NYÁR, TESTKÖZELBEN

Alig néhány pánt a szandálom, de úgy átforrósodott, hogy ez a három tüzes bőrcsík kínzóeszköznek is beválna. Legszívesebben levenném, de akkor az aszfalt égetné tovább a lábam. Szeretném a hűvös fekete földre letenni a talpamat. Körül kocsibűz, ételbűz, bérházbűz – emberszagot érzek.
 Pest a szombat délutáni kánikulában: erős fizikai tapasztalások sora, elsősorban hő- és szagélményeké. Bőven elegendő ez ahhoz, hogy az ember újragondolja vérrokonságát a sövényen túllal, a természet széles ölében ringó falvakkal. Mai vázlatunk tárgya tehát: a falusi nyár, testközelben.

Amikor a tizenévei elején járó lánygyerek vidéken nyaral, a szülei jó, ha egy éjszakára ott maradnak vele, inkább csak leadják őt, s futnak vissza a városba. És ez nagyon is rendjén van így. Amint eltűnnek, ő belép a falusi nyarak igen előnyös rabság–szabadság rendszerébe, ahol a többé-kevésbé betartandó szabályokon túl ott várja a határtalan, a vad, a rengeteg szabadság, nemcsak időben, térben is, mint a sorompón túl a mező.
 A vidéki házak hűvös szobáiba napközben tilos belépni. Nem büntetendő, de rosszallják, ha ott találják, s kisöprik onnan, mint a kismacskát.
 A falusi nyaralás egyet jelent az élővilág minden irányba kiterjedő megtapasztalásával, beleértve a lánygyerek saját testét, meg a másik nemét, éppúgy, mint az állatok szerelmi életét, a fizikai veszélyeztetettséget, és ember-állat-növény közös időhatárpontjait: a születés és halál pillanatait. Ez a tapasztalati lehetőség a szabadság tereit a legnagyobb titkok irányába terjeszti ki, s a lánygyerek gyűjtögető életmódba kezd.
 Az állatszex lenyűgözi, mintegy mechanikai érdeklődést ébreszt benne. Az alapkérdések nem az emberi sors vagy a szerelem, hanem a technika oldaláról merülnek fel: honnan jön elő az a furcsa vörös, nedves végű bot? És most hova teszi? Itt melyik lyuk mire való? Kedvence a női közösségbe zárt tehenek okos találmánya a szaporodási érettség jelzésére: egymás hátára ugorva mutatják, hogy itt az ideje hívni a bikát. A szakszavak elbűvölik a lánygyereket: üzekedés, fércelés, sárlás – nevet és beleborzong.
 Az udvar, az istálló, a temető – összefüggő terepek, amelyeken mindig valami izgalmas és borzalmas élmény közelében jár. Itt saját ujjával tapinthatja ki a létezés pulzusát. Úgy dörgölődik le róla a naivság, mint a ma született borjúról a véres hólyag.
 Az áldozati állatok boncolása közben két szemével látja a lényeget. A halál döbbenetét jó mélyre elraktározza, minden mozzanatát alaposan megfigyeli. Az elvágott csirkenyakakat. Ahogy a szárnyas utolsó erejével próbálja bemérni helyzetét, mintha az számítana valamit, kétségbeesetten igyekszik meglátni a szorító kezet és a tárgyat, ami közelít felé – a két körkörös apró buta szem külön-külön néz, riad, repked. De tudja mind, a csirke is, a lúd is, a sintér befogta kutya is: tudják, mi következik. Hangok is vannak a halál körül: a surrogás, ahogy a csirke szárnya verdes, ahogy rekedt torkából kireszelődik az utolsó hang, ahogy a disznóvisítás három apró hörgésben végződik a rémes fogócska végén, és már spriccel is a szép sűrű vér, ami hagymával kisütve igazán különleges csemege. Akár a vasárnapi ebédet ölik le a szeme láttára, vagy a kutya fojt meg egy ludat, akár dögre lel a gazban, vagy ő maga szorongatja halálra a pihés csibét: úgy találja, a létezőből a nemlétezőbe egyszerű, rövid lépés vezet.
 Máskor más titkok irányába indul: beles a bolond asszony háza ablakán, látja, ahogy a döngölt földpadlón öles nagy lépteivel valami ormótlan vajákos táncot lejt a fellocsolás körkörös nyomait követve, és még éjszaka álmában is visszahallja az érthetetlen kántálást.  Vagy a kertek alatt gőzölgő lápmaradványt bújja, ami már a lehetetlenségek földje: mese ez, rémmese, nem valóságos látvány, sem az óriásszúnyogok, sem az alkonyatban messze elnyúlva lebegő, kézzel megfogható páratakaró, sem a felszökkenő, táncoló gázláng, a lidérc.
 Ha lehűl az idő, a melegruhák komoly, dörzsös érintése örömteli ráismerés: ilyenkor boldogan helyezkedik vissza a porta anyaméhébe, az illatok birodalmába, aminek stációit vakon is tudná azonosítani. Poros szalmavirágok és régi képesújságok szaga: előszoba. Ételmeleg és tűzhelyforróság szaga: konyha. Semmivel el nem mulasztható pisi- és borotvaszappanszag: a spájzból képzett fürdőszoba. Hűvös ártézivíz- és törökszegfűillat: hálószoba. Muskátlik taszító földszaga: veranda. Trágya- és tejszag: istálló. Munkagúnya- és daráltkukorica-szag: kamra. Szalmaszag, géprongyok olaja: kocsiszín. Megpróbálja csukott szemmel végignavigálni magát, de a verandalépcsőn nagyot bukik, s a virágoskert alacsony drótja, amibe belezuhan, szép párhuzamos csíkokban hasítja föl a bőrét. A barázdákban előbb rendezett sorokban bukkan föl a vére, majd összefolyik és egyetlen domborodó tavat alkot a combján, mígnem túlcsordul és elindul a térde felé. Felismeri a gonoszul maró jód szagát.
 A legforróbb napokon pedig hosszú, veszélytelen csavargásokban részesíti magát a békés unalomban süldögélő földeken, a köztük kanyargó út vastag porában, aminek meleg selyme bokáig körbesimogatja a lábát. Ahová már emberi szem nem lát el utána, ott rituális gyakorlatokban segít magának átélni a teljes fizikai szabadság állapotát. Kiabálva énekel, cigánykerekeket hány a zsenge zabban, meztelenre ázva áll a felhőszakadásban s rettegve lesi a körötte csapkolódó mennyköveket, aztán a meghajlott, megszaggatott pipacsokon szétteregeti a ruháit, beleül a fűbe, nézi, ahogy párállnak a ruhadarabok, érzi a gyomok birizgálását a combja töve körül: személyes ismeretségbe kerül a természetistenséggel.

