Első közlés – 2006. április 18.

Andra Manfelde

A Könyvfesztivál lett elsőkönyves vendége

Első közlés–2006. április 18.

Első közlés

A Könyvfesztivál lett elsőkönyves vendége
Andra Manfelde a lettországi Kuldigában született 1973-ban. A rigai iparművészeti kadémián tanult. „A tű” kapta 2004-ben a Lett Írószövetség az év legjobb első regénye díját. Verseket is ír.

Adata (A tű) c. regénye önéletrajzi ihletésű kötet. Egy kábítószerfüggőségével küzdő fiatal lány története, aki az elvonókúra, az irodalom, a festészet és a hit segítségével találja meg a kiutat.
 
Az írónő élesen, pontosan és olykor ironikusan ábrázolja életének alakulását, megmutatva a kontrasztok, értékek és problémák teljes spektrumát egy olyan fiatal szemszögéből, aki egy lett kisvárosban élte meg a szovjet időszak utolsó éveit, és a mai gyorsan változó viszonyok között próbálja kialakítani saját világát. Rendkívül vizuális, korszerű, költői és megragadó próza.
 
 
Bélyeg (Részlet a könyvből)
 
 
          Villámsebesen értem földet. Másnap reggel sütöttem egy sajtos melegszendvicset és letört az egyik első fogam. Fél éve nem tudok szabadulni ettől a szerencsétlenségtől; ahogy az orvos rendbe hozza, nyomban letörik megint. Úgyhogy végül elegem lett belőle és ragasztóval visszaragasztottam. Szándékosan úgy csináltam, hogy mindenki lássa, hadd szörnyülködjön a gyülekezetben az ápolónő meg a hölgyek. A Bizon jobb, mint az egyszerű szuperragasztó. Mennyi bosszúság! Vendégségbe megyek, a fogam meg letörik, elvész, a barátom zoknijára tapadva találom meg. Vagy éppen verseket olvasok fel, és érzem, hogy kezdődik..., akkor nincs más hátra, mint komoly képet vágni, és semmi esetre sem szabad mosolyogni. Különös dolgok történnek velem, talán azért, mert nem vagyok képes választani.
          Egyszer farkaséhesen bementem egy éjjel-nappali boltba, pénzem kevés volt, de valami különösen jóízűre vágytam. Az egyik dobozon megláttam az „Indjuk” feliratot. Azzal a gyönyörű orosz . betűvel! Az indigókék égre emlékeztetett, aztán kiderült, hogy pulykapástétom, amit azonban nem tudtam kinyitni, mert elfeledkeztem róla, hogy költözködöm, és már minden holmimat elvitték. Késsel ütöttem egy lyukat, és azon a kis résen keresztül tudtam kihalászni valami borsos, rózsaszín, ízetlen masszát. Ezenkívül mindent kiborítok. A gyümölcslét a könyvtári könyvekkel teli táskában. A könyvtáros hölgy megbocsájtott, csak a következő alkalommal, amikor a kefír ömlött ki, akkor kellett a fél ösztöndíjam árán beszereznem Proust-tól „Az eltűnt idő nyomában”-t. Befolyásoltak, szeretnék valamit visszakapni a gyerekkoromból. Gyerekkoromban mindent elvesztettem. Különösen a kulcsokat. Ezekből a mostohaapám rendszerint rögtön hetet készíttetett. A nyakamba akasztottam meg mindenfelé elrejtettem őket, de hiába. Az erkélyen át másztam be. Aztán az első emeleten végig a gázvezeték csövén. A szomszédasszony úgy kiabál, hogy zeng az egész udvar: „fejezd már be azt a mászást! Azt akarod, hogy mindnyájan a levegőbe röpüljünk, mi?” Ráadásul mindent összekevertem. A geometria vizsgán olyan rosszul feleltem, hogy a bizottság elhatározta, megment: a lehető legegyszerűbb kérdést tették fel, meg kellett mérnem az osztálytermet. Nekiálltam mérni. És akkor valami történt a fejemben, hirtelen azt képzeltem, hogy a négyzetméter olyan, mint egy dobozban összepréselt levegő. Mint a vákuumcsomagolású kávé, csak nagyon kicsi. És azt feleltem: 0,22 négyzetméter. A bizottság megkért, hogy hagyjam el a termet. A szavak keverése azóta sem múlt el nálam. Egyszer elmentem az állatkertbe. Mindenütt pávák ültek a fenyők tetején és rikoltoznak. Én meg mindenkinek elmeséltem, milyen szép tavasszal az állatkert, mert flamingók ülnek a fákon. És mindenki hisz nekem! [..]
 
