Első közlés – 2005. április 14.

Anna Gavalda: Szerettem őt

A Magvető Kiadó ajánlata

Első közlés–2005. április 14.

Első közlés

A Magvető Kiadó ajánlata
"Nem is reméltem, hogy valaha kiadják, amit csinálok. Csak annyit akartam elérni, hogy segítsenek egy kicsit, hogy egyáltalán mondjanak valamit a munkámról. A teljes Párizs-környéki kiadói hálózatot elborítottam a fénymásolt szövegekkel, de csak sablonos válaszok jöttek. Akkor aztán küldtem egy kéziratot Le Dilettante Könyvkiadónak is, mert tetszettek a borítóik. Kép nap múlva aztán Dominique Gaultier hívott, hogy szerződést szeretne kötni velem. Jó kis történet."

Fordította: Tóth Krisztina
Terjedelem: 212 oldal
Ára: 2490 Ft
ISBN: 963 14 2425 1


Anna Gavalda 1970-ben született Boulogne-Billancourt-ban. Szülei, akik a 68-as lázadó generációhoz tartoznak, kiköltöznek Párizsból, és a vidéki életet választják. Anna Gavalda egy fűtetlen kolostorban találja magát, ide költöznek ugyanis a szülők három fiú és egy lánytestvérével együtt. Csodálatos éveket tölt itt, közel a természethez. Az apja informatikai rendszereket ad el bankoknak, míg anyja művészibb dolgokkal foglalatoskodik, stólákat fest. Tizennégy éves, amikor szülei elválnak. Ekkor egy katolikus lányiskolába kerül, ami óriási változást jelent az addigi felhőtlen, szabad élethez képest. Minden étkezés előtt ima, sötétkék szoknya: nem csoda, ha az iskola befejezése után elsősorban nem a tanulás, hanem a szabadság vonzza. Apróbb munkákat vállal, ruhaeladóként és virágárusként is dolgozik, ismereteket és tapasztalatokat gyűjt, Amerikában au-pair, mélyreható cikket ír például az eperről az egyik nagy élelmiszeráruház-lánc lapjába és füzetes regényeket fordít. Aztán maitrise fokozatot szerez a Sorbonne-on (ez a bölcsészkari tanári diplomának felel meg), és franciát kezd tanítani egy középiskolában, mellette dolgozik a Le Figaro-nak. 1993-tól egészen 2002-ig, első gyermeke születéséig tanít. Közben végig írni vágyik, mert, mint mondja, csak ehhez ért. Már gyerekkorában is beszédeket készített a családi összejövetelekre, azt azonban nagyképűségnek tartaná, hogy azt mondja, író akart lenni.
Pályázatokra küldte be a szövegeit, próbált betörni az irodalmi közegbe.
"Nem is reméltem, hogy valaha kiadják, amit csinálok. Csak annyit akartam elérni, hogy segítsenek egy kicsit, hogy egyáltalán mondjanak valamit a munkámról. A teljes Párizs-környéki kiadói hálózatot elborítottam a fénymásolt szövegekkel, de csak sablonos válaszok jöttek. Akkor aztán küldtem egy kéziratot Le Dilettante Könyvkiadónak is, mert tetszettek a borítóik. Kép nap múlva aztán Dominique Gaultier hívott, hogy szerződést szeretne kötni velem. Jó kis történet."
A kiadónak igaza volt, a könyv hónapokig vezette a sikerlistákat, azóta is a legolvasottabb művek között van. Ezen első novelláskötetét (Szeretném, ha valaki várna rám valahol) Lire–RTL-díjjal jutalmazták. A siker azonban szinte el se jut hozzá, hiszen épp akkoriban válik, majd két gyermekével (Louis és Félicité) a Párizs melletti Melun-ba költözik. Ír egy gyerekkönyvet, aztán megírja a hosszú dialógust, amely a válófélben lévő asszony és apósa között. zajlik: Szerettem őt, ez a könyv címe, amelyet azóta több mint harminc nyelvre fordítottak le, s amely után számtalan nagy kiadó csábítgatta Gavaldát a szerzői közé. Ő azonban hűséges egykori kis kiadójához, aki bizalmával hozzásegítette őt a sikerhez, és nem csábítja a mások által felajánlott nagyobb honorárium.
"Szeretem ezt a könyvet, büszke vagyok rá" – nyilatkozza egyszerűen.
2003 nyarán kezdi írni második, azóta szintén óriási sikert aratott regényét, amelynek címe: Ensemble, c'est tout.
Jelenleg Seine-et-Marni otthonában él két gyermekével. Délelőtt franciatanárként dolgozik, délutánonként egy állatorvosi rendelőben asszisztens, éjjelente pedig író – mindeközben pedig fontos "állás" számára az anyaság is.
"Azért írok, mert ehhez értek. A Jóisten erre adott tehetséget, én pedig engedelmesen igyekszem követni a szándékát! Ügyesen tudok történeteket mesélni, ebben áll a tudományom. A hőseim többnyire talajvesztett emberek. Szeretem, amikor a mindennapok kilépnek a normális kerékvágásból. Hogy a szereplőknek néhány oldal alatt változniuk kell. És a könyv végére már nem ugyanazok az emberek, akik voltak. Vonzódom azokhoz, akik kudarcot vallottak és ezt föl merik vállalni."



