Első közlés – 2015. szeptember 19.

Cserna-Szabó András: A Jókai-bableves igaz receptje

Részlet a „Sömmi” című regényből

Első közlés–2015. szeptember 19.

Első közlés

Részlet a „Sömmi” című regényből

...nem tudta szegény, hogy a Rózsa Sándor jelenlétében nem emeljük fel a hangunkat, ha nem akarjuk, hogy nyomban kibelezzen a késével, mint egy nyulat szokás... – Magasiskola rovatunkban Cserna-Szabó András Sömmi című, hamarosan megjelenő, új regényéből ajánlunk egy részletet.


1848. Mindszent havának (melyet közönségesen októbernek is mondnak) 4. napján, délben kincses idő volt, a napfényben odakint minden nevetett és mosolygott, egészen, mintha nem is ősz, hanem még teljes nyáridő lenne, a banda éppen a szentesi Szamárdelelő csárdában delelt, és hallgatta a Zöldág Mihály csárdás lelkesült beszámolóját a három nappal azelőtti Kossuth-szónoklatról, melyet a Honvédelmi Bizottmány elnöke a szentesi főtéren roppant tömeg előtt szavalt el, és a csaplárosnak még mindig könnyes lett a szeme, amikor elismételte a Kossuth apánk első mondatát, mely úgy dübörgött bele a szentesi szívekbe, mint a gőzös vasbika a néma tájba: „Eljöttem, hogy megkérdezzem a Magyar Nemzettől, meg akar-e halni rabszolga módra gyalázatosan, vagy élni akar szabadon és dicsőségben”, és én mindeközben a szekérállásban alaposan köpültem a Zöldág csapláros Kató nevű leányát, mert nem volt éppen jobb dolgom, a többiek meg bent az ivószoba hűvösében iszogattak békésen, amikor az őrködésre rendelt Keserű Énok és Zsiga Zsiga megérkeztek lovon a vásárhelyi út felől, és egy megkötözött foglyot húztak a lovuk után a porban, azzal, hogy a legény pestiül beszél, mint a Veszelka Imre, és név szerint a Rózsa Sándort keresi, és akkor a Sándor feje elveresedett, halántékán kidagadtak az erek, képére kiült a harag szederjes színe, és én legott tudtam, hogy ennek a szerencsétlen fiatalúrnak most azonnal vége, hogy ez a halál fia, mert kevesebbért is kivágták már a pusztán valakinek a nyelvét annál, mint hogy ki merészelte ejteni a száján a Rózsa Sándor nevet, és a Sándor intett, hogy oldozzák el a legényt, és vegyék ki a szájából a rongyot, és a Zsiga Zsiga így is tett, és akkor ez a mocskos, de kokárdás ruhájú, vézna, szakállas, hurkafejű, kopaszodó, ábrándos szemű ifjú félelmében kiabálni kezdett, igen bántó kappanhangja volt, és nem tudta szegény, hogy a Rózsa Sándor jelenlétében nem emeljük fel a hangunkat, ha nem akarjuk, hogy nyomban kibelezzen a késével, mint egy nyulat szokás, és az ifjú, aki testalkatra oly gyengének tetszett, mint az őszi légy, és olyan városi ábrázatja volt, hogy abból mindjárt látszott, hogy nem látott ez még szélkiáltó madarat se barázdában futni, szóval az ifjú azt kiabálta, hogy ő a Jókai Móricz poéta Pestről, és a Rózsa Sándor híres betyárvezért keresi, hogy tudassa vele, hogy a magyar kormány a tegnapi nap amnesztiát adott neki azon feltétel alatt, hogy a haza védelmében keresi a bűnbocsánatot, és erre az egész banda felröhögött: még hogy magyar kormány, még hogy amnesztia, még hogy bűnbocsánat, és csak röhögtek vadul, meg fogsz dögleni, szépöcsém, nevettek, hát ki lehet ilyen bolond, hogy a Rózsa Sándort Rózsa Sándornak hívja a szemébe bele, és csak a Sándor nem röhögött, nézte szigorúan a pesti poétát, méregette a szúrós szemével, aztán lassan odalépdelt hozzá, és rajtam kívül mindenki meg volt győződve a bandából, hogy most levágja a poéta