          Az eső egyre csak esik. Lemossa a port, a szemeket, olyan nedves lesz minden. Illatos a levegő – itt a nyár. Mindenki elutazott valahová. A mobilom már negyedik napja néma. Se egy üzenet, semmi. Ott a kis telefonkagyló. Nem, semmi. Ha a fény felé fordítom a telefont, látni lehet minden jelet, ami benne van. Kiderült, hogy átlátszó a képernyő. Még véletlenül se telefonál senki. És ha elromlott a telefon? Megnyomom, csipog. És ha meghaltam? Ha már nem létezem? Ha ez a halál, akkor olyan nagyon egyszerű. És egyedül vagyok a világon, mint Palle abban a gyerekkönyvben, amit Jens Sigsgors írt. Egyszer megkérdeztek, mit szeretnék az életben, és azt mondtam, hát valahol egyedül élni és akkor... És akkor elneveztek Pallénak. Ó Istenem, ha akkor tudtam volna, hogy ennyire nehéz... De azért nem vagyok teljesen egyedül. Lám, a hajléktalan csavargók köszönnek nekem. Jázminágakat lengetnek, be vannak rúgva. Az utca végén ázott kutya ténfereg. A pocsolyát szaglássza. Enni akar. Az a nő megint ott ül az ablaknál és figyel. És megint ugyanaz a köntös van rajta. Hűvösen zöld, valamikor a kerítéseket festették ilyen színűre. A legnevetségesebb pedig az, hogy az ablaka alatt a pincenyílás majdnem ugyanolyan zöld, csak egy árnyalattal melegebb. Távolabb, az udvarban egy másik kutya. Ugyanolyan közönyösen néz. Kaukázusi juhász. Oda van láncolva a kutyaházhoz; ugyan minek a kutya a városban. Egyszer, mikor éjszaka jöttem haza, ez a kutya felém vánszorgott az utcán, de semmit nem csinált, mintha én egyáltalán ott se lettem volna, közelről látni, milyen borzasztó sovány. A nyakán lánc, de enni senki nem ad neki. Úgy rémlik, annak a nőnek, aki örökké az ablakban ül, gyöngysor volt a nyakában. [..]
 
