam útban a suli felé.
De mikor Mari néni meglátta élettelenül himbálózó bal karomat, nem mondott semmi ilyesmit, hanem azonnal kórházba küldött.
Egy felsős fiú kísért el. Alig győzött hálálkodni:
Ezt az időzítést! A legjobbkor törted el a kezed, épp most írunk dogát matekból. Köszi, jó haver vagy!
Jó haver! Ilyet még egy felsős se mondott nekem soha! Már egész jól ismertem, mert néhány héttel korábban betörtem a fejem fogócskázás közben, és akkor is ő volt a kísérőm. De hogy összehaverkodjon velem, azt álmomban se gondoltam volna! Dagadt a mellem a büszkeségtől. Csak az volt a baj, hogy időközben a karom is feldagadt.
Gyanakodva kérdeztem tőle:
Szerinted tényleg eltört?
Naná! – vágta rá mindentudó képpel a fiú. – Egy kis szerencsével hetekig rajtad lehet a gipsz. Milyen kezes is vagy?
Bal – feleltem boldogan. – És végre valami hasznom is lesz belőle: nem kell majd házit írnom!
Összenevettünk.
De amikor a szigorú tekintetű orvos elkezdte begipszelni a kezem, rögtön elszállt a jókedvem. Olyan volt, mintha bebetonoztak volna! A mosolygós ápolónő biztos el akarta terelni a figyelmemet, ezért megkérdezte, hogyan történt a baleset.

A fejemben újra kavarogni kezdett a furcsa villanás, a cápaautó, a zebrahalak, meg a kettényílt betontengerből kisarjadó csodavirág. De nem szóltam róluk semmit. Se az orvosi rendelőben, se a felsős haveromnak a visszafelé vezető úton. Elhatároztam, hogy titokban tartom az egészet.
Ahogy átléptük a suli kapuját, a jó haver többé szóba se állt velem. Pedig miattam úszta meg azt a nyavalyás matek dogát! Még hogy jó haver! Viccnek is rossz…
Mari néni viszont egész rendes volt. Azt mondta, nyugodtan menjek haza, mert sok pihenésre van szükségem.
Így hát megint egyedül maradtam a gondolataimmal. Örülnöm kellett volna a váratlan szabadságnak, mégis magányosabb voltam, mint valaha.


Betti és Tóni színre lép

Mikor hazafelé menet a zebrahalakhoz értem, megálltam egy kicsit, és hálás mosolyt küldtem feléjük. Válaszul szélesen mosolygó szájjá alakultak. Lábujjhegyen lépkedtem át a fehér ajkakon, nehogy fájdalmat okozzak nekik. De úgy látszik, csiklandozhattam a zebrahalakat, mert lépéseimre vidám kuncogással feleltek.
Ahogy kiléptem arra a járdaszigetre, ahol reggel kéztörést szenvedtem, lopva körbekémleltem, hogy nem figyel-e valaki. Tiszta volt a terep. Összeszedtem hát minden bátorságomat, és megpróbáltam utánozni azt a titokzatos hangot, amelyet a betontenger szétnyílásakor hallottam:
Póni! Póóóni!! Póóóónii!!!
Percekig vártam, hátha történik valami. Hátha jön valaki.
De csak a betontenger zúgott és morajlott körülöttem.
Már éppen csalódottan továbbindultam volna, amikor cikázó zöldes fény tört át az aszfalthabokon, majd a járdasziget előtt egy zöldszínű hal dugta ki fejét a betontengerből. Lihegett a fáradtságtól, de még pislogni se volt időm, máris rám ripakodott:
Hogy te micsoda egy türelmetlen alak vagy! Ki se látszom a munkából, de átszelem érted a fél várost, csak hogy ne unatkozz. És még arra se vagy képes, hogy megvárj?! Különben is, Tóni vagyok, nem Póni. Minek nézel te, csikóhalnak?
Én? Nem, dehogy! – feleltem kikerekedett szemmel. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Azt se tudtam, hogy jönni fogsz.
Dehogynem tudtad. Különben miért hívtál volna? Még hogy Póni! Jó vicc, mi, Betti? Röhögnöm kell!
És gúnyosan felnevetett.
Elég kényelmetlenül éreztem magam, de nem csak a gipsz miatt. Nem esik jól az embernek, ha kinevetik. Még akkor sem, ha éppen egy mókás zöld hal az illető.
Ki az a Betti? – kérdeztem tőle félénken.
Ekkor a távolban vörös fénycsóva tűnt fel, és egy piros pikkelyű hal vált ki a betontengerből.
Szégyelld magad, Tóni! Épp elég nehéz napja volt szegénykének. Semmi szüksége rá, hogy még gúnyolódj is vele! – kiabálta már messziről. Odaúszott a társához, és roppant szigorú képet vágott. De látszott rajta, hogy egy ebihalnak se tudna ártani.
Ti igazi halak vagytok? – csúszott ki a számon.
Neeem, vízilovak! – visította Tóni, és még a könnye is kicsordult nevettében.
Ne is törődj vele! – mondta a másik hal. – Tóni reménytelen eset. Még arra se képes, hogy tisztességesen bemutatkozzon. Az én nevem Betti, és mindketten betonhalak vagyunk. A mi őseink még igazi tonhalak voltak. De ma reggel találkozhattál egy sereg zebrahallal, és itt él a városban Bálint, a betonbálna is. Csak sajnos az utóbbi időben nagyon elszaporodtak a cápák, úgyhogy van dolgunk bőven.
Dolgotok? – mondtam álmélkodva. – Hát tényleg ti voltatok azok? Ti löktetek félre a cápakocsi elől?
Igen, igen. De azért Tóni jobban vigyázhatott volna. Nagyon fáj a kezed? – kérdezte aggódva Betti.
Tóni abbahagyta a nevetést. Szúrós szemmel nézett Bettire.
Na, ez szép! Megmentettem az életét ennek a bamba kölyöknek, erre azzal jössz, hogy én vigyázhattam volna jobban! Talán ha ő vigyázott volna, jobban, akkor…
Még hogy megmentetted! – vágott közbe dühösen Betti. – Talán megmentettük! Ha én nem szólok neked, hogy ne a hasad tömd, hanem gyere és segíts, akkor…
Hallgass már, te víziló!
Ó, te kis gazfickó!
Na megállj!
Azzal uzsgyi! – kergetőzni kezdtek. Amerre civakodás közben jártak, felpúposodott és megrepedezett az aszfalt. És Bettinek igaza volt: Tóni mögött mérgében tényleg szúrós, haragoszöld gaz nőtt ki a repedésből.
Egyre jobban eltávolodtak a járdaszigettől, csak a hínárhoz hasonló növények jelezték útjukat.
Hé, várjatok! – kiáltottam utánuk kétségbeesve. – Maradjatok még!
Sajnos most mennünk kell, vár ránk a munka! – szólt még vissza Betti. – De hamarosan találkozunk a betontengeren!

Lassan eltűntek a szemem elől. Talán éppen feléd igyekeztek, mert bajba jutottál! Nem tudom, nem kötötték az orromra.
De attól fogva lépten-nyomon a nyomukra leltem.

A könyv hétéves kortól ajánlott. © Dávid Ádám © Gévai Csilla Fényképezte: Dér Asia. Tördelés: Mészáros Péter.

Dávid Ádám