hirdetés

Belépés

Bookmark and Share

Jelentés a dzsungelból - Vasárnap

Falcsik Mari - 2010. június 13.

Pedig a látvány gyönyörű: ahogy a nap lemegy, a folyó vize előbb elveszti a fémes fényt, aztán megpirosodik, majd szép lassan áttisztul kékké, olyan üveges kékké, amilyen csak az alkonyati visszfényben tud lenni...
VISSZA A VÁROSBA


Jó, hát legyen, legyen az utolsó napló a búcsú a vidéktől.

Az ülésen zörgő zacskóban mirelitkaja, ki fog olvadni: bedugult a sor, lépésben haladnak. Az utat tűzoltókocsik torlaszolják el, a börtönnél állnak. Ez az útszakasz merő fal: a börtönén túl a használatlan reptéré, ugyanolyan magasan, csak a tetején szögesdrót helyett folyondár meg szulák indázik, már át is kapaszkodtak a falon kívül megeredt fa csúcsára.
    Hallja, hogy a táskájában makacsul csipog a telefon, de nem akar senkivel beszélni, mielőbb otthon akar lenni – reggel úgy rohant el otthonról, hogy alig mer visszagondolni rá, a másik vajon mit kezd ezzel a nappal.
    Azon tört ki harc, hogy ő már megint későre ígérte magát, sőt úgy tervezte, hogy busszal megy, s azt akarta, hogy a férfi este, miután a vacsoráról gondoskodott, jöjjön be érte a kocsival. A férfi kelletlenül azt mondta, vigye csak el az autót. Ő a jelen helyzetre hivatkozva azt mondta, ennyit azért a másik is megtehetne kettejükért. Is, bólintott a férfi, már lassan te leszel az is. Hogy érted ezt, élesített rá ő. Úgy, hogy te is megtehetnél már ezt-azt kettőnkért, mondta a férfi. Hogy érted ezt, ismételte ő beakadva. Hogyértedezt, hogyértedezt, csúfondároskodott a férfi, sehogyse, tudod, én csak egészen kevés dolgot értek.
    Ő rákiabált a férfira, ne beszéljen vele így. Igeniss, mon kamerád, mondta a férfi, mire ő magához ragadta az üvöltés jogát, s a monológ hamarosan arról kezdett szólni, hogy a férfinak most már tényleg ideje lenne továbblépnie. Az meg csak ült a szózápor alatt maga elé szúrt tekintettel, s kivárt. Ahogy egy résnyi csönd lett, sötét mosollyal azt mondta, csak ülök itt, hallgatom fél órája ezt a lebaszást, és tudom, s itt a mutatóujjával megkopogtatta az asztal lapját, már rég tudom, hová fogok továbbmenni.
    Ő rábámult, de a vita stílusánál maradva folytatta a kiabálást, tényleg, hová, elárulnád végre nekem is? És akkor egyszerre előbukott egymás után az összes tabu szó: számlák, pénz, munkahely.
    Csönd lett, vastagodott az asztal fölött, mígnem végül a férfi kimozdult belőle, bement a hálószobába, s valami plusz nyomatékkal csukta az ajtóra a kilincset. Ő odament, hallgatózott, kopogott, várt, nem kapott választ. Eltelt így vagy negyed óra. Akkor feladta: el volt késve, nemigen tehetett mást, elrohant.
    Menekülve pörgette maga előtt a napot, míg délután egy kávézó előtt eszébe nem jutott, hogy ma még nem evett semmit. Beült az üvegportál mögé, s rájött, hogy a férfival is ültek itt már egyszer, nagyon szerelmesen, rumos teát ittak, és egymás csöndjét, míg kint lassan és szakadatlan omlott alá a hó, ők meg egymás tekintetében keresték – nem, már meg is találták az okot, amiért érdemes volt a világra jönni. Csodálatos, valószerűtlen nap volt, délután kettőre lágy sárgásszürke homályt csináltak a hófelhők, s hogy kiteljesedjen a giccs, az üvegportál párkányán meggyújtották a gyertyákat: künn a havat taposó emberek, benn a csontszín csészékben bíborló tea és az önmaga formáit fellelt boldog szerelem – a működő szerelem. Első közös karácsonyukra készültek, mindkettejükben gyermeki lelkesedés, hogy a másik legrejtettebb vágyát eltalálják – nem valami titkos kis felnőtt óhajt: az álmot, aminek a hiánya máig fáj, az elgurult kincset, amit, íme, a szerelem most mégis megtalál, leporol és elhoz, hisz erre csak a szerelem képes.
    Az emlék nyomán halálos nosztalgia fakadt benne saját beteljesedett szerelme iránt, fájdalmas megbánás járta át a szívét, már-már pánik, hogy tán rendbe se hozható többé az ő dolguk: felpattant, futtában fizetett, szaladt, hogy újabb foltot varrjon az életére.

