Városok lángolnak alattunk

Boldog Betti Beatrixnek ajánlom

„A menny és a pokol közötti egyensúlynál fogva van az ember szabadságban.”
Emanuel Swedenborg

„Odalenn roncsok ragyognak.”
Oravecz Imre: Négy tétel

Herva tizenkét éves múlt, mikor az egymásba átnőtt városok, név szerint Debrah, Issos és Somorra felgyulladtak. Tavasz volt, elszabadult szelek hordták a füstöt és az üvöltéseket. Az egykori rónákra feltéglázott házak és őrtornyok közt savanyú levegő járt, izzadt nyílások párája, égett hús- és dögszag. Kétségbeesett, a félelemtől eltorzult arcú emberek rohantak az utcákon az üszkös romok és a holttestek között. A lángoló halál felvonulást tartott és kiparancsolt hajlékából mindenkit. Nem ismert könyörületet. Aki tehette, északnak menekült, szembe a széllel. A szerencsétlenek viszont, akik jármű vagy testi erő híján maradtak, kénytelenek voltak szembenézni pusztító sorsukkal. Sokan vallásos révületbe dermedve várták a közelítő tűzerdőt, ropogva leomló gerendák végeztek velük, vagy a szabadon garázdálkodó tolvajok pengéi által estek el. Az öregek esőért imádkoztak, de az ég fittyet hányt rájuk, és imával a szájukon vesztek oda. A Napot sűrű füstréteg takarta el, nappal és éjszaka között szinte eltűnt a különbség. Sikoltozás, kiabálás, sírás és jajveszékelés, megannyi kínból fogant hang: így beszéltek a városok azon a tavaszon.

Herva felébredt a melegben, és rövid töprengés után átkaparta magát a pince csapóajtajának nyirkosságtól szétmállott deszkáin. Ügyelt rá, hogy ujjai ne sérüljenek meg. Magához ölelte a hegedűtokot, és az elhagyott ház szalonjába botorkált. Az orráig is alig látott, de a kitört ablakokon át azonnal megérezte, hogy odakint nagyon rossz dolgok történnek. Óvatosan kinézett az utcára. A szemközti ház teteje lángolt, a tartógerendák, mint egymásra dőlt gyufaszálak parázslottak. A hátsó udvar felől, ahol az ólak voltak, néhány füstölgő tollú csirke rohant elő, az egyikre egy dühödt szélhullám egy égő ruhadarabot terített.

Herva a hátára csatolta a hegedűtokot, de mielőtt elindult volna, a szoba sarkában álló gardróbszekrényhez ment. A házat szinte teljesen kirabolták, Herva kezébe mégis akadt valami finom szövet. Nem láthatta, de sejtette, anyja egyik selyemsálja lehet. A nyaka köré kötötte, majd nagyot sóhajtott. Istenem, most már tényleg mennie kell. Érezte, hogy a félelem, akár egy éhes féreg, egyre nyugtalanabb mellkasában.

Az utcán a tökéletes káosz fogadta. Nem akart hinni a szemének. A valaha oly fénylőn pompázó, díszes üzletek mind szétverve, kifosztva tátongtak. A földön mindenütt üvegcserepek, és régi polgári bútorok széttépett tetemei. A desszertárus előtt betört fejű porcelánbabák hevertek, a fodros, tüllős ruhák, az apró cilinderek és felöltők mind elhamvadtak, és mint holmi fekete hó, lassan szállingóztak alá az égből. A mesék világába is bekopogott a halál.

Herva a hőt okádó falak mentén osont, s bár nem tudhatta bizonyosan, azt állapotok azt sugallták, hogy mindenki, aki az útjába kerül, könnyen az ellenségévé válhat. Óvatosnak kellett lennie, nyestként szaporázta lépteit, s ha zajt hallott, meglapult a halmokban álló, elszenesedett holmik mögött. Nem volt róla fogalma, mi lenne a helyes, mit kéne azonnal tennie, hogy túlélje ezt a borzalmat. Nem tudta, hol vár rá a megváltás, a biztonság, hogy merre induljon. Csak annyit tudott, hogy hova fog menni, mert muszáj, egy belső meggyőződés parancsára figyelt, egyéb választása nem igen volt. Hogy biztonságos-e, ezen nem törte a fejét, semmi sem elég biztonságos. Hogy ésszerű-e, ezt nem fontolgatta. Követte első gondolatát, és reszketett a szíve aggodalmában.

Az út a Mesterhez rendszerint boldog várakozással telt. Herva a leckeként feladott szonátát dúdolta közben, bal kezének ujjai csak úgy táncoltak a láthatatlan húrokon. Ezúttal viszont a rend megsemmisült, széthullott sötétségre, szagra, fájó húsra, megnyúlt távolságokra, erőszakra. A Mesterhez már nem lehetett ugyanúgy és ugyanonnan megérkezni. A város izzott és bűzös homályba süllyedt, mintha vetemedő tere egy óriási, beteg lény gyomrában és beleiben létezne.

Herva elérte a templomot, ahol annak idején sírva fakadt, mert hiába igyekezett, lába sehogy sem érte el az orgona pedáljait. Felidézte szülei és a kántor elképedt arcát, mikor egy délutánon, némi gyakorlás után, a komplett basszusszólamot felső regiszterbe átírva könnyedén lejátszotta a szóban forgó oratórium egy tételét. A meglepő összhatás eredményeképp, vagy annak ellenére, apja a karjába kapta és összecsókolta a lányt. A templom most fekete falakból állt, tornya a füstbe veszett. A jókora, vasveretes kapu már korábban eléghetett, odabent egymásra borított imapadok máglyája fénylett. Két férfire lett figyelmes, az egyik bakot tartott, a másik egy kasza segítségével megpróbálta lefeszegetni a homlokzatra erősített fakeresztet, ami csodálatos módon valahogy épen maradt. Végül az erőltetésnek engedve a feszület nagyot csattanva a földre borult, kis híján agyoncsapva az egyik fickót. Herva egy téglatorlasz mögül figyelte, hogy ezek ketten a vállukra emelik a vaskos keresztet, és próbálta megfejteni, mi célból teszik mindezt a lángoló városok közepén. Aztán hatalmas, mély robaj támadt odafent, recsegés-ropogás, a szilánkokra szakadó anyag, a hasadó padlódeszkák és az egymásnak verődő kövek morajló masszája. Herva riadtan felkapta a fejét, a két alak eldobta nehezen szerzett terhét és eliszkolt. A harang lezuhant a toronyból, áttörte a padlót, és egyenesen az oltárba csapódott. Akár egy mennydörgés, a hang elementáris volt és hátborzongató. A kapu foghíján por- és hamufelhő türemkedett elő, aztán egy pillanat erejéig a világ mozdulatlan csendbe merült.