A falu: test és babona.  A falu: íz, szag, kéjes éhség és gyomorfelfordulás. A falu: drámai találkozás az anyag megfellebbezhetetlenségével.

Amikor a nyár utolsó napjaiban ismét a városban találja magát, egyúttal megint visszatér az ártatlanság állapotába. Az apa az állomáson szokatlan hosszan ölelgeti, szélesen mosolyog, míg ő ugrándozva csahol, mint egy kölyökkutya, s a szintén mosolygó anya, míg átadja a bőröndöket, a toposz szabályainak megfelelően, fejcsóválva sóhajt oda az apának: – Látod, szoktathatjuk vissza megint, teljesen elkanászodott... 
 A döcögő villamoson a lánygyerek a lábát lógázza, senki nem szól rá. Feje fölött felnőttek beszélgetnek halkan, s a gyermek ismét hallja a szavakat, amiket hetekig nem használt. Leül vele szemben egy finom illatú néni, s ő kezd örülni, hogy itt az idegeneknek nem kell köszönnie. A néni ápolt kezeit csuklóinál keresztbe fekteti szép fehér retiküljén, odamosolyog őrá, de nem kérdez semmi zavarba ejtőt. Suhogó ruháján úgy gurulnak a hatalmas narancsszín pöttyök, mint megannyi nyári nap az olvasókönyvekből.