Hírek – 2017. június 22.

Meghalt Dukay Nagy Ádám

Hírek–2017. június 22.

Hírek

Meghalt Dukay Nagy Ádám

2017. június 21-én meghalt Dukay Nagy Ádám költő, író, újságíró, kritikus és szerkesztő, közölték ma a hírt barátok és ismerősök a legnagyobb közösségi oldalon. 42 éves volt.


Dukay Nagy Ádám 1975-ben született Salgótarjánban. Tanulmányait a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE-n végezte szociológia szakon. 1998 óta könyvkiadói szerkesztő. 1999 óta a Palócföld szerkesztőbizottsági tagja, 2001 óta szépirodalmi rovatvezetője, 2003-2004 között szerkesztője.

Megjelent kötetei: Szobrok az esőnek (Palócföld Könyvek, 1998), Hosszú eltáv (Parnasszus Könyvek, 2002), Titokbhakta (L'Harmattan, 2015).

A Szépírók Társaságának tagja. Verseket, prózákat, recenziókat, kritikákat publikált. Művei az Élet és Irodalom, a Parnasszus, az Új Holnap, a Jelenlét, az Új Ember, az Árgus, a Szépirodalmi Figyelő és az Új Forrás folyóiratokban jelentek meg. 2003-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült.

„A kötet tengelye körül az én és a hamis ego – vagy személyiség –, illetve kettejük kapcsolata – mint külön entitás – kering. A konstans skizoid állapot. Meg pszichedelikus. Amit senki nem úszhat meg. Illetve a pszichedelikus állapotot igen, az megúszható. De a hasadásokat, a fölismerést, hogy én nem az vagyok, aki a homlokom mögött beszél, nem lehet megúszni. Bárhogy csűröd-csavarod, egyszer kétségtelenné válik: az a hang nem tartozik hozzád. Az nem a te. Ennek a kitartott hasadt állapotnak ugyanakkor van egy érdekes hozadéka: gyakorta láthatóvá válik a közeljövő. Nem tudod befolyásolni, de lejátszódik előtted, melyik oldalára esik a kocka. Előre emlékszel" – olvasható legutóbbi, Titokbhakta című kötetének fedelén.

A Literán sok vers és két napló mellett egy interjú is megjelent vele, abban mondja a Titokbhaktáról: „Ez a könyv lényegében a halálom utáni, csak még nem vagyok a föld alatt. Tizenkét éve megtörtént a saját Auschwitzom. Megöltek. Pedig, ahogy Málik Rolandunk írta: Istenemre, egész kedves fiú voltam. De ez már tényleg nem én vagyok, kurvára nem ismerek magamra a tükörben sem. Az a furcsa – perverz ez a kifejezés ez esetben –, hogy fél szemmel még végig is kell néznem. Miközben én – ahogy Rolcsi özvegye, Mester Zsuzsa írta, és ez csak tartalmi idézet –: az élet megy tovább, én nem, kiülök az élet partjára, s nézem, ahogy elfolyik. S erről nem is szeretnék többet, ne haragudj. Aki áldozatnak születik, azt előbb-utóbb megtalálja a vadász; sajnos ez a képlet, ez a kicseszett örök kottája ennek a csúf büntetésnek, amit életnek – s amitől rókáznom kell – neveznek."

Legutóbb 2016 decemberében közöltünk verset tőle, Tandori Dezső születésnapjára:

„Forró anyagok tárolására alkalmat-
lan, rossz kuka a szívem, azért ne
is fogd be hátulról a szemem,
mert így is, úgy is láthatatlan mara-

dok; megőszült aortáimat átfű-
zöm zsákvarrótűimen, hogy a téli
kabátom gombját fölvarrjam,
s ha már életképtelen vagyok,

legalább nézhessem tisztáb-
ban az igazságot; s ugyan sokszor
láttál sokszor elesettnek és sok-
szor elesni, de ha nincs is semmi,

megvan minden..."

Egy versével búcsúzunk tőle, melyhez Beney Zsuzsától választott mottót:

8:37:49 pm

„Az egyre fakuló színek,
az esti hervadás”
(Beney Zsuzsa)

A leveleken még átsüt a fény.
Mintha marasztalná napodat.
A párkányon csigaház. Hallgat
benne óceán, szél. Lemezén
tűje elakadt.

A függönyök fölvont vitorlák.
Mögéjük füstszalag tekereg.
A rézsútos falon reprók, sárga
poszterek. Nem tudod, merre
tart szobád.

Az utcák álmosan nyújtóznak.
Alig­súly vagy a kanapén. Már
nincs napkelet, sem napnyugat.
Csak békés iránytalanság. Egy
másik féltekén.