Herva ekkor nyakába szedte a lábát. Bármerre menekült, útja az enyészeten át vezetett. Loholt és rejtőzött, hasalt és felpattant, kitért az innen-onnan előtántorgó baljós alakok elől, akik vizesvödröt, maradék javaikat, alélt hozzátartozójukat, vagy sárgán villanó késeket hordtak kezük ügyében. Az éjszaka megvadult, sűrű volt, tele aranyló fájdalommal, a füstös homály utcahossznyi tömbjeivel. A táblabírósághoz vezető vén árkádok alatt olajoshordók égtek, mintha valaki még fokozni is akarta volna a katasztrofális állapotokat, és rásegített a kiszámíthatatlan tánclépésekben terjeszkedő lángokra. A malom is égett, a padlásról fürtökben szakadtak le a menekülni képtelen denevérek rajai, s fekete bőrkesztyűként csapódtak a földhöz. Másutt Herva egy megbomlott elméjű asszonyt látott, aki két kisebb gyereket engedett le egy kútba kötélen. Sivalkodásuk a szívbe markolt. Többen az utcán rostokoltak, és miközben nézték, hogy enyészik el házuk, és benne a megmenthetetlen vagyon és az emlékek, köhögve fuldokoltak az ablakréseken kicsapó füstben. Egy férfi arcát sötétre festette a korom, egyik nadrágszára lángolt, karján vörös hurkák és hólyagok képződtek. De mintha minderről tudomást sem akarna venni, kezében egy kilincsdarabot szorongatva mozdulatlanul bámult egy üres ajtókeretet.

Herva megbizonyosodott róla, hogy hátán a hegedűtok szíja még feszes, majd a somorrai főtér felé vette az irányt, ahonnan már csak néhány rövid utcányira állt a Mester üzlete. Rémült volt, lelke mélyéig megrendült és zavarodott. Nem értette, még csak találgatni sem volt képes, miért horgadtak fel a dühös lángoszlopok, miért válik minden a martalékukká egy szempillantás alatt. Ki tehette ezt, ki hozta erre a kevély és oly gazdag városra e mértéktelen pusztulást? Ilyesmit nem lehet kiérdemelni, bűn e csapással nem állhat arányban. Ennyi tűz nem létezhet a Földön, és ha mégis, akkor az egy idegen természetű tűz kell, hogy legyen. Olyan, ami sokáig a tárgyakban szunnyad, velük egy időben születik, kezdettől benne lakik az esztergált pallóban, a pácban és a lakkban, amivel a pallót kezelik, és az alig kihűlt vasszegekben, melyeket a pallóba kalapálnak. És a kalapácsban és a kézben, ami lesújt, de a lesújtás mozdulatában is ott bújik e tűz, és várja, hogy ha minden a helyére került, gyilkos kedvvel megébredhessen. Ahogy az élők a véget magukban hordják, úgy van belepréselve a tárgyakba a tűz, szorosan, feszültségben, egyetlen apró pontba visszafojtva, a rostok, a homokszemek, az ércek sűrűjében, ott van a lakhelye, ott vár, amíg kikelti és felszabadítja az ítélet.

Ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, de ilyesmin töprengett Herva, míg az állapotokra magyarázatot keresett, és szinte bizonyítandó sejtését, a szeme láttára gyulladt fel egy vándorcirkusz harsány plakátja a líceum falán. Hogy a félelmén némileg úrrá legyen, egy saltarello dallamát dúdolta, és lábai akaratlanul is a tánc ritmusát követve léptek és ugrottak át a leterített zsákposztók alól kilógó kusza végtagok felett. Egy sikátorba fordult, mely a főtérre vezetett. Az épületek itt a magasba nyúltak, és már korábban mind kiégtek, füstölgő, forró téglafolyosót alkottak, amiben a tömör sötétség megtelepedett. Herva alig látott valamit. Lassított, karját előre nyújtotta, lábával óvatosan tapogatta maga előtt a talajt, míg már látni vélte, hogy széllengette fátylak, gyér, vörös fényalakok hullámzanak felé a tér irányából. Már a sikátor vége felé járt, mikor akadályba ütközött. Valami magasodott előtte, hamuvá omló fadarabokba botlott. Igyekezett a fal mellett maradni és elkerülni a pislákoló zsarátnokfoltokat. Egy puha torlaszba ütközött térde, elveszítette egyensúlyát és előrebukott. Amire ráesett, annak édes, émelyítő szaga volt, tenyere finom, sebesült bőrt tapintott körös-körül. Testmeleg áradt belőle, az állat csak nemrég pusztulhatott el. Lovacska, drága lovacska – suttogta Herva, és úgy hevert el a tetemen, mintha egykori ágyának bársonyát simogatná. Látta a pompás állatot rémülten és csapzottan átvágtatni az utcákon, a rozoga fogatot, amibe befogták, csak úgy dobálták a kátyúk és a gödrök. Látta, hogy a gyeplő a talajt veri, a bak üres, és a ló kétségbeesett rémületében ide-oda cikázik az üvöltöző emberek között. Aztán vesztére a sikátorba fordul, lába beleakad a gyeplőbe, orra bukik, de megrázza magát és négy lábra áll, és már indulna is tovább, de a sikátor legszűkebb pontján a fogat menthetetlenül a falak közé szorul, és aztán már nincs tovább, csak vergődés, feszülő szíjak és inak, ágaskodás, nyerítés, a lángok beérik és körbeveszik, a patkók még egyre csattognak és szikrákat rúgnak az éjszakába. Herva kutató keze meglelte az állat ülepén, amit keresett. A lószőrnek csak egy része égett el, néhány épen maradt szálat sikerült lerágnia, ezeket gondosan a zsebébe rejtette.