fejét, már emelte is a kezét, de a fejlevágásból végül baráti ölelés lett, úgy megölelte a Sándor a Móricz poétát, mint tót a hajnalt, és a Muha, a Zsiga, a Veszett Nagy, a Csala meg a Keserű nem hittek a szemüknek, és a Sándor azt mondta a Móricz poétának, hogy édes öcsém, egy hónapja még a báránypaprikás se esik jól, alig megy le a falat a torkomon, mert egyfolytában csak reád várok, mint a Grosz a Messiásra. A többiek határtalan csodálkozására a Sándor beinvitálta a Delelő csárdába a Móricz poétát, és onnantól kezdve mindenki úgy bánt vele, mint a hímes tojással, simogatták a fejét, porolták a ruháját, vizes ronggyal törölgették a piszkos orcáját, és etették, itatták, szentesi tarhonyával traktálták, még a rózsaszín malacbőrű Zöldág Katót is felkínálták neki, amit a Móricz poéta udvariasan elhárított, azzal, hogy igazán takaros leány ez a Kató, porhanyós, akár a teasütemény, és zsenge, akár a fiatal karalábé, de ő friss házas, egy nap híján öt hete volt a lakodalma, szent esküt tett a hitvesi hűségre, és erre a Zöldág csapláros borvirágos orrú, virágjamúlt felesége a lepcses szájával azt kelepelte a Móricz poétának, hogy annak a pesti asszonybordának bizonyosan halovány fogalma sincs, hogyan kell a rendes paszulylevest főzni, mert hát valamirevaló bablevest csak az Alföldön tudnak csinálni, evett ő már sokhelyütt, Kassán, Budán, még Egerben is, olyanok voltak azok, mintha avas szalonnából meg langyos lóhúgyból kotyvasztották volna őket, kifordult attól az ember leányának a bele, nem véletlenül zúdították az egri asszonyhősök a török fejére a levesüket, gyilkos fegyvernek alkalmasabb volt az, mint ennivalónak, egyébiránt a környék legjobb paszulylevesét mind közül ő főzi – görögolvasó meg angyalbakancs, érti, kend, fiatalúr, magyarázta Zöldágné, nagy szemű fehérbab meg füstölt malacláb, ez a lelke az igazi bablevesnek, nem más, de én főzök bele még csülköt is, hogy sűrűbb legyen, és kell még bele hagyma, gyökér, zeller, répa, fokhagyma, babérlevél, kevés köménymag, kalbász karikára, a végén meg berántom paprikás rántással, csipedett bele, tárkonyecet és tejfel, a tetejére petrezselyemzöld, eddig csak szentesi bablének hívtam, de ma elhatároztam, hogy átkeresztelem a jeles nap emlékéül Rózsa-bablevesnek, mondta a Zöldágné büszkén, és előbb ünnepélyesen széttárta a karjait, mint egy rétor, majd szedett a bableveséből minden tányérba, és mi pediglen mohón kanalazni kezdtünk, de akkor hirtelen felállt a Sándor, és a kanál kiesett a kezünkből, súlyos csend lett, a légy zümmögését meg a szú percegését a gerendában hallani lehetett, és azt mondotta akkor a Sándor, hogy nem Rózsa lesz ennek a csodazupának a neve, hanem éppen Jókai, ennyit megérdemel az örömhír jeles hozója, és a Móricz poéta kipirult orcával megköszönte szépen a figyelmességet, és megígérte, hogy a receptet megőrzi, és átadja a Zöldágné szavait hűen a Rózának, aki az ő újdonsült asszonya, és mi sűrűn megéljeneztük a pesti ifjút, és közben a Sándor csak töltötte számolatlanul az ifjúba belé a siller bort, ezért aztán, mikor a Móricz poétának végre eszébe ötlött, hogy hivatalos, pecsétes írást is hozott a Kossuth apánktól az amnesztiáról, akkorra már úgy beköpörcölt, hogy nem bírta felolvasni a levelet, nem volt az a szőke, pesti óriáscsecsemő szokva az erős szentesi borokhoz, se a törkölypálinkához, a szesz elébb csomót kötött a nyelvére, majd elnehezült fejét lehúzta