          A megállóban ülök és várom, hogy visszajöjjön. A túloldalon „Csapolt sör” olyan ragyogó szivárványszín betűkkel; ugyan ki megy be egy ilyen lyukba? „Gyere, harapjunk valamit!” És bemegyünk abba a bárba. És sültkrumplit eszünk olyan közömbös fasírttal meg salátával, mintha csak a szovjet időkben lennénk. Jön a szőnyeges. Gyorsan lehajol, összetekeri a régi szőnyeget, helyébe teríti az újat. A szokásos szürke. A férfi fiatal és normálisnak néz ki. Az ilyen munka megalázó, nem? Te soha nem végeznél ilyesmit, vagy igen? Bejön egy katona terepszínű nadrágban. Azt mondod, neked is ilyen volt. Még most is megvan. Kifakult és kopott, de igazi, katonai. A barátaim azt gondolják, börtönben ültél. Én nem hiszem. Egyszerűen olyanokkal haverkodsz. A mi kis városunkban egyszerűen nincs másfajta alkoholista. Bocsáss meg, jó, te nem vagy alkoholista, csak részeges. És ha farkasbandában élsz, farkassá válsz. És neked jól megy a bolondozás. Csak én kezdtem el félni, bizalmatlan lettem, kibúvókat keresek. A barátaim azt mondják, bélyeg van rajtad. És tényleg van. De ők nem látják, milyen gyönyörű a szíved. Búcsúzóul adtam neked egy arany papírba csomagolt csokoládé érmét. Azt mesélted, hogy gyerekkorodba érmet nyertél egy versenyen és a falra akasztottad. De ez a szovjet időkben volt, amikor nem lehetett csokoládét szerezni, és az anyád azt hazudta neked, hogy megromlott volna, és, hogy a papírt majd szépen vissza lehet tenni a helyére. Egyáltalán nem lett szép. Azt mondom neked, hogy nem akarom megvárni azt a napot, amikor úgy ébredek fel melletted, mint egy üres mézescsupor, benne egy kilyukadt léggömbbel. Fülesnek nevezel és igazad van, sajnálom magamat. Túlságosan közelről nézel rám és már sokadszor mondod: „egyszer már neked kell eldöntened, mit akarsz.” Azonnal meg tudnám mondani neked, de nem mondom. „Igen”-t és „nem”-et akarok, mert félig szeretlek. Most az én kisvárosomban élek. Te Rigában. Dolgozol. És néha iszol. Telefonálsz, azt mondod, szeretsz. Elhiszem. Abban a pillanatban. Aztán üzeneteket küldök üres lózungokkal: „Hany fok kell neked a szerelemhez!!!” Szeretem ezt a várost. Az önkormányzatnál, ahol a főtér meg Lenin helye van, virágok nőnek. Legalább hagytak volna valami jelet. „Ezen a helyen állt 1986 és 1991 között Vlagyimir Iljics Lenin szobra”, különben a gyerekek azt gondolják, hogy ez csak egy füves park, és ha felnőnek, ide hozzák majd dolgukat végezni a kutyáikat. Az ezüstfenyők ágai hosszan szétterülnek. Lenin most már nem is férne el. Lehet, hogy ha a szobor még itt lenne, a fenyőket megnyírnák az egyik oldalon. Mint a hársfák csúcsait tavasszal. Hányszor kérdeztem anyámtól, hogy lehet ez, hát miért kell a fáknak ilyen fájdalmat okozni. És anyám azt mondta, hogy a városokban ennek így kell lenni, hogy különben az ágak belegabalyodnának az elektromos vezetékekbe és abból tűzvész lehetne. Pedig tűzvész gyakran van itt. Bűnös, bűnös város. Még ma is emlékszem azokra a sárgás belsejű, fekete, dacos fatörzsekre. A gyermekkor annyira különös dolog. A parkunkban van egy szobor. Meztelen nő vizeskancsót tart, abból folyik a víz. Ősszel mindig azt kérdeztem anyámtól, hogyhogy nem fázik. Elmeséltem Armandsnak, és azt mondta, ugyanerre gondolt ő is. Emlékszel a „Bumba”-ra1? Volt a városban egy ilyen nevű kávéház, tényleg teljesen kerek, vízszintesen persze. Fa meg festett zöld volt minden. Már nincs meg. Bank van a helyén. És már bank sincs. „Kiadó.” Hiszen egy ilyen kicsiny városban nem ilyen óriási bankra van szükség, hanem sok kicsire. Pedig valamikor egy volt. Csak máshol. Kőből és rácsokból. Mindig próbáltam elképzelni, hogyan számolgatják ott a pénzt. Lehetőleg aranypénzt. Szerettem összeszámolni a kopekeket, anyám este nem engedte, azt mondta, az ördög benéz az ablakon. Azt hiszem, én már akkor láttam a szemét. De az is lehet, hogy egyszerűen csak a csillagok pislákoltak a nyárfák susogása mögött. [..]
 