A főtérre érve szinte elállt a lélegzete. Az apátság hatalmas, egykor oly méltóságteljes épülete egyetlen izzó, kínjában remegő, koromsötét halommá változott. A kerek rózsaablakokon díszes lángvirágok bújtak elő, a megfeketedett boltozatról egy billegő kőangyal nézett szomorúan a mélybe, mintha éppen alászállni készülődne. A téren szépszámú tömeg gyülekezett, nyüzsgő, áramló, fáradt sereglet. Herva összeszedte bátorságát és elvegyült az emberek közt. Jó darabon át préselte előre magát, mikor egyszerre megnyílt előtte a hátak és lábak erdeje, láthatóvá téve egy zavarbaejtő tevékenységet. Herva megállt, és értetlenkedve bámulta az eseményeket. Szája hirtelen egy költeményre akadt, öntudatlanul, bátorítást remélve tőle, elsuttogott néhány ismerős verssort: „Nincsen hely ennél sötétebb, se mélyebb, / sem a legkülső égtől távolabbi / tudom az utat: nincs ok semmi, félned.” Herva egy nagyjából negyven méter széles és öt méter mély gödör peremén állt, odalent buzgó férfiak ástak, és a medence falának támasztott létrákon hordták fel a kitermelt földet, és lefelé a legkülönbözőbb holmikat, többnyire személyes dolgokat és kegytárgyakat. Herva nem tudta elképzelni se, mi célt szolgál a felszedett utcakövek helyére vájt hatalmas mélyedés. Azt mégsem gondolhatta, hogy ezek a végsőkig elkeseredett és épelméjűségüket láthatóan félelemre cserélt alakok, a nyelet lendítő karok, az ásóra taposó lábak minden ok nélkül mélyítették a gigászi gödröt. A szervezettség érzetét keltő csapatmunka és a néha fel-felpillantó tekintetekben tükröződő lángok elárulták, itt valami egészen rendkívüli, a megértés határait áthágó kegyelemkeresés folyik. Valaki durván megtaszította a lányt, Herva kis híján a gödörbe szédült. Jel volt ez arra nézve, hogy ne vesztegesse idejét. Átverekedte magát a tébláboló, halkan morajló tömegen, s hegyezte a fülét, hátha elkap egy mondatfoszlányt, melyben a fenyegető ásatás miértje megvilágosodik előtte. Ám az emberek nem beszéltek, csak sírtak és sóhajtoztak, vagy némán a fejüket ingatták, és úgy őrizték a maguk köré halmozott táskákat és kosarakat, mintha a menekvés, de legalább az üdv alkalmatosságait csomagolták volna beléjük. Herva végre átért a tér túlsó felére, mikor akaratlanul a szemtanúja lett egy bántó jelenetnek. Egy anya erősen átkarolta hadakozó fiúgyermekét, tenyerét annak szemére tapasztotta, míg az apa egy jókora kockakővel épp agyoncsapott egy kistermetű kutyát. Csak egy pillanat volt az egész, a fickó ölébe kapta a tetemet, és a létrán aláereszkedve a gödör alján helyezte el, a rendben egymás mellett sorakozó földbarázdák közé. Herva szemét elfutották a könnyek, gyorsan elkapta a fejét és az éjszakába iramodott.

Kereste az árnyékokat, a lángokhagyta zugokat, szaladt, ahogy erejéből telt, loholt a Mester boltjához, az egyetlen helyre, ahol valamikor biztonságban és örömben tudhatta magát. Csak rohant előre, merészen a szénlepte utcákon, és úgy rémlett, évek óta egyre rohan, és a tér nem változik, akár egy rossz álomban, mert az utakat fondorlattal egymásba kötötték az égi kezek, ugyanazok, melyek a lángokat is megélesztették és az emberek lába elé vetették. Suhantak vele a sikátorok, érkeztek hirtelen keresztutcák, fordulók és kihalt átjárók, tűzfészkektől tarka udvarok, ahol fénytollú főnixek ébredeztek, és mindenhol, mindenben ott vonyított a láng, ropogott és pattogott az éhes parázs. Árnyak tömörültek össze a legjobb márványtömbökből kirakott kút peremén, dülöngéltek, motoztak, mintha még emberek lennének, vízzel fröcskölték egymást, és bort ittak, szívták magukba ezt az utolsó, folyékony lakomát. Herva fél füllel hallotta, a legfrissebb hírek szörnyű bozóttüzei már elérték a várost, elmondták, hogy Issosban halszőnyeg úszik a folyó felszínén, mert az őrült vargák marónátronos hordókat görgettek a partra, és Debrah sem maradt ki a híradásból, a koronázódomb tarlóra égett irtásain napok óta ropják a révült esőtáncosok, de az Úr nem néz rájuk, nem tekint le többé a lángokkal újrarajzolt városok üszkére.

