NEM BEAVATKOZÓ TÉR

Ülök a forgószékben, forgatom magam, ráérek. Hajnalban még hűvös van, de ez jólesik: a nappal már megpirítja a bőrt: ahogy ácsorogtunk délután a közért előtt, míg ketten bent álltak sorba a munícióért, éreztem, ahogy a hátamon barnul az ék, amit a póló kivágása hagyott. Mostanra már minden üveg kiürült, én se bírok lenyelni több szénsavas üdítőt.
Az ablak, amivel most szembeforgok, szép széles, a párkánya is az, szeretem, hogy ilyen, ez is a lepukkant lakás lusta tágasságához tartozik, ahogy a hosszú konyhaelőszoba, meg az alulbútorzottság is.
Az ablak négyszögében a szomszéd ház megsötétedett téglafala, benne más ablakok, a szemközti mindig nyitva, keretében reggel sorra felbukkannak a mezítlen mutatkozni szerető család tagjai. Előbb a lány, furcsa kis darab, vörös, aprómellű, ő rántja szét a függönyt, félmeztelen, kihajol az utca fölé, sokáig lóg ott, aztán visszavonul, de még láttatja magát, lehajtott fejjel imádkozik, vagy mit csinál: a keze összetéve, mozdulatlan áll, a szája mozog, még percekig így marad. Aztán jön az anya, aki ugyanolyan, mint a lány, csak valahogy hihetőbb: hájas, borzas, ki se hajol s nem is marad olyan túlzóan sokáig, mint a lánya, épp csak megfordul a külvilág felé, a kövérsége sem csinált neki nagyobb melleket, megrázza őket s megy a dolgára. Az apa következik, neki is akkora mellei vannak, mint a család többi tagjának. Ő végül is legitim módon félmeztelenkedik, nála csak a porszívót lehet furcsállni, amivel nem tudni, mit szívat, valahova a feje fölé tartva a levegőbe, támadó állásban, mint egy fegyvert, talán valami röpködő rovarokat?
A levegőt hiába. Az reménytelenül pesti.

Voltaképp csönd van.
A varjakat és a rigókat leszámítva – s mégis, mit keresnek azok itt? – csak a ritkán elhúzó autókat hallani. Meg bent a horkolást. Két ember horkol itt, két művészeti ágban, az egyik fűrészel, a másik rotyog – az íróféle rotyog, a fűrész a zenészé. Harmonikus hangzás keveredik ki belőlük, nem zavaró, inkább megnyugtató, egy idő múlva észre se vehető, ha igen, csak tapsolni kell egy jó nagyot, csattt, s a túlhangosodó visszaszelídül a duóba. A harmadik, akiért itt vagyok, tejért szaladt le, hogy a kávémba önthessem.
Ez itt előttem a negyedik vagy az ötödik kávém a tegnapi este óta. Összefolyó kávépatakok mentén, permanens gondolati érdekeltségben telnek az egymásba ömlő napszakok. Ez most a hajnal, lassabban úszkálnak már a füstcirádák, nehezebb az izomzat, a végtagok, még a fej is, de az elme nem, az élvezkedve virraszt, élvezi saját éberségét s a gazdag anyagot, amit feldolgozhat, remekül érzi magát.

Szellemi orgiában élek megint. Ettől a legidegenebb közegben is úgy érezném magam, mint aki hazaért, ez pedig itt nem idegen közeg: olyan ideiglenes tábor, amilyeneket számolatlanul laktam sorra, azokban az években, amikor semmi más nem érdekelt, csak a szellemi és a zsigeri lét két igen egyszerű parancsa: gondolkodni, hangosan, hevesen, aztán ágyba bújni azzal, akivel addig vitatkoztam. Tehát vagy harminc évvel ezelőtt.
A képlet elbonyolódott, azóta többször felnőttünk, én legalább három kisebb halálomon vagyok túl, az átlagában évitezedenkénti egy. Meg se próbálnék semmiféle naiv vagy álnaiv felindulásból ráállni efféle kétpilléres struktúrára, tudom, hogy nem bír el, már régesrég tudom, hogy nem bírja el az emberi életet. Azonban – a szexet most hagyjuk, ez itt nem az a fajta úgymond intim pletykanapló – még mindig szenvedélyesen gondolkodom, és még mindig intenzíven unatkozom e nélkül. Igaz, rászoktattam magam, hogy tűrjek, erősen bevésve, hogy az én unalmam sokak nyugalma, hogy ami nekem űr, az másnak pihenés, ami engem már-már a provokáció keresésére serkent az egyhangúságával, az másnak a normális estéje, amit megérdemel.
Hanem, Pascallal mondom, én bizony „nagyon jól el tudok képzelni egy kéz, láb, fej nélküli embert (hiszen csupán a tapasztalat tanít rá bennünket, hogy a fej fontosabb, mint a láb). De gondolkodás nélküli embert nem tudok elképzelni: az vagy kő, vagy állat lenne.” Azt hiszem, én évtizedekig csak ültem és mondtam, amit gondolok, és faggatóztam, mit gondol a másik, miközben lassan körülvettek s letepeledtek körém a kövek és az állatok.
 
Viszont most itt van ez az üres tér, tágas, romos, alulbútorozott, és fontos, lényegi, sőt pontos megfogalmazások – vagy minimum ezek kísérletei – hangzanak el benne, sűrű dialógusokban, tömény monológokban. Persze, „Nem a térben kell keresnem méltóságomat, hanem gondolkodásom szabályozásában”, de itt mintha a fizikai tér fordított arányban lenne a szellemivel. Ezt most egyedül csak a falnak támasztott, s hamarosan felkerülő képek cáfolják. Könyvek nem. Tudom, hogy ideiglenes állapot, de kísérletnek jó alap. Nem kéne így hagyni? Megfosztani magunkat a szórakozástól, mindattól, amiben, mint Pascal fogalmazza, „féktelen, szenvedélyes elfoglaltságot keresnek, amely eltereli magukról a gondolataikat”? Megtagadni a bazárt, ahogy tettük a dekkolások idején, amikor ugyanígy ráleltünk a Jó Ürességre lehetetlen cimboráink bérelt roncs kéglijeiben vagy apáink téli szünetre megszállt félüres hideg víkendházaiban? Kedvem volna még egyszer követni Pascalt abba az üres szobába. De most már egyszer s mindenkorra.

Megjött a tej, kavarom a spirálgalaxist a kávéban, a Tejútrendszert, elképzelem, ahogy kisebb karjának közepe táján a Földre süt a Nap.
Közben a nagy modellben a nap a szemközti ház megsötétült téglafalára süt, és már olyan magasról, hogy hamarosan eléri a földszinti ablaknégyezeteket. A reggel jön, a délelőtt, a délután, a féktelen, szenvedélyes elfoglaltságok napszakai. A gondolat ma is kénytelen megvárni a sötétet, csak akkor mer előbújni majd megint, a veszedelmes állat, a háziszárnyasok nyakát átharapó éjszakai ragadozó, amit nyomban puskavégre kapnak, ha a jószág körül látják ólálkodni.
Egy utolsó futam még a kávé fölött, odafordulok, megint rám zúdul az erős, gyors beszéd. Felismerhető alapokra feltett rendszer, de a sok valóságon sajátosra csiszolódott, sőt kihegyeződött szúrós gondolatok – kíméletlenségük jobban felélénkít, mint az összes kávé, verik finoman a bőröm, mint a reggeli félhideg zuhany.