Az említett kötetből megtudjuk továbbá, hogyan tanult a városba, Temesvárra bekerülő Herta Müller már mint nagyobbacska iskolás lány románul, és azt is, hogy mennyire fogékonnyá tette a nyelv mint munkaeszköz iránt egy-egy idegen nyelvi kifejezés - vagyis kép