Mikor aztán Herva végre-valahára a Mester boltjához érkezett, annyira kimerült már, hogy nem maradt ereje felzokogni sem. Az ajtó hűlt helyén át látta, hogy odabent minden tökéletesen megsemmisült. Szájára húzta a selyemsálat, s nem törődve a szemét mardosó savanyú füsttel, óvatosan beljebb merészkedett. Emlékezetéből felidézte a Mester kicsiny hangszerboltjának eredeti rendjét, a fal mellett sorakozó vitrinesszekrényeket, s bennük a hang birodalmának fejedelmi instrumentumait, a brácsákat és a hegedűket, a pompás csigákat, a karcsú, sima nyakakat, az aranymetszés tökélye ihlette faragott testeket, évtizedek lenyűgöző munkáját. De jött a tűz, és mint óriások a puha csecsemőhúst, nagy étvággyal falta fel e zsenge teremtményeket. Fenyő és ébenfa, faragott, csiszolt, lakkozott műremekek, könnyű prédák voltak, ostyaként mállottak semmivé. Valahol egy húr pattant el éppen, s még utoljára kirezgetett egy szomorú G hangot. Herva hunyorogva körülnézett az élettelen térben, ábrándja, hogy a Mestert itt találja, belátta most, naiv reménykedés volt csupán. De ha nincs egy kar, amire támaszkodni lehet, és nincsen szó, ami bátorítást adna, akkor hogyan tovább, és főleg, miért? Ám Herva nagyon fiatal volt még azon a tavaszon, és a legsötétebb kétségek sem tudták legyőzni akarását. Nem az irgalomba vetett hit kormányozta egyre tovább, hanem a dacos makacsság, a verseny éltető feszültsége, hogy gyorsabb lehet a lángoknál, és elérhet oda is, ahová azok nem. A vereség gondolata elfogadhatatlan lett volna számára. Lába előtt a hamuban egy hangvilla hevert. Rögtön érte kapott, majd felsikoltva el is ejtette. A villa szára vörös merőlegest égetett jobb kezének életvonalára. Herva ijedten nézte a tenyerét, és azonnal vonófogásra állt a keze, hogy ellenőrizze, a fájdalom nem korlátozza a játékban. Végül egy kurta bot, talán épp egy vonómaradvány segítségével az utcára terelte a hangvillát, s miután kihűlt, azt is zsebébe dugta. Leült az utcakőre, karjával átfonta felhúzott térdét. Szája és torka egészen kiszáradt, de képtelen volt tovább menekülni, lába sajgott és zsibbadt a kimerültségtől. A távolból robbanás hangját hozta a szél, leomló kövek morajlottak. Most vette csak észre, hogy hajának tetemes részét elhagyta valahol a lángokban, csupasz fejbőrre talált az ujja, a lány hangosan felszisszent. De a hegedűtok ott lapult a hátán, és ha más nem is, ez volt maradék erejének minden forrása.

Nem sokkal később, érezte, felemelkedik a kőről, és botladozva útnak indul. Minden homályba veszett, a fények füstködbe burkolóztak. Szédelgő alakok követték, néhányan hamar összeestek, volt, aki kiáltott valamit, vagy könyörgőn felé nyújtotta karját. De Herva nem lassított, ment, lebegett az éjszaka barlangjárataiban, kozmikus irányérzékkel, mint a vándormadarak a kontinensek felett. Teste egyre könnyebbé vált, a múlt, az emlékek vakolata lassan teljesen lepergett róla, kötelékek oldódtak meg, a bánat nyirkos hámja kiszáradt.

A víztorony egy magasabb domb tetején állt, nem messze tőle lángokba borult erdők ragyogtak a völgyben. A lankákon zegzugos sorokban kisebb lakóházak alapzatai sorakoztak, akár füstölgő, elhagyott tűzhelyek. A tornyot egyszerű fakerítés vette körbe, ami több helyen elégett vagy kidőlt, így igazi akadályt nem jelentett. Maga a víztorony békés magányban magaslott a táj fölé, pompás, hengeralakú kőépítmény volt, egyszerre masszív és kecses, díszesen faragott oszlopok tartottak minden emeletet, s a fő egy hatalmas buzogányban végződött, ami a víztározót rejtette magában. A torony tövéből feltekintve Herva mérhetetlenül kicsinek érezte magát, ugyanakkor ez a csillagok közé törekvő óriás erőd az univerzum megnyugtató, tágas békéjére emlékeztette, ahol mindenki számára jut hely, és ahol a planéták összehangolt mozgásának zenéje hallatszik. Még a Mester mesélte, hogy minden teremtett lény, minden élő szövet, holt forma, de a lég és a fény is egészen apró, halkan duruzsoló rezgések bonyolult szövevénye. Hogy az anyag és a szellem egymással nem ellentétesek, mert csak különbségek vannak, különböző magasságú rezgések számtalan formái és ezek szelíd vagy épp dühödt kölcsönhatásai. És a zene sem más, mint a létezés lényegét mintázó, újraszólaltatott hangsor, a zenész pedig eszköz, aki az eredeti harmóniát megszólaltatja és a pillanatban újrarögzíti. Ekképpen a két eszköz, tehát a hangszer és a zenész segítségével feleleveníthető a Nagy Együttállás, a teremtés eredeti terve, és átjárók nyithatók, ha csak egy pillantás erejéig is oda, ahova jussunk szerint kerülünk majd. Herva meg volt győződve róla, hogy megértette a Mester szavait, és a kulcs, hogy a lángoló városokból tovább lépjen, ott van a kezében, csak használnia kell. Régóta először ragyogott fel arcán a remény és a megkönnyebbülés örömfénye.

Egyszerűbbnek bizonyult, mint hitte, a víztoronyba könnyedén bejutott, az ajtó olyan rozoga és gyenge volt, hogy amint kitárta, az rögtön kiszakadt a helyéből. Odabent mély sötétség honolt, mint egy kút fenekén. A fal mellett körben csigalépcső indult a magasba. Herva szuszogva, óvatosan lépdelt, egyre feljebb és feljebb, s közben valami egészen ünnepélyes, meleg érzelem költözött belé, mint egy pohár forró tea után, vagy mint egy nagyszerű esemény közvetlen kezdete előtt. A hatodik emelet szintjére ért, a lépcső elfogyott talpa alatt. A kőmennyezetből egy csapóajtó nyílt, ezt vállával és karjával nagy nehezen sikerült kilöknie. Szél csapta meg az arcát, és maradék haját az ajkára tapasztotta. Az éjszakában állt, a nyílt égbolt alatt, s hosszú idő óta először újra meglátta a csillagokat. A torony pereméhez sétált, és lábujjhegyre állva a vastag kőkorlátra támaszkodott. Elementáris látvány tárult elé.

