Első közlés – 2007. április 10.

Anna Porter: Fénytörések - Családom történetei és nemtörténetei

A Helikon Kiadó ajánlata

Első közlés–2007. április 10.

Első közlés

A Helikon Kiadó ajánlata
A Kanadában élő és alkotó Anna Porter Budapesten született, itt töltötte gyermekkorát, majd 1956-ban a családjával együtt elhagyta az országot. Önéletrajzi regényében színes, élvezetes leírást tár az olvasó elé gazdag gyermekkori élményeiről. A szívbe markoló, finom humorral fűszerezett elbeszélésből nemcsak a család történetét ismerhetjük meg, a szeretett nagyapa, Rácz Vili varázslatos meséiből az egész magyarság története bontakozik ki hosszú évszázadokra visszanyúlóan.

Író: Anna Porter
Cím: Fénytörések – családom történetei és nemtörténetei
Fordító: Novák Petra
Kiadó: helikon Kiadó
Kiadás időpontja: 2006.09.27.
Oldalszám: 432 o.
Bolti Ár: 3490 Ft
 
 
Részlet a regényből:
 
Fénytörések – Családom történetei és nemtörténetei
17. fejezet
 
          Vili szerint a feleségnek az a kötelessége, hogy a férje mellett legyen. Ezért olyan nehéz feleségnek lenni. Tüstént hozzá is tette a lehető legkomolyabb hangon:
          – Soha ne menj férjhez! A házasság csak a legbátrabbaknak való. Igencsak bonyolult, zavaros dolog, és sokszor fájdalmas. Különösen a nőknek nehéz.
          Épp a konyhában segítettem a nagyanyámnak szilvás gombócot készíteni. Nagyanyám cukros vízben megfőzte a szilvát, a tésztát pedig egy éjszakán át pihentette a Herendi porcelán tálban, amelyet egyik nagynénjétől kapott nászajándékba. Az volt a feladatom, hogy a csöpögő szilvákat a kinyújtott tésztadarabok közepére helyezzem, ráhajtogassam a széleket, és minél szebb labdákat formázzak belőle.
          Vili, aki nem szívesen időzött a konyhában, megállt az ajtófélfánál. Már a vállrándításából láttam, hogy nem fogunk Bécsről és az apámról beszélni. Legalábbis ott nem. A konyha is egyike volt azoknak a helyiségeknek, amelyeknek füle volt. A felnőttek sokszor talányokban beszélnek.
          Nagyapám szerint az egyetlen biztonságos helyiség a nappali (és egyben anyám hálószobája) volt, mert három oldalról szobák fogták közre, az utca felőli oldalon pedig a villamosok és a buszok zaja elnyomta a beszélgetés moraját. Esténként itt telepedett le, hogy meghallgassa a Szabad Európa vagy az Amerika Hangja adását. Ilyenkor a többieket megkérte, hogy kezdjenek könnyed társalgásba, hogy még föntről se lehessen tisztán hallani, mi folyik nálunk.
          Vili megmutatta, miként lehet a falra vagy az ajtóra illesztett pohár segítségével kihallgatni, miről beszélnek a túloldalon. A padlón keresztül nem működött ez a módszer, így Vili többé-kevésbé biztonságban érezte magát a nappaliban.
          Nagyanyám rápillantott, miközben a levest kevergette.
          – Még csak öt éves! – vetette oda.
          – Épp ideje, hogy megtudja, milyen világban élünk, nem gondolod? – felelte Vili. – Talán ő nem követi el azt a hibát, amit mások.
          Teréz kezében csattogott a fakanál. Letette, megtörölte a kezét a fehér kötényébe, és Vili felé fordult.
          – Úgy érted, amit én magam is? Úgy érted, hogy én is hibát követtem el? Honnan is tudhattam volna, hogy neked nem elég egyetlen asszony…
          Vili egy szempillantás alatt a tűzhelynél termett, hatalmas karjával átölelte Teréz derekát, lehajolt hozzá, és rögtön tudtam, hogy fel fogja emelni. Megpörgette, és hatalmas csókot nyomott a feje búbjára, éppen a választékra. Nagyanyám torkaszakadtából sikított, és püfölni kezdte Vili vállait, apró kezei úgy röpködtek, mint Fóthy néni fehér kanárija.
          – Ó, Vili, hagyd abba! – nyögte, de alig kapott levegőt.
Mindketten hangosan kacagtak, amikor Vili gyengéden letette a tűzhely mellett.
          – Gyere! – mosolygott rám Vili, és elindultunk, hogy megsétáltassuk Dzsinit.
 