a csárdaasztalra, ahol békésen és nyálcsorgatva elszundikált, és ezután a Sándor az én kezembe adta a levelet, hogy adjak neki hangot, és hiába is szabadkoztam, hogy a Csala Franc meg a Zsiga Zsiga sokkal szebben olvasnak nálam, mert a Sándor csak legyintett, reád fér a gyakorlás, Imrus, így hát reám hárult a megtisztelő feladat, hogy kibogarásszam a Kossuth apánk Vásárhelyen kelt gyöngybetűit, és mivel csak gyatrán tudtam olvasni, így aztán nem ment könnyen, mert lassan ment, de a külső embernek van ideje, mása sincs, mint ideje, csak a városi ember rohan mindég, a pusztán nincsen nagy sietség, csakis akkor, ha pandúr nyargal a legény nyomában, de most már ettől se kellett tartanunk, mert bűnbocsánatot nyertünk mindahányan a kormánytól magától, és minden bűnünk végleg eltöröltetett:
„Ötödik Ferdinánd magyar király nevében én, Kossuth Lajos, az ország teljhatalmú népfelkelési biztosa és az ország Honvédelmi Bizottmányának tagja, ezen Bizottmány nevében is adom tudtára mindenkinek, kik jelen levelemet most és jövendőben olvasandják:
Miképpen Rózsa Sándor, ki a törvénytől és erkölcsiségtől elvetendve ezen vidéket sok esztendők óta rablásaival megnyugtalanította, Isten irgalmánál fogva magához térvén, s bűneit töredelmesen megbánván, hozzám azon alázatos kéréssel folyamodott, hogy ha eddigi életmódjáért, valamint igaz bűnbánata szerint az Istentől bocsánatot remél, úgy a földi igazságtól is bocsánatot kaphatna, nemcsak elhagyná előbbi életmódját, s a törvényhez és erkölcsiséghez állhatatosan visszatérne, hanem egyszersmind a haza jelen veszélyében az országnak fegyveres ellenségei ellen hű és bátor szolgálatát, mint jó polgárhoz illik, úgy a maga személyében felajánlaná, mint a pusztai pásztornépből 150 fegyveres lovast saját költségükön táborba szállani és az ország hadvezéreinek rendelkezése szerint a haza ellenségei ellen a véggyőzelemig híven és becsületesen szolgálni reá bírná.
Az elárult haza védelmére egyenként és öszvesen fegyvert fogjon, annak okáért nevezett Rózsa Sándornak, az örökkévaló Isten és az országnak Honvédelmi Bizottmánya nevében, ezennel a jelen levelem előtt folytatott bűnös életéért a földi igazság részéről is bocsánatot adok és rendelek, oly feltétel alatt mindezáltal, hogy a törvényhez és erkölcsiséghez állhatatosan megtérjen, és fogadása szerint 150 fegyveres lovassal magát a seregvezér rendelkezése alá adja, és bocsássa ki őket rögtön Csepel szigetén, onnan pediglen a Dunán átszállítani és a Hunyadi-csapat parancsnokának vezérlete alá utasítani köteleztetik.
Igy hozván magával a töredelmes bűnbánó iránti keresztény szeretet és a vidéki nép nyugalmának biztosítása.
Jelen bűnbocsátó levelemet a fent kitett kötelesség teljesítésének feltétele mellett, az országnak minden hatósága, bírái és ítélőszékei erősnek és érvényesnek elfogadni köteleztetvén.
Ha ellenben nevezett Rózsa Sándor az ördög sugallatának engedve, bűnös életével fel nem hagyna és a közbátorságot tovább is háborítani merészelné, ezen esetre jelen bűnbocsátó levelemet minden bíróság megsemmisültnek tekintendi, sőt újabb bűneiért régi bűneinek egész súlya szerint büntetendi, a közigazság úgy kívánja.”
„Van Ördög” – sóhajtotta a levél végén boldogan a Sándor.
