A SZERTARTÁS

A hajó meglepően kicsiny jármű, egészen visszahőkölök, amikor meglátom, ahogy dülöng a palló másik végén: a korlátjai és az ablakok szinte a vízben ringnak, olyan alacsonyan.
 Ez a második visszalépés – az első a kapuban ért, amikor rájöttem, hogy az utcán vagyok, ahol vagy három hete, a halál napja óta nem jártam.
 Aztán mégis minden könnyebb lesz, ahogy megyünk át a kikötőhöz Attilával, akit alig ismerek, s aki önként jelentkezett, hogy elkísér, mint egy legközelebb álló barát, aminthogy ennek a napnak a végére az is lesz. Az úton megint utolér és megszáll, akárcsak a készülődés közben otthon, az a csaknem riasztóan követelődző gondolat, hogy ez a halál nem lehet békétlenségek eredője, hogy a teljes enyheség és elfogadás állapotában kell megérkeznem a hajóra. Ettől, mintha Farkassal beszéltem volna, szinte semmissé válik az ok és a cél, amiért megyünk, hetykén lépkedek, páncél van rajtam, amitől azt hiszem, hogy végül csak részesültem mégis az érzéketlenség kegyelmében, de ez később súlyos tévedésnek bizonyul.

Szeretem a vizet – egész pontosan ezt a vizet szeretem, a Dunát, ez az én folyóm, a partjain pompázó fővárosban születtem, egy távolabbi vízivároshoz kötődnek anyám gyökerei, s egy keskenyebb csöndes ága mellett éltem évekig önkéntes száműzetésemben, ahol közvetlenül a kertem végét mosta a vize. Gyalázatosan érzem magam a hajóhídra lépve, ahogy felfogom, hogy a Duna fogja elvinni azt a kétmaréknyi hamuval keveredő csontlisztet, ami Farkas után maradt itt e földön. Nagy dobbanással-rándulással ütközik össze bennem a folyó üdvözlésére ösztönösen felhágó öröm és az ok, a cél, amiért vízre szállunk.

Látom, hogy a beltér már teli van az egyórányi víziútra összegyűlt utasokkal. Attila mögöttem jön, aztán valahogy mindig ott is marad, a hátam mögött, aminek sok értelme lesz még a következő óra folyamán. Máris van, ahogy benyitok – és visszatántorodom harmadszor is, ezúttal a zenétől, ami mellkason csap, hogy majdnem hanyattesem. Nem voltam rá felkészülve, gondolom, de később még számolatlan alkalmam lesz megtudni, hogy nem is leszek, ki tudja meddig, felkészülve arra, hogy meghalljam, ahogy Farkas, aki már nem létezik, játszik a gitárján, amin soha többé nem fog, de épp úgy, mint amikor még létezett, vagyis: mintha csak élne.
 A hajó belsejéből az ajtónyitásra kirepül a Last Ending tiszta-szép keleties dallama, és ami élvezetet csak keltett bennem valaha ez a dal, az most mind keservesen megfordul, és mindenféle vaskampókat és horgokat ereszt különböző belső szerveimbe, a kín egyszerre nyes bele a vesémbe, a szívembe, az alhasamba, majdnem összeesem. Attila gyorsan leültet az első székre az ajtó mellett, ami üresen áll, háttal a zenésztársaknak, szemben a mikrofonállvánnyal és azon meg a többi zenésztársakon túl a családdal.

Nem tudok uralkodni azon, amit érzek. Iszonyatot érzek, teljes kétségbeesést, a testem meg végletes gyöngeséget, olyant, amitől minden porcikájában remeg és ronggyá válik, hogy még ültében sem érezheti egész biztonságban magát, mert ez könnyeden lefordíthatja a székről is. Farkas gitárja hallatán először fogom fel, mi is történik itt három hét óta. Ahogy az övéit meglátom, életemben először nélküle, másodszor is felfogom.
 A színésznő valamit észlelhet ebből, mert minden teketória nélkül odalép és átölel, de olyan szorosan, hogy meglepődöm, ezt az ösztönt, ezt ki se néztem volna belőle. Viszont a váratlan érzelemadagtól sírni kezdek, ami pedig csak gyöngíti az embert.
 Előbb Jani beszél, aztán Szilvi, vagy fordítva? – nem tudom. Amikor Jani odahajol hozzám, hogy akarok-e én is beszélni, csak a fejem rázom, nem, nem, duplán nem: mert nem, és mert ha akarnék, se tudok. A színésznő következik tehát, elhangzik a vers, amit a Last Endingről írtam, s a szép artikuláció, a szabatosan formált szavak szerencsésen eltávolítanak mindentől, amit valaha úgy hívhattam, hogy a miénk. Ez egészen ki is hoz a mélyből: beáll az a görcsös kapaszkodás, ami aztán végig megtart a cselekvőképesség inneni peremén.
 Így állítom fel a székről a ziháló, erőlködő testet, amikor az egyik szék alatt észreveszem a nagy bevásárlótáskában a porcelánurnát, amit Szilvi máris a karjaiba vesz, és tisztán felfogom, mi több, teljességében át is élem, hogy ott van abban minden, amit csak az elmúlt négy évben szerettem, akartam, tettem és hittem. Az azonnal odalépő Attilát magam mögött tudva képes vagyok tovább járatni a gépezetet, léptetem ki, a hajókorláthoz, hogy abba kapaszkodva próbáljon fennmaradni a fulladozásban, míg véget nem ér a legnagyobb iszonyat, a szétszóratás – ahogy én érzem: a végérvényes, a visszavonhatatlan megsemmisülés – ott lejjebb, a hajótaton. Odáig szerencsére nem látok el, nem látom, ahogy a fehérszürke por száll a szélben, vissza az ott állók arcába, vagy le a vízre az eleredő jeges esővel együtt, csak a rózsát látom, amit Szilvi keze dobott utána, és meginogni ez is épp elég, majd Igi újra felbukkanó fejecskéjét, amin pont úgy csigásodik a fehérszőke haj, mint az apjáén valaha, aztán már csak az eget látom, ahogy a Gellérthegy fölött, ahol a küzdelmek idején mindahányan laktunk, furcsa függőleges nyílás hasad rajta, amin besüt a nap a vízre s benne mindenre, ami belehullt.

Végül mégis a víz hozza el a megnyugvást. Odabent ismét leülünk, Szilvi hellyel kínál az asztalánál, s megint a zene, ami már nem ér váratlanul, és így szembe ülve Szilvivel már nem is ér olyan kietlenül egyedül se, de ettől nem lesz kisebb a fájdalom, amit okoz. Majdnem tiltakozom belül, minek ez már, ne kínozzuk egymást és magunkat, de a hajó fordul, hogy még egy nagy kört tegyen, és csak szól és szól a gyönyörű Last Ending mindig újra elölről.
 Szilvi lecsukja a szemét és könnye folyva, mosolyogva hallgatja. Én menedéket keresve nézek ki a vízre, ami majdnem az ablak szintjén hintázik, és ezen a ponton végre elkezd összefüggni a dallam és a fémes visszfény a barnaszürke hullámokon, s én megadom magam, és végre hagyom, hogy párbeszédbe kezdjen velem a függőlegesen meghasadt ég, fújok egyet és engedem, hogy Farkas vigasztaljon, nem gondolva arra, hogy még nagyon hosszú időre ez lesz az utolsó enyhe negyedórám, még nagyon-nagyon hosszú időre.