+++
 
Amikor leértünk az utcára, nekem szegezte a kérdést:
          – A két hölgy közül melyik lennél inkább, Borbála vagy Beatrix? Mindkettő gyönyörű volt. A király az egyiket feleségül vette, de a másikat szerette. Az egyiket mások választották neki, a másikat ő maga. Akkoriban a nők nem dönthettek a sorsukról. Az apjuk döntött helyettük. Beatrix apja, egy olasz király, úgy döntött, hogy Mátyáshoz adja a leányát. A lány sokkal szívesebben ment volna az apja udvarában élő aragóniai festők egyikéhez, vagy egy másik olasz király fiához, de nem volt más választása. Csupán annyit tehetett, hogy Budára költözvén igyekezett az otthonához hasonló környezetet teremteni a kietlen várban.
          Római zenészeket, párizsi aranyműveseket, velencei takácsmestereket, firenzei építészeket és aragóniai festőművészeket hívatott. Nap mint nap ünnepségeken vett rész a férjével együtt, és ő felelt az udvartartásért is.
          Borbála ellenben szabadon járt-kelt. Nem volt férje, így a saját ura maradt.
          – És mi a helyzet az apjával? A polgármesterrel. Nem akarta hozzáadni őt egy gazdag, előkelő úrhoz?
          – Borbála bizonyára úgy gondolta, hogy megelégszik azzal, hogy együtt lehet a királlyal – felelte türelmetlenül Vili. – Néhány évig Budán élt, ahol a király egy szép házzal ajándékozta meg. Azután egyszer csak úgy döntött, hogy elmegy. Azt beszélik, hogy egy pompás fekete paripán, egy fekete lovag kíséretében hagyta el Budát.
          – Ki volt a fekete lovag?
          – Senki nem tudja. Borbála fia, János volt Mátyás jelöltje a trónra, Beatrixnak ugyanis nem született gyermeke.
          – Ő is szerette Mátyást?
          – Beatrix? – kérdezte Vili elgondolkodva. – Talán eleinte szerette. Később már nem. Látod, neki mégis maradnia kellett, mert Mátyás felesége volt. A feleségeknek mindig követniük kell a férjüket.
          – Ezért kell Bécsbe mennünk? – kérdeztem. – Mert anyám és ő házasok?
          – Így van – bólintott Vili. – Ha eljön a te időd, ne feledd, hogy nem szabad megházasodni.
          Valamivel később a Duna-korzón sétálgattunk. A nyírfák vékonyka, fehéres törzséről a márciusi fagyok lehántották a kérget. Az ágakon, az apró zöld hajtások között feketerigók énekeltek. A jég megolvadt, és a Duna vize zajosan, rohanva zúdult alá.
          Vili újabb történetbe fogott, amely ugyancsak a törökökről szólt.
          Mátyás után kétszáz évig úgy jöttek-mentek a törökök, mintha övék lenne itt minden. Volt, hogy valaki reggel elment a földekre, és soha nem tért vissza. Másoknak elhajtották a teheneit, vagy éppen a gyerekeit vitték magukkal.
          Ezek a gyerekek soha többé nem hallották a saját nyelvüket. Katonának képezték ki őket, még a parancsokat is törökül adták ki nekik. Arra tanították őket, hogy érzelmek nélkül, könyörtelenül küzdjenek a harcban. Egy napon aztán szembe találták magukat gyermekkori pajtásaikkal, de akkorra már elfelejtették, kik voltak valaha. Így építették fel a törökök a hírhedt janicsársereget.
          Mátyás idejében a mi családunkból is sok gyermeket vittek el a törökök. Vili azt mondta, előfordulhat, hogy egy nap Isztambul utcáit járom majd turistaként, és éppen a szőnyegeket csodálom majd a bazároknál, amikor szembe találkozom egy török lánnyal, aki hajszálpontosan úgy fest, mint én. Lehet, hogy ez a lány is egy rég elveszett Rácz.
          – Soha de soha ne feledkezz meg arról, hogy magyar vagy – kötötte a lelkemre Vili. – Ne felejtsd el a nyelvet, hogy visszatérhess a hazádba, ha eljön az ideje.
          – Bécsben nem lesz belőlem osztrák? – kérdeztem. – Nem ez történt azokkal a fiatalokkal, akiket a szüleik a Habsburg udvarba küldtek? Hogy csak németül beszéltek? Nem felejtették el, hogy kik ők?
          – Az igaz magyarok soha nem felejtik el.

Címkék