Mint egy drága, parázsló mintákkal díszített, tengernyi szőnyeg, úgy terültek el Debrah, Issos és Somorra a mélyben. A tomboló lángok, akár egy enciklopédia lapjait, sűrű fénnyel írták tele a városokat. Herva azon kapta magát, hogy megborzong csodálatában, hiszen innen fentről a ragyogó pusztulás már nem csapásként, nem gonosz szándékú kataklizmaként tűnt fel előtte, hanem sokkal inkább egy műalkotást látott, gyönyörű rendet a tűz e monumentális seregében. Egyszerre úgy érezte, a szépség és az apokaliptikus lázálom azonos egymással, és semmi szégyellnivaló nincs a lávaként fortyogó földben, a mesteri lángmintákban, s a mámorban, amit mindez a látvány a lelkében felkorbácsolt. Herva nem is emlékezett rá, mikor kellett bírnia ekkora, határtalan boldogságot.

Sokáig bámulta a tündöklő vidéket, figyelte, ahogy a szél a lángokat gondosan egyik épületről a másikra hordja, játszi könnyedséggel, elegáns pazarlással, aztán eszébe jutott, miért is jött ide voltaképpen, és elővigyázatosan a földre helyezte a hegedűtokot. Nagy örömére a féltve őrzött hangszer sértetlen maradt, a megpróbáltatások nem viselték meg. Herva gondosan kiszabadította a puha rongyokból, és végigsimított a testén, mintha egy élőlényt ébresztgetne. Megpengette a húrokat, s rögtön hallotta, hogy a hegedű hangolásra szorul. Elővette a hangvillát, és finoman megütve megszólaltatta. Csak ellenőrizni akart valamit, de az eredménnyel nem volt elégedett. Talán a tartós hő miatt az acélvilla szerkezete megváltozott, mindenesetre Herva annyit megállapított, hogy a rezgett hang jóval magasabb a hagyományos A-hang négyszáznegyven hertzénél, és négyszáznegyvennégy, esetleg négyszáznegyvenöt hertzet Herva még elnézett volna, de itt már legalább húsz-huszonegy hertz eltérés mutatkozott, így a hangvilla végtére is használhatatlanná vált. Ennek ellenére néhány percnyi pengetés és kulcsozás után tökéletesre feszítette a húrokat, amelyek így megszólaltatva kiadták azt a jóleső, megnyugtató érzést, amit általában a hazaérkezéskor érez az ember. Herva fogta a vonót, néhányszor megjáratta az apró gyantadarabon, amit egy zsebkendőben tartott, aztán lejátszott pár gyors melódiát, és elégedetten elmosolyodott. Elővette zsebéből a lószőrt, és mintegy emlékül, vagy tiszteletadásként, ezt maga sem tudta pontosan, a vonó kápájára csomózta. Leoldozta nyakáról a selyemsálat, és hagyta, hogy a szél belekapjon és a városok fölé repítse. Hosszan nézte az útját a korlát mögül, míg elnyelte az éjszaka. Herva úgy érezte, készen áll.

A hegedűt az álla alá szorította, arra a véraláfutásos, becsomósodott pontra, amit a szüntelen gyakorlás sebzett rajta, és puha ujjait, melyeket nem is olyan rég még magzatvíz áztatott, ám mostanra végükön sorjákba keményedett a bőr, a húrok fölé helyezte, lehunyta a szemét, és mindössze egyetlen pillanat erejéig tétovázott, hagyta, hogy megihlessék az átélt események képsorai, engedte, hogy tetőzzön benne a félelem, a keserűség, a bánat, és a tetőponton, mikor a szenvedély, akár a napfény egy domború lencse alatt, összegyűlt és zenévé koncentrálódott, egyszer csak elengedte ujját, meglendítette karját, és a hegedű, és annak végén ő maga is életre kelt.

A Foliát választotta, ezt a maga nemében egyszerű, tiszta és időtlen darabot, amely akár egy felsőbb törvény, egy évszázadokon át változatlan mátrix, önmagát variálva folyton megújult és újjászületett, de struktúráját, ezt a meghaladhatatlan dallamvázat mindvégig megőrizte. Persze az is lehet, a Folia sokkal régebbi, mint gondolnánk, hiszen a Folia nem más, mint az őrületben való folyamatos égés gyásza és öröme, az összetett szentség maga, a jóról le nem választott rossz, az Egység drámája, tehát még-egyensúly, s mint ilyen, a mindenkori kezdet tanúságtétele is egyben. És Herva azóta is és mindig ott áll a torony kőkorlátja mögött, csillagos éjszaka van, vékony kezében szalad, cikázik a vonó, paripa-ujjai alatt rezdül a húr, és a rezgés tovaterjed a világban, folyton átjárók nyílnak, odalent pedig Debrah, Issos és Somorra lángokban áll.