          Az idő úgy morzsol engem mint a kenyeret.
         Az idő elmorzsolja az arcokat, az emberek bőrét, a szemek kaleidoszkóppá válnak. Ne nézz az emberek szemébe. Akkor felismernek. Ott megy Ilze. Hogy megöregedett! Egy öreg nő. Valószínűleg ő is szúrja magát. Legyetek szívesek, mostantól fogva hordjatok jelet az ingeteken. Egy fecskendőt vagy egy tűt. Hogy a ideérkezők meg a szórakozott helybéliek meg tudjanak különböztetni titeket, narkósokat azoktól, akiknek egyszerűen csak rossz kedvük van. Hiszen a HIV és az AIDS a mi városunkban terjed a leggyorsabban. A mi városunk egy getto. Mert annak a fickónak, aki egyszerűen boldogtalan, az arca úgy összeráncosodott, mint egy datolya és a feje tetejéről hullani kezd a haj, már a copfba összefogott frizura sem segít. A helybéli televízió riportere már nem hasonlít értelmiségire. Azt állítja, boldogtalan. És neki több jut, mint a többieknek. Kéthetente egyszer Rigába utazik. És filmez. Mégis boldogtalan. Ezért a bajait minden évben egyszer leírja egy papírra. Azt hiszem, egy megsárgult kockás lapra, amit egy naplóból tépett ki. Aztán amit írt, összetekeri, beleteszi egy üvegbe és a hídról belehajítja a folyóba. És aztán megint egy évig nyugodtan élhet. Ugyanolyan nyugodtan, mint a városka asszonyai. Biciklivel járnak. Még a testesebbek is. Nem számít, ha öregek. Csodálkozva nézem őket. Lassan pedáloznak és egyáltalán nem tűnnek nehéznek. Vattaszerűek. És ha elesnének, egyáltalán nem ütnék meg magukat. Ruganyosan visszapattannának, mint valami kis gumilabdák, lehet, hogy mannával vannak megtöltve. Kecsesek, mint a kötéltáncosok. Az ő életük meghozta gyümölcsét. A gyerekek elvégezték az iskolát és a kiskert is gondozott. És különlegesek itt a cigányasszonyok. Akárcsak az égbolt. Alacsonyan és duzzadtan úszik tova, mintha mindjárt beleakadna a templomtoronyba és szétszakadna. Esik az eső. A templomtoronyban negyedóránként harangoznak, de nem siet senki. Cigányasszonyok jönnek-mennek arany táskáikkal páváskodva, villogtatják arany cipőiket, vagy legalább fogaikat. Nekem úgy tűnik, a szálak az ő kezükben futnak össze, különben mitől lenne városunk ilyen elvarázsolt. Szeretek bekukucskálni az ablakokon, errefelé alacsonyak. Az emberek néha elfelejtik becsukni a spalettákat. Talán azt hiszik, hogy a világoskék fény miatt az utcáról úgysem látni semmit. Egyszer végig fogom járni a várost és megszámolom a bekapcsolt televíziókat. Itt egy nyitott ablak, kékes fény villog a sarokban, kiáltások és bűz. Cigarettacsikkek, alkoholszag, halál. Ha belélegzed, megfertőződhetsz. [..]
 
          Már csak le kell ereszkednem az alagútba. Sötét akna, mintha egy folyóba vezetne. Közvetlenül mellette Riga legjóképűbb és legeszesebb költője kerékpározik és ezüstös mobilon beszélget a barátnőjével. Elfordítom a fejem, még észrevenne és üdvözölne, észrevenné, hogy együtt megyünk. Armands nem rokonom, az látszik. Bocsáss meg, bocsáss meg. Add a kezed. Bárcsak ez elég lenne. Te úgyis olyan távol maradsz. Minek áltassuk magunkat. Azt mondtad, tenger van közöttünk. És a tengeren nem vezetnek át hidak. Szedd össze magad. Már csak néhány lépcsőfok és vége. Egy csavargó ül a lépcsőn és galambot etet. Átható tekintettel bámul, mint valami révész. Bűzlik. Dobsz neki egy kopeket. Nem botlasz el. Mindig azon gondolkodtam, miért van az, hogy egyesek, olyanok mint én, csavargók lesznek, mások nem. Van, akin Isten megkönyörül. Lehet, hogy a hajléktalanok embertelen szenvedéseikkel megváltják életüket. Én mennyit fizetek? És te? Tényleg azt választod, hogy elveszett garas leszel, örök zsidó? Menekülj, van, akin Isten megkönyörül. Ha átadod magad neki, szabaddá tesz, mint a madár, még akkor is, ha az egész világ csörömpölve darabokra törik, mint egy ablaküveg.
 
(1) Bumba jelentése: gömb, golyó, labda. – A ford.