A POSZTHUMUSZ PORTRÉ MINT MUNKATÁRGY

Ez a mai: munkanapló. Nem tudok még igazán írni Farkasról, de szeretnék. A halottnak több élete is lesz az emberi után, egyrészt az emlékezésben éli a maga furcsa létformáját: mindenkinek külön lesz belőle egy. Farkasnak az, hogy én megírom, mindenképp az egyik léte lesz az emberin túli életeiből.
Nézzük a konkrétumot: 2008-ban meghívott bennünket Vass Tibor Miskolcra, hogy a költészet napját a mi „Versre és gitárra” műsorunkkal ünnepeljük, amit minden előadásunkra újraszerkesztettük, így mindegyik premiernek számított. Ez a miskolci lett az egyik legjobb verziója. Már valahogy a bemutatás is szívmelegre sikerült, s amint belekezdtünk, a hallgatóságunk – ez minden előadó álma – azonnal elindult velünk az úton, amerre vezettük, s végig együtt is maradtunk. Ez az együtt, az erősen értő közönség, akikből még az ifiház galérialépcsőjére is jutott, az előadást valami közös munkává varázsolta át.
Odafelé még nyomasztóan ült köztünk a tény, hogy abba a városba megyünk, ahol Farkasnak kamaszkorában el kellett töltenie néhány pokoli évet. De a katartikus élménnyel hazafelé tartva egyszerre úgy döntött, megteszi, amit József Attila így javasol magának: „felkereshetnéd ifjúságod”. Ahogy pörgött el a kocsi mellett az utcai film, ő kapkodva, szinte lelkesen beszélt. Aztán most tavasszal ebből az élményből megírtam ezt itt alább, az első poszthumusz verset Farkasnak.
A kísérlet, amibe akkor, ott Farkassal belesodródtunk, sikerült. Sikerült a kizökkent idő helyreütése. Nem úgy a megírása: a poszthumusz, amiben az ember mindenáron oltárt akar emelni, pedig nem, nem azt kellene, nem a halál sokkjában felfénylő robbanást, nem az aknáralépés abnormális fényét kellene megragadni, hanem filmet készíteni, időkapszulát, benne a maga jellegében megfogott egyszeri élettel.
Sokszor fogok még nekimenni. Most még túl sok a pátosz, túl sok fényt, túl sok aranyport használok – de most még itt tartok. Most még csak így tudok nézni, így, a gyászban égre emelt fővel, elvakítva belemerevedve abba a felrobbant pillanatba:

Hamarabb értünk az ifiházhoz, még várnunk kellett. A szép gitártok a kerítésnek támasztva őrt állt, amíg te faltad plasztiktányérból a hozott kaját. Kínáltál engem, de én már akkor régen nem tudtam mást elfogadni tőled, mint élet hírével telten újra és újra felém villantott éles mosolyod.
Zord április volt. A fémes égbolt egy nagy felhőben lógott fölöttünk, és el is eredt: mint gombostűket, a lógó felhő hideg szúrással szórta az esőt. De április volt: a kerítésen zöldült a vadbab, a lábaimnál virgonc fűcsomó.
Faltad az ételt, néztem a házat: egy régi presszó? Gyomos kis kertben felejtett retró üvegkalicka: fáradt szocreál. Ahonnan mégis, ha majd kinyitva nagyot csikordul a poros portál, s kidől a Tegnap bennefelejtett megzápult füstje, s a mozaikról majd felsöpörve üvegszilánkok, nagy buli nyoma, akkor majd mégis, kioldott szárnnyal megint felszárnyal innen is a dal, aminek épp itt találtak fészket itteni őrök: szárnynak, daloknak helyi őrei.

Mi azt az angyalt, akiért mentünk, elhoztuk mégis, a fiút abból, amibe hajdan itt keveredett: a sárból, gyárból, vasnak, fagyoknak, nehéz éveknek szorításából, amikbe hullva ivás az apját, őt meg az apja sodorta eddig annakidején. Végül csak észrevettük, hogy ott áll mégis a fürtös, mindig mosolygó, tizenhat éves szép aranyhajú, azon a sarkon, ahol a volt gyár vaskapujáig belátni végig az összetartó szűk zsákutcába: ott állt, mint régen, önvédő pózban, a tartásában éber lazaság.
Nem mint a várban túlpreparáltan megőrzött múltban azok a bábok, viaszba, lakkba újrahazudva színes kísértet – de szinte hús-vér, olyan eleven: csíkos pólóban, a vékony vászon fehér nadrágban, ami a város hidege ellen semennyit se véd. Éles szemében átható zöld fény s benne a szikra, a csípős humor, s ahogy a lámpák gyúltak fölötte, mintha gunyorral csillantak volna kezén a gyűrűk, vékony csuklóján a fémkarkötők.

Én gondolatban ki is nyitottam robogó kocsink nehezen nyíló hátsó ajtaját s intettem: szökj be! Gyerünk, el innen! Végre már haza! Legyen meg ez már, gondoltam s hogy ha mától ez is kész, már ez se fájhat, többé ennek se burjánzik benned méreganyaga.
Te már idülten zöldségen éltél. Egy nagy győzelmed állt épp mögöttünk: első diadal! micsoda mámor! Micsoda ünnep: felszabadulás! A kocsi enyhe zöldségszagokkal telve: a hátsó ablak sarkában két szép nagy alma, egy sárgarépa meg néhány banán. Ő meg csak forgott, szaglászott körbe, és csak fintorgott széles vigyorral. Pimasz volt most is, és mint egy őzbak, annyira szelíd: kicsit kisbojtár, kicsit királyfi – s fiatal nagyon... Ahhoz meg végképp, amit a város zsákutcás, gyáras külnegyedében mögöttünk hagyott.
Szeme az éles szikrákkal telve pásztázott föl-le rajtad és rajtam, a furcsa páron: na né, a néni s a baseballsapkás, bőrdzsekis rokker, borotvált fejű – hová kerültem? Kik ezek? Jóvan, menjünk föl Pestre, ha ezt akarják: nekem csak jó lesz, dolgom is van ott...
Később már rólad pontosan tudta, ki vagy (hát hogyne), s én attól kezdve nem érdekeltem, csak téged nézett, előredőlve, merev-meredten. Előbb még ott volt az a kis fintor, aztán komolyra simult az arca – ó az angyalarc! –, tarkódba fúrva a zöld tekintet: sugára fény lett, átható, erős. Aztán csak fénylett, csak foszforeszkált, és már csak táncolt, rezgett az a fény, és el is oszlott a szűk beltérben, leginkább rajtad: tarkód övezve válladon pihent.

Te mind lazábban, mind könnyedebben szóltál ki itt-ott az egyre foszló, egyre könnyűdő beszélgetésből, s váltottál témát végül egy sima kormányfordító kis mozdulattal a benzinkútnál, aztán hogy onnan egy lendülettel nekiugrattál a főutcának, még ugyanazzal gyorsan bevettél egy éles kanyart, amivel végképp elhagytuk Miskolc hazatérőknek gyűlő zajával felzsúfolódó esteli terét.
S az angyal ott kinn, a városon túl már újra azzá lett, ami mindig: fénnyé a tájban, békévé mintha – abronccsá pedig: levehetetlen, egyenlő súlyú örök nyomássá a riadt szívnek négy pitvarában, kettétört, nehéz, nagy gondolattá a zúgó fejben – emberi kéznek végképp semmivé. Ahogy most téged, ahogy most azt is így kell keressem, ami e tájban, ami e fejben, ami szívemnek négy pitvarában utánad maradt.