Kés van a nyúlnál

– Törőcsik gyerek! Azonnal gyere elő, a büdösmocskos életbe! – A Generális képe főttrákvörös volt a tehetetlen méregtől, és csizmájával egy idős akácfa törzsét rugdosta, mintha ezzel bizony előcsalogathatna a rejtekemből. Eszem ágában sem volt feladni magam. A sűrű, mezei csalit biztonságos takarásában ültem a földön, félrehajtottam egy ágat, és tekintetem egyenesen a Generálisra szegeztem. Meg voltam győződve róla, hogy a Generális borzasztóan fél, bárhogy próbálja is leplezni, és a világ minden kincséért sem indulna el irányomba, egyetlen lépést sem fog tenni azon a láthatatlan vonalon túl, amin most is állt és tajtékzott, mintha ez a vonal a borzalom küszöbét jelölte volna ki a számára, amin túl lidérces álmok növekednek a földben, mint a répa és a zeller, és olyan alakok bukkannak fel, mint jómagam is, aki bár nem vagyok annyira ijesztő, ha kell, elég sok galibát tudok okozni. Patthelyzet alakult ki közöttünk, ezt mindketten beláttuk. A Generális hozzám akart férni, de félelme nem engedte el felém, én meg a Rémbázisnak becézett kis faházba igyekeztem, hogy ott végre biztonságban legyünk, én és Eszter. De ez a három pozíció, a Törőcsik gyerek–Generális–Rémbázis egy egyenlő szárú háromszöget alkotott, és félő volt, hogy ha fognám magam és nekiiramodnék, a Generális felfigyelne vad csörtetésemre a bozótban, és szinte biztos, hogy elállná az utamat még a Rémbázis előtt, hiszen nekem itt van még Eszter is, akit egy hete cipelek magammal mindenhová, mert annyira megkedveltem azon a furcsa, fanyarszagú és zöld éjszakán.

A Generális vérben forgó szemekkel kémlelte a csalitot, és megint üvöltözni kezdett. – Törőcsik gyerek, az anyád istenit, gyere elő, mert nagy baj lesz, esküszöm rá! Hallod, te mocskos disznó! Előbb-utóbb úgyis elkapom azt a ronda pofádat, arra mérget vehetsz! Ezúttal nem fogod megúszni, te ostoba kurafi! – Meg kell vallanom, mulattatott ez a gőgös és ugyanakkor ordenáré önteltség a Generális hangjában, és nem is értettem, hogy lehet ennyire biztos a dolgában, mármint, hogy engem elkaphat. Mert mondjuk, ha nem lógna a vállán az a duplacsövű vadászpuska, három másodpercembe telne, hogy kivegyem a Generális veséit és tüdejét, majd egymás helyére tegyem őket vissza. Viszont tény az is, hogy nem mutatna jól egy tizenkét milliméteres lövedék a bizogériáimban, vagy éppen az artaórámban. Bár meleg, nyári nap volt, ez utóbbi gondolattól kirázott a hideg.

Eszterre néztem, erre a gyönyörű, borzasfejű teremtményre, akit szelíden az árnyékba fektettem, hogy ne szívja ki szemének pompás olajzöldjét a napfény. Amíg Eszter élt, bőre mindig egy kicsit sós volt és nyirkos, ahogy a csipkepörgető vadlányoké általában, de most, már napok óta érdekes változásokon ment át ez a bőr, kiszáradt, és az illata megédesedett, mint a szüreti levegő, vagy a szamócaföldek felett a szellő. De még mindig feszes volt és hófehér, amit annyira szerettem. Elnéztem Eszter makulátlan vádliját, ezt a két gyönyörű kis cipót, és nem bírtam megállni, hogy végig ne simítsam az egyiket. Az érintés lágysága és vajmelege, ami ujjaim mentén aláereszkedett a hegyes kis bokáig, rádöbbentett, hogy egy eddig rejtett vádli-fetisiszta lakozik bennem, aki a világot az ormok és lankák kettősségében észleli, és a domborulatok hullámainak, a folyton felfelé és lefelé igyekvésnek a függője. Mióta elhoztam Esztert abból a döngölt padlóba süllyesztett nyomorúságos kamrából, ahol a falusiak tartották, most először ébredt bennem igazi, megrendítő bánat, hogy Eszter már nincs az élők sorában. Persze tudtam én, amit nem sokan tudtak, hogy ez az állapot nem szükségszerűen végleges, mert ha például eljuthatnék a Rémbázisba, és ott teljes nyugalomban végre megint sikerülne elaludnom, talán át tudnám vinni magamat és Esztert egy másik álomba, ahol életre kelhetne, és minden olyan lehetne, mint régen.

Csakhogy volt egy kis probléma: a Generális, akit a falusiak már sokadszorra uszítottak rám, és aki vélhetőleg ismét mindent elkövet majd, hogy életemet kioltsa, de addig is megkeserítse. Azt beszélték, egyszer hetvenhárom veszett mézmajmot vett üldözőbe, akik a falu akácültetvényén garázdálkodtak, és telepotyogtatták a földet elviselhetetlen szagú és színű ürülékükkel. A Generális napokon át, vadásztőrrel és lőfegyverrel felszerelkezve üldözte a hordát és ritkította annak a veszettségtől némileg megsárgult és elhülyült tagjait. Egy hét is beletelt, mire hazatért, egy hetvenkét mézmajomkoponyából álló, kenderkötéllel összefont füzért húzott maga után, egészen a polgármester viskójáig menetelt büszkén, ahol megállt, és a kimerültségtől annak rendje-módja szerint összeesett. A polgármester félrehúzta a függönyt, és kidugta orrát az ablakon. Két percen át bámulta némán, figyelemtől összeszűkült szemmel a nem mindennapi, és meglehetősen büdös zsákmányt, aztán a legenda szerint egészen nyugodt hangon annyit szólt: csak hetvenkettő, Generális, csak hetvenkettő. A Generális ekkor sokkot kapott, többen azt hitték, maga is megveszett, és napokon át jegelni kellett a fejét.