A telefon hangja agresszív és kitartó – a busz óriásit ugratva félrehúzódik a csupa-sebhely út szélére, és erős dőlésszögben leparkol a gazban. Elköltözöm, mondja a férfi hangja tisztán, még ma.
    Aztán vár, nem teszi le, hallgat. Majd még egyszer mondja, elköltözöm, és kis szünet után még hozzáteszi, mire hazajössz, már nem leszek itt.
    De hát már jövök, mondja ő ostobán. Hát akkor várj még egy órát, mondja a férfi. De már jövök, mondja ő, várj meg, rengeteg mindenben van igazad, abban is – nem, vág közbe a férfi, összepakolok, egy óra se kell, van hova mennem, ne aggódj miattam. Én nem aggódok, mondja ő, de hát te is tudod – ne agitálj, vág a szavába a férfi. Én nem agitálok, motyogja ő őszintén, csak magamért kepesztek.
    A férfi hallgat, érti. Kérlek, kezdi ő újra, várj meg, ne kapkodd el – nincs itt semmiféle kapkodás, mondja a férfi eggyel halkabban. És itt a vége.
    A férfi teszi le a telefont, de ő is letette volna, semmiféle további szónak nincs értelme. Felpattan, leugrik a busz nyitva hagyott ajtaján a többi utasok után, akik fel-alá járkálnak a gyomos rézsűn. Egyszerre hirtelen ledobja a táskáját a gazba, átfut az út túloldalára, mászni kezd a fal tövében sarjadt fára, fölső ágáról átkapaszkodik a falra, átveti rajta a lábát, s így, lovagóülésben a maga alá gyűrt indákon-leveleken, keresni kezdi a házukat.
    Az úton közben a tűzoltók besorolnak a kocsifolyamba, ami újra megindul, a busz is, rajta az őt leső utasokkal meg a zörgő zacskóban a mirelitkajával. De őt nem érdekli, csak az, hogy megtalálja a házukat: aha, ott a folyó, mögötte a nádas és az óriási vizes rét, s azon túl, igen, errefelé kinyíló udvarával, a ház. Tisztán látni az udvarban az autót, s most látni a férfit is, lép ki a nyúlánk alak a ház ajtaján, kezében hullámpapír-doboz, szemében a haja, szájában a slusszkulcs, leteszi a dobozt, leugrik a teraszról, nyitni akarja a csomagtartót, nem nyílik, mire nem minden indulat nélkül taszít egyet a talpával a kocsi oldalán, szinte ide hallani a sziszegő káromkodást, azanyádkeservit, kinyílsz, bazmeg, vagy felrúglak, micsoda ócskavas ez. Most visszafordul a dobozért, de megáll egy pillanatra, s abba az irányba néz, ahol ő, leborulva a fal tetejére, bömböl, mint akinek csontja tört, nem tudja többé visszafordítani a tekintetét a ház felé.
    Pedig a látvány gyönyörű: ahogy a nap lemegy, a folyó vize előbb elveszti a fémes fényt, aztán megpirosodik, majd szép lassan áttisztul kékké, olyan üveges kékké, amilyen csak az alkonyati visszfényben tud lenni, míg a vizes réten száz meg száz apró folt tükrözi ugyanezt a kéket a növények zöldje közt. A férfi áll és komoran nézi mindennapi szegényes csodájukat: az alkonyatot az ártér fölött. Ám mire kihunynak a kis kék foltok, s az ártér már megint nem több, csak latyakos gaztenger, s ő ott a fal tetején nem zokog többé, mert elönti a váratlan közöny, ami a nagy veszteségek nyomán tódul a lélekbe, így mászik le, egészen nyugodtan az elhagyott reptér faláról, hogy felszedje az út széli gazba dobott táskát s megpróbáljon egy autót stoppolni magának hazafelé, a férfi, elfordulva közös éveik panorámájától, bevágja magát a kocsiba, kifarol az udvarból és örökre elrobog az életéből.

hirdetés