Első közlés – 2014. december 16.

Belekérdezni az életbe

Fehér Renátó Zelk-díjára

Első közlés–2014. december 16.

Első közlés

Fehér Renátó Zelk-díjára

Nem költ legendákat, nem akar letagadni semmit, se földbe döngölni senkit, csak megmutatni mindent és mindenkit úgy, ahogy van. Ez nem kevés. - Kántor Péter laudációja a Zelk Zoltán-díjas Fehér Renátóról.


Különös, hogy valaki az első kötetének a Garázsmenet címet adja.

Most indul el, de a cím azt sugallja, hogy nem előre, az ismeretlen jövőbe, hanem hátrafelé néz, az emlékek felé, mintha arra tartana, vissza egy régi helyre, vagy helyekre, ahol, úgy mondja, elhasználódott. A kifejezés belépőként túlzónak tűnik, de hogyha valaki így érzi, akkor így érzi. Egy huszonöt éves fiatalemberről van szó, az ő verseiről.

Úgy indul el a könyv lírai hőse, hogy visszanéz oda, ahonnan jött, mert mindenki jön valahonnan, és ennek a költőnek fontos a honnan. Mindjárt az elején megpróbálja definiálni is a helyet és a közeget, nemzedékeken át a családot, aztán egyenként is „megrajzolja” az apát, a nagyapát, és mindenekelőtt az anyát. Ezzel a nagyon hangsúlyos gesztussal kétféle dolgot csinál egyszerre: egyfelől illedelmesen bemutatkozik, ahogy azt egy jól nevelt fiatalembertől el lehet várni, másfelől illetlenül olyasmiket is elmond az elődökről, amiket azok valószínűleg nem mondanának el magukról, nem tennének ki a kirakatba. Ő azonban igyekszik elfogulatlanul, ha nem is szenvtelenül látni és láttatni mindnyájukat, nem mellékesen önmagát is, hiszen mindeközben azon dolgozik, hogy „megcsinálja” a saját arcát, és tudja, hogy azt nem a semmiből teremti meg. Kerülve a bőbeszédűséget, a pontos és fontos részletekre koncentrálva portrézik, s egyúttal fájó hiányokról számol be: csonka családról, hiányzó apáról, ahogy később egy hiányzó nagy szerelemről, annak keserű utóízéről. Zsigerből empatikus, de ugyanígy zsigerből elutasít minden retusálást is – szeretne olyan objektív lenni, amennyire csak lehet. Nem költ legendákat, nem akar letagadni semmit, se földbe döngölni senkit, csak megmutatni mindent és mindenkit úgy, ahogy van. Ez nem kevés.

Mindehhez különböznie kell valamennyire az elődöktől, és különbözni is szeretne. Megpróbálni egy kicsit – vagy nem is csak kicsit – másképp csinálni a dolgokat, nem mindig mindent ugyanúgy. Ez a különbözni akarás ad súlyt a szavainak, ez teszi őket figyelemre méltóvá. Meglehet, mindez az ifjúság természetes velejárója, de bárhogy legyen is, most övé az érdem. És nem valaki más, hanem ő üzeni a verseivel, néha épp indirekt módon: Nem elfordulni, és nem hunyni szemet! Különbözni persze sokféleképpen lehet. Például úgy is – és számomra ez az egyik legrokonszenvesebb vonása a költőnek –, hogy nem vesz magára idegen maszkokat, nem bujkál, hanem saját magát alakítja. Ez az egyetlen szerepe, amivel maradéktalanul azonosul, és hiteles benne: egyszerre gyenge és erős, szeretett és szeretetlen, egy ország maradéka, aki mindenütt apró öregeket lát, aki fanyalog és aki fogadkozik, aki úgy érzi, hogy ő mindenben a többség, és aki vállaltan önmaga nevében beszél. Egy fiatal költő a repedésekkel teli szürke városi aszfalton, csalódott, vádló tekintettel néz jobbra-balra, keresi a helyét a hazájában, az életében, keresi a szerelmét, a jövőjét, valami olyat, amit egyenes gerinccel vállalhat, amiért érdemes küszködni, de az istennek se tud miért lelkesedni, de enerváltan legyinteni se akar. Ha néhanap dudorászik, ilyesmiket: erdő szélén parkol a parkol a / belezett skoda/ cigány fészke legjobb lesz legjobb lesz/ nem nézni oda //a Balaton messze van messze van/ világosszürke/ mint a régi szétrohadt szétrohadt/ telefonfülke”. Valljuk be, ezek a dalok nem emlékeztetnek lelkesítő csatadalokra. Ő maga is rémülten jegyzi meg: Hisz itt egy perc alatt minden megdicsőül/ vagy összeomlik. Holnap pedig újra.

Néhány évtizeddel idősebben, egy másik generáció tagjaként engem éppen ennek a tapasztalatnak a fonákja csapott meg, szembesítve egy másféle fájdalmas tanulsággal: azzal, hogy milyen nehezen, sehogy se, vagy csak alig-alig változnak a mélyben a dolgok, hogy milyen esetleges, mennyire viszonylagos minden haladás, ami nem a technikáról és a tudományról szól. Hogy ilyen – milyen! – az ember. És ilyen – milyen! – az ország. Fehér Renátó egy Random-országról beszél, a szürkemarhás, karikás ostoros, Mátyás templomos/ országimázs országáról, meg arról, hogy „mifelénk az agyonlőtt családfők a felelőtlenek,/ és gyávák mind a túlélő apák.” Szép kis perspektívák! Ha így van, hol itt a lehetőség bátornak lenni és épnek maradni? Márpedig ez lenne a feladat, a költőé is: bátornak lenni és épnek maradni! És megírni mindent, amit csinálunk magunkkal és másokkal, és amit velünk csinálnak. De legalábbis belekérdezni az életbe. Azt mindenképpen. Tiszteletlenül és felelősségteljesen, ahogyan ezt Fehér Renátó első, emlékezetes kötetében megtette.

 

Kántor Péter