Ahogy ránéztem most, amint ott áll az akác árnyékában és szuszogva fújtat, szinte megsajnáltam a Generálist, és megértettem, micsoda bizonyítási vágy éghet benne, hogy trófeámat végre megkaparintsa. Sajnálatom ellenére nem állt szándékomban a kezére játszani ebben, és mindenféle trükkön járattam az eszem, hátha valahogy mégiscsak kijuthatok ebből a kutyaszorítóból. Ha Esztert a hátamra kapnám és menekülni próbálnék, a Generális nyilván azonnal tüzet nyitna ránk, és ebből a távolságból jó az esélye, hogy el is találna. Talán, ha megvárnám az éjszakát, a sötétség leple alatt kijátszhatnám az öreg figyelmét. Mert hogy velem együtt itt fog éjszakázni, és helyéről közben egy tapodtat sem mozdul, abban egészen biztos voltam. Mintegy megerősítve aggályaimat, a Generális újfent kiabálni kezdett az akácárnyékból. – Te Törőcsik gyerek, ezt most nem úszod meg, arra mérget vehetsz! Te mocskos állat! Jobban tennéd, ha előbújnál, és itt rögtön elrendeznénk a dolgot. De ha megmakacsolod magad, felőlem elbújócskázhatsz őszig is, egyszer úgyis puskavégre kaplak, és utána lekerül végre az az ocsmány fejed a nyakadról! – Csendben sóhajtottam a keményfejű Generális ostobaságain, és a Rémbázis meghitt homályára gondoltam, arra a jó kis sötét vacokra, amit páfránylevelekből és puha, erdei földből készítettem, és ahol mindig akadt dióbél és feltörhető mandula, vagy jobb híján a házikó zugaiban, a komposztdombok körül állomásozó futrinkák és lisztbogarak. Ó, Eszter, ha oda bejuthatnánk, és én el tudnék aludni végre, még kaphatnánk egy esélyt mi ketten!

Lassan alkonyodni kezdett, az árnyékok hosszúra nőttek, a Generális a földön ült, hátát a fatörzsnek támasztva, és puskájával a kezében továbbra is rejtekem felé pislogott. Az volt az érzésem, pontosan tudja, hol bújtam el, de a benne fészkelő riasztó félelem miatt képtelen közeledni hozzám. Ha a puskacső előtt állnék, szemrebbenés nélkül meghúzná a ravaszt, persze tisztes távolságot tartva tőlem, mert éreztem, hogy a lelke mélyén viszolyog és retteg a közelségemtől, valószínűleg attól az egésztől, ami én vagyok, a Törőcsik gyerek. Ahogy lement a nap, és az éjszaka szétomlott felettünk, hamar lehűlt az idő. Megéheztem, ezért a lehető legkisebb zajt csapva letéptem néhány csalán- és citromfűlevelet a lábam mellett tenyésző növényekről, hogy azzal csillapítsam éhségemet. Eszter testén finom harmat telepedett meg, és hálásan nyalogattam le nyakáról és vádlijáról teremtőmnek ezt az édes ajándékát. A Generális még fenyegetőzött egy darabig, részletezte, mit fog tenni velem, miután lepuffantott és kiszállt belőlem az ördög, hogy fogja összekaszabolni és meggyalázni maradványomat, aztán a hangja fokozatosan elhalkult, mély dörmögésbe váltott, majd végleg elhallgatott.

Olyasmi történt velem, ami már hetek óta nem: azon kaptam magam, hogy rám száll az álom. Csodálatos, felszabadító érzés volt rájönnöm erre, hiszen az álom volt az én igazi terepem, ahol mindenki másnál otthonosabban mozogtam, a közeg, ahol erőm és hatalmam túlnőtt az emberekén. Izgalomba jöttem, és gondolkodás nélkül nekifogtam, hogy megkeressem Eszter elszakadt fonalait, és amennyiben még nem késő, azokat gyorsan újra összekössem. Figyeltem a csipkepörgető lány körül azt a szürke, füstszerű, élettelen ködöt, és karjaimmal, mintha bolyhos, puha ágak lennének, megpróbáltam félrehajtani őket, hogy a fonalakig hatolhassak. Éreztem, kezem lágy vonalakat tapint, olyan elképesztő testrészeket, melyeket Eszter fizikai testén sosem viselt, de igazi lényéhez mindig hozzátartoztak ezek az apró barázdák és szemelvények, a nedves hártyák, a fésűfog-vékony tapogatók, a hatalmas, fehér szempillák, a szárnyhajlatok homorú ívei, a köldökből kihajtó nyirkos érzékszervek nyúlványai. Elfogott a félelem, mert sehogy sem találtam, amit kerestem, ugyanakkor egy olyan különös érzésem is támadt, hogy nem vagyok egyedül, és mintha a félelem nem is az én félelmem lenne, hanem valaki másé, aki itt van valahol egészen közel hozzám. Aztán hordók gurultak le lomha döngéssel a pallókon, az egyik elém kanyarodott, és láttam, hogy belülről valami taszigálja a jókora dugót, lassan és nehézkesen kilökni igyekszik, mintha túl gyenge ujjak dolgoznának a hordó belsejében. Mikor a dugó végül engedett és tompa koppanással a földre esett, a lyukból fényes ezüstfüst szállt felfelé, s csakhamar tapintható formába sűrűsödött, majd felvette egy szaporán lélegző férfimellkas alakját. Ahogy odahajoltam, hogy alaposabban szemügyre vegyem, észrevettem, hogy egy fekete bundájú nyúl lüktet a bordák alatt, és minden igyekezetével kifelé törekszik. Végül a nyúl furfangos módon átbújt a ketrec csontjai között, leugrott a hordóról, és a jobbra nyíló, kitárt ajtón át a kisebbik szobába szökdelt. A szoba üres volt, egyetlen ablaka a napfényes akácültetvényre nézett, a fák lombjai között veszett mézmajmok ugráltak összevissza. A nyúl mozdulatlanná dermedt a szoba közepén, mintha hosszasabb várakozásba kezdene. Az északi fal mellett, amerre a nyúl is tekintett, a Generális állt, arcát a rendkívüli félelem hideg, sziklás tájjá hasogatta. Egész testében reszketett, kitágult szemmel nézte a fekete bundájú nyulat, és hallani lehetett fogának vacogását közben. Szabadon jártam-keltem a szobában, jelenlétemről láthatólag se a nyúl, se a Generális nem vett tudomást. Megszagoltam a Generális száját, szorosan összepréselt ajkait, és a rettegés émelyítő bűze csapta meg orromat. A ráncos, vén szemek sarkából opálos fények és a halálfélelem könnyei csorogtak alá az arcon. Ez az egész bármelyik pillanatban felrobbanhat, futott át agyamon a váratlan gondolat, és mielőbb szerettem volna elhagyni a szobát. Búcsúzóul számat a Generális szőrös fülére tapasztottam, és minden egyes szavamnak külön nyomatékot adva annyit súgtam neki: vigyázz, Generális, kés van a nyúlnál! A Generális felnyögött és összerándult, majd háta mögül egy csontnyelű vadásztőrt húzott elő. Egy jól megtermett szöcske landolt a homlokomon, ösztönösen odakaptam a kezem, és lesöpörtem magamról. Erre ébredtem fel.

