Első közlés – 2009. október 5.

A pontok le vannak rakva

Szabó Marcell verseiről

Első közlés–2009. október 5.

Első közlés

Szabó Marcell verseiről
"Szabó Marcell mindenekelőtt a költői személyiségből dolgozik, ez az ő primér nyersanyaga. Ezzel semmit sem akarok, nem is igazán tudnék mondani a hús-vér emberről, a megnyerő fellépésű fiatal férfiról, akivel találkozhatunk a pesti utcán vagy a szigligeti JAK-táborban. Én arról a tudatról beszélek, melyről a versek leválnak."

Egy újonnan színre lépő, nyilvánvalóan tehetséges költő verseinek olvasásakor óhatatlanul el kell gondolkodnom rajta: miből jönnek létre ezek a versek, és milyen erő hatására mutatnak az alakulóban levő költői univerzum felé? Mondanom sem kell talán, hogy nem a felhasznált költői eszközök sorravételére irányul a kérdés. Szabó Marcell verseiben szembeötlő az elliptikus (elhallgatásos-kihagyásos) szerkesztésmód és a névszók dominanciája. Ám ez semmit sem mond arról, ki is az, aki színre lép, és miért éppen ezeket az eszközöket választotta. Egyáltalán: választotta-e őket, vagy inkább jutottak neki? Vajon ő akarta úgy, hogy felvillanthassa „egy bádog merőkanálban” összetömöríthető univerzum lehetőségét, és kimondhassa (talán rejtett vagy nem is annyira rejtett vallomásként) az univerzum kihirdetőjéről, hogy „csak tolja maga előtt, / amit tényleg mondani szeretne ezzel”? Vagy ez inkább adódott számára, és adottságként, kiindulópontként kell majd felhasználnia költészete továbbviteléhez?

Valószínűnek tartom, hogy a nyelvi-poétikai készlet kiválogatása és egyáltalán, a nyelvhez való, markánsnak érződő viszony másodlagos tényező itt. Szabó Marcell mindenekelőtt a költői személyiségből dolgozik, ez az ő primér nyersanyaga. Ezzel semmit sem akarok, nem is igazán tudnék mondani a hús-vér emberről, a megnyerő fellépésű fiatal férfiról, akivel találkozhatunk a pesti utcán vagy a szigligeti JAK-táborban. Én arról a tudatról beszélek, melyről a versek leválnak, és amely ugyanakkor a költői megszólalás hitelességét sorról sorra szavatolja. Mondhatnám azt is, hogy az észjárásról van szó, de költő és költészet esetében a folyamat elképzelhetetlen struktúra nélkül, észjárás lélekjárás nélkül. Azt hiszem, viszonylag ritka tünemény, és az érettség magas fokáról tanúskodik, ha egy debütáns költő nyilvánosságra hozott első verseinek mindegyikében a személyiség (már erős és teherbíró, de még persze alakulóban levő személyiség) tartja kézben és vezényli a rendelkezésre álló nyelvi alakzatokat. Gyakoribb a fordítottja: az, hogy a nyelv már megvan, a nyelvvel való bánni tudás meggyőzőnek érződik; ugyanakkor a személyiség még jóformán sehol sincs, illetve erőtlen és kialakulatlan. (Aztán, jó esetben, megerősödik.)

Ezek a versek a garas letevéséről, a mindenkori utolsó szavakról szólnak. A költői megszólalás tárgyát felvillantják, egyszersmind monásszá is alakítják. Így lesz a bonyolult vergődésből homályos engedmény, az összetett fahasábból egynemű végszó. Amikor a versben megszólaló Én azt mondja, hogy: „Egész életemben csak üres akartam lenni”, akkor ebben nemcsak a telítettség indirekt állítását vesszük észre, hanem a középkori misztikusok elgondolását is a teremtés aktusáról, vagyis, hogy a teremtő a világ létrehozásakor kiüresíti magát. Ebben a szándéknyilatkozatban nem a homo faber gőgje szólal meg, hanem annak egyszerű, de messzire vezető tudása, hogy a költői aktus egyszersmind létesítés, az pedig áldozathozatal.

Mindezeken túlmenően Szabó Marcellnek arra is futja energiájából, hogy megszólítsa a másik emberi lényt, hogy verseiben az Én mellett a Te is jelen legyen. Nem a Petri György-féle „biankó-Te” (aki azért nem is annyira biankó, mint amilyennek Petri föl akarta tüntetni), hanem az a másik személy, aki ellenáll a monásszá alakításnak, és ezáltal egy termékeny feszültséggel teli közvetítői folyamat körvonalazódik a személyiség és a tárgy között: „De ezzel a lendülettel a nevükben / mégiscsak én, ami benned emberi / léptéket keres”.

Ezzel a lendülettel az idézetben ajánlom Szabó Marcell verseit az olvasók figyelmébe. Fölösleges jóslatokba bocsátkozni, találgatni, hogyan alakul majd költészete a továbbiakban. Annyit nagy biztonsággal állíthatok, hogy amit eddig létrehozott, emlékezetre méltó, és hogy számottevő lehetőségei vannak. Azt is állíthatom: Szabó Marcell korlátokat ismerő, ha úgy tetszik, önkorlátozó költő. Önként vállalt korlátai: a megszólalás kezdete és vége. Egyik nagy lehetősége éppen abban a szabadságban rejlik, mellyel a verssé formálódó szó határköveit elmozdíthatja. Verseiben a pontok úgy vannak lerakva, hogy a költői megszólalás hiánytalanul kapcsolódik hozzájuk.

Márton László