Szerettem őt


Anna Gavalda regényének története szinte egy mondatban összefoglalható: egy fiatal nő magára marad, mikor férje úgy dönt, elhagyja "egy másik" kedvéért. Az asszony az apósával és a gyerekeivel vidékre utazik, ahol a két felnőtt évek óta először ül le beszélgetni. Ahogy az após apránként megnyílik, lefoszlik róla a tárgyilagosság maszkja, és egy sérülékeny, csupa seb ember áll előttünk, aki élete nagy szerelmének történetét meséli el menyének.
Gavalda regényében a vigasztaló is vigasztalan marad. Az após története egy másik (talán jobb és szebb) életet villant fel, és ebben a villanófényben saját elvesztegetett lehetőségeinkre, esélyeinkre ismerhetünk. A regényben minden elharapott szónak jelentősége van, minden apró mozdulat, kis rezdülés, félrekapott tekintet színpadi pontossággal van a helyén. Ezekből az apróságokból áll össze egy történet, egy szerelem, egy sors.
A Szerettem őt igazi kamaradráma, amely a fiatal francia írónőt szinte azonnal nemzetközi hírű íróvá tette.

Részlet a regényből:


– Alszol?
– Nem.
Jött, hogy töltsön magának egy pohárral és leült mellém a fotelba.
Még mindig fújt a szél. Sötétben voltunk. Néztük a tüzet.
Időnként valamelyikünk kortyolt egyet, a másik meg utánozta.
Nem éreztük magunkat se jól, se rosszul. Csak fáradtak voltunk.


Nagyon hosszú csend után megszólalt:
– Tudod, ha egy kicsit bátrabb vagyok, ma nem az az ember lennék, aminek mondtál, és amivé tényleg lettem...
– Tessék?
Már bántam, hogy válaszoltam neki. Nem akartam többet beszélni erről az egész mocsokról. Arra vágytam, hogy nyugtom legyen végre.
– Mindig az itt maradók bánatáról regélnek, de mondd, szoktál-e arra gondolni, hogy mi van azokkal, akik elmennek.
Jaj nekem, gondoltam magamban, most megint előjön nekem az elméleteivel. A vén nagyokos.
Közben a szememmel a cipőmet kerestem.
– Majd holnap folytatjuk, Pierre, most megyek... Elég volt mára.


– Azoknak a bánatára gondolok, akik maguk okoznak bánatot... Mert akik maradnak, azok panaszkodhatnak, azokat vigasztalják – de akik elmennek, azokkal mi van, he?
– De hát mi kellene még? – fogott el a düh. – Talán glória a fejük fölé? Vagy egy-két bátorító szó?
Oda se figyelt.
– Azokról beszélek, akiknek van bátorságuk, hogy egy reggel a tükörbe nézve jól hallhatóan föltegyék maguknak a kérdést: 'Van-e jogom tévedni?' Csak ennyit, semmi többet... Bátorságuk, hogy szembe nézzenek az életükkel, hogy belássák, semmi sincs a helyén, semmi sincs rendben. Akiknek van merszük mindent fölborítani, minden felforgatni... és vajon puszta önzésből? Tényleg csak önzésből? Nem csak, vagyis... Vagyis miért? Túlélési ösztönből? Józanságból? Halálfélelemből? Van merszük felvállalni a konfliktust. Legalább egyszer az életben. Felvállalni valamit. Magukat. Egyedül magukra számítva. Egyszer, végre. "Jogom van tévedni" – mondják ki, aprócska mondat ugyan, de ki mondaná ki helyetted? Ki mondaná ki, ha nem te?


Reszketett a keze.


– Én ezt nem engedtem meg magamnak... Semmit sem engedélyeztem magamnak. Csak azt, ami kötelező volt. És tessék, mi lett belőlem: vén marha. Vén marha, még azoknak a szemében is, akiket – kevés ilyen ember van – igazán tisztelek. Micsoda blama... Sok ellenségem volt. Ezt nem panaszképpen mondom, nem is dicsekvésképpen, tulajdonképpen nekem tökmindegy. De barátaim viszont... Olyan emberek, akiknek szerettem volna a kedvében járni? Olyan nagyon kevés... Te, például. Te, Chloé, mert te olyan ember vagy, aki otthon van az életben. Mert mindent megoldasz fél kézzel. Jössz-mész, ide-oda libbensz, esőt hozol és napsütést a falak közé. Valahogy megvan az a titokzatos képességed, hogy boldoggá tedd magad körül az embereket. Annyira, de annyira otthon tudsz lenni a világban…
 – Van egy olyan érzésem, hogy nem ugyanarról a személyről beszélünk...


Nem figyelt rám.
Mereven ült. Nem mondott többet. Nem vetette keresztbe a lábát, a poharat a térdén tartotta.
Nem tudtam kivenni az arcát.
Az arca a fotel árnyékába olvadt.


– Szerettem egy nőt... Nem Suzanne-ról beszélek, egy másikat.


Felnyitottam a szemem.


– Mindennél jobban szerettem őt. Mindennél jobban... Nem tudtam, hogy ennyire lehet szeretni... Legalábbis azt nem, hogy én ennyire... hogy ennyire képes vagyok szeretni. A sok fogadkozás, álmatlanság, pusztító szenvedély, azt hittem, ilyen csak másokkal történik. Egyébként már magától a szótól, szenvedély, ettől is kiráz a hideg. Szenvedély, szenvedély! Valahogy a hipnózis meg a babonaság képzetéhez társult... Az én számból mindenesetre úgy hangzott volna, mint egy káromkodás. És aztán... puff, egyszer csak én is találkoztam vele, épp amikor a legkevésbé számítottam volna rá, hogy... hogy beleszeressek egy nőbe. Úgy szerettem bele, ahogy az ember hirtelen elkap valami betegséget. Anélkül, hogy akartam volna, hogy hittem volna, akaratom és képességeim ellenére, védtelenül, és aztán...
 Megköszörülte a torkát.
– Aztán el is vesztettem. Ugyanolyan hirtelen.