Mikorra este lett, és röpdösni kezdett a buhimbogár, már féktelen mulatozás folyt a szentesi csárdában, törtek a háromcsöcsű kancsók a falon, a bort számolatlanul vedeltük, olykor-olykor még a fejünkre is zúdítottuk, hátha a szesz a hajunkon keresztül is a fejünkbe száll, a cimbalmos cigány kezében úgy jártak a faverők, mintha hirtelen száz karja nőtt volna, mint a tengeri polipnak, jártuk a csárdást, a dobogóst, a reszketőst, a nyúltáncot, a kocsmáltató közben levágott egy bornyút az udvaron, meghámozta, és vasbográcsba tette, a Zöldágné meg a Kató egyik férfiölből a másikba pattant a kacagástól gurgulázva, viszont a Zöldágék kisebbik leányát, a világszép Violát a csapláros bezárta a kármentőbe, mert még csak tizenkét esztendős volt, de az elfajzott Csala Franc parázna részegségében nem tágított azon tisztátalan, buja tervétől, hogy leszakajtja ezt a friss virágot, beléharap ebbe az üde gyümölcsbe, de ebben a jeles duhajkodásban maga az örömhír hozója, az ünnepelt, a szőke poéta sajnos nem vehetett részt, mert ő továbbra is édesen szundikált, fejét az asztalnak adva, és amikor éjfél után a Sándor intett, hogy elég, és most már mindenki takarodjék humni szobába, pitvarba, oszlopos tornácra, kemencepadkára, istállóba, kocsiszínbe, udvarra, padlásra, ahová való, akkor a még hajadon, de máris anyányi jószág termetű Zöldág Kató roppant sódarkezeivel megragadta a hortyogó pesti poéta habkönnyű porhüvelyét, „öszöm a zúzádat”, kiáltotta, felemelte és karjaiban vitte az ágyába, és ugyanebben a nyoszolyában ébredt fel a Jókai Móricz poéta hajnalhasadtakor, borzas, szakállas fejét a Kató két lágy mellye közé fúrva találta, és ijedtében kirántotta macskajajtól sajgó főjét a hízott, selymes emlők közül, és még mielőtt a Kató felébredt volna, a Móricz poéta kipattant az ágyból, és öltözködni kezdett, a hiba csak az volt, hogy már fel volt öltözve, mert hogy ruhában-csizmában aludt, ahogy a részegek szoktak, így hát jobb híján csak leporolta a ruháját, megköpködte a csizmáját, és indult is volna Szeged felé, a Kossuth apánk után, de akkorra már a Sándor is felébredt az ivószobában, mert az ott szeretett aludni a kemény csárdaasztalon, és látja a Sándor, hogy a Móricz poéta némán sunnyog kifelé a házból, hát utána szól, hogy hová-hová, köszönés nélkül, szépöcsém, mire a Móricz poéta megszeppenve válaszolja, hogy most már neki mennie kell Szegedre a Kossuth apánk után, „hí a haza, most vagy soha”, és akkor a Sándor erősen megölelte, kikísérte, adott neki egy lovat ajándékba, egy gyönyörű gesztenyepej paripát, és a Móricz poéta megköszönte szépen, és felpattant a lovára, és mielőtt elindult volna, a Zöldág Kató is megjelent a csárda előtt, szerelmetes piros orcával és párás szemekkel, puffos ujjú réklit, ráncos szoknyát viselt, keresztben csíkos botos feszült dundus bokáin, fülében ezüst függő, és garaboly volt a kezében, a vesszőkosár pediglen csordultig pakolva fínomsággal, borral, kalbásszal, szalonnával, cipóval, almával, birssel, körtével, gesztenyével, szőlővel, sütőtökkel, és a Móricz poéta köszönettel elvette a garabolyt, és elnyargalt, és mi hiába kiabáltunk utána teli torokból, hogy nem Szeged felé mész, bolondgomba, hanem éppen ellenkezőleg, Pest felé mész, mert ezt már a lódobogástól nem hallotta a Móricz poéta (nagyjából ezt nevezik mifelénk pusztába kiáltott szónak), és csak nyargalt szélsebesen, vastag porfelhőt verve maga után Pest felé, a friss oldalbordája felé, a Róza felé, hogy elmondja neki a Jókai-bableves igaz receptjét.

A regény hamarosan megjelenik a Magvető Könyvkiadó gondozásában.

Cserna-Szabó András