Heves szívdobogás jött rám, megrémültem a gondolattól, hogy elbóbiskoltam egy ilyen veszélyes helyzetben, és a Generális talán már itt settenkedik mellettem, és átdugja puskájának csövét a rejteket adó leveleken, hogy közvetlen közelről a koponyámba eresszen egy golyót. Aztán nyugtáztam, hogy aggodalomra semmi ok, Eszter ott hever mellettem, a Generálisnak pedig nyoma sincs körülöttünk. Nem láttam tisztán a sötétben, de úgy vettem ki, hogy üldözőm továbbra is az akácfa alatt szundikál mozdulatlanul, és esze ágában sincs folytatni a vadászatot. Megfontoltam a dolgot, és úgy döntöttem, vállalnom kell a kockázatot, mert hamarosan pirkad, és ennél nagyobb esélyem nappal sem lesz újra. Óvatosan felnyaláboltam Esztert, és a vállamra vettem. Szegény, úgy lógott rajtam, mint egy átázott szalmazsák, a haja csillogott a harmattól. Minden egyes lépést elővigyázattal tettem meg, a puha földes vagy füves foltokon haladtam, igyekezvén elkerülni a megreccsenő faágakat és az egymáshoz verődő köveket. Félúton az akác felé pillantottam, a Generális leszegett fejjel aludt a helyén, a puska csöve a vállán ártalmatlanul meredt az ég felé. Elértem a Rémbázist, de nem a régi, rozoga bejáratot használtam, melynek rozsdás zsanérjai felébreszthették volna vadászomat, hanem a hátsó fal korhadt szegletében elhúztam az álcaként odaállított deszkákat, és a feltáruló üregen át kúsztam hason befelé, majd magam után ráncigáltam Esztert is. Miután meggyőződtem róla, hogy nincsenek rókák vagy nyestek a házban, fogtam a csipkepörgető lányt, és gyengéden a páfránylevelekkel bélelt sarokba fektettem, majd ráhordtam egy kis zsíros földet takaróképpen, természetesen az arcát szabadon hagyva, mert bíztam benne, hogy reggelre sikerül visszaszereznem lélegzetét. Melléheveredtem, és nagyon vágytam rá, hogy ezúttal sikerüljön, és megtaláljam a fonalakat Eszter körül, mert azokat minél előbb újra össze kellett kötözni, az idő pedig egyre sürgetett. Agyamba tolakodott előző álmom, nem hagyott nyugton az a megrázó félelemérzet abban a szobában, ahol a fekete nyúl és a Generális feszültek egymásnak, akár ősi és örök ellenfelek. Egyszerre az jutott eszembe, és ez úgy ért, mint egy roppant megvilágosodás, hogy abban a pillanatban én, a Törőcsik gyerek, elkószáltam Eszter mellől, és a Generális saját álmában találtam magam, aki valószínűleg velem egyidőben szundított el a tikkasztó meleg enyhültével. Ha tovább görgettem ezt a gondolatot, meg kellett értenem, hogy volt itt valami titokzatos összekapcsolódás a Generális és a nyúl között, kellett lennie egy ijesztő viszonynak, egy régi történetnek, melyet mára egészen benőtt a Generális félelme.

Sokáig forgolódtam a komposzttá rothadt növények ágyán, és egyre inkább aggódtam, mi lesz, ha reggelig nem sikerül újra álmodnom, mert akkor bizony megint szembe kell néznem a Generálissal, aki, ha felfedezi, hogy a Rémbázisban húztuk meg magunkat, talán még a házat is ránk gyújtja elvakult gyűlöletében. Folyton az eget lestem az ablakon túl, és rémülten tapasztaltam, hogy mintha máris világosodna. Lépnem kellett, és nehéz szívvel felkeltem, hogy kilopózzak a viskóból. Mintha tojásokon járnék, olyan halkan közelítettem meg az akácfát és a tövében szendergő Generálist. Az utolsó néhány méteren azon töprengtem, hogyan végezzek vele, hogy mindkettőnknek megfeleljen. Elharaphatom a torkát, vagy a fatörzshöz verve szétzúzhatom azt a makacs fejét, ha kell. A puskát nem tudtam volna használni, az ilyesmitől mindig idegenkedtem. Odakúsztam az alvó alak mellé, és mindenre készen meg akartam szagolni a száját, hogy érezzem, mennyi gyűlölet, mennyi félelem maradt még benne. De a Generálisnak nem volt lélegzete. A Generális előreszegve fejét az örök köldök irányába révedt, jobb tenyere pedig görcsösen kulcsolta át a vadásztőr markolatát, ami úgy meredt ki a szívéből, mint egy csontszirmú virág. Megkönnyebbülten felegyenesedtem, és őszinte örömmel töltött el, hogy nem kellett ismét vért ontanom, és immár tényleg átadhatom magam a nyugalmas álomnak, ami Eszter mellett vár rám. Ej, öregem, gondoltam vidáman, hát nem megmondtam neked, hogy kés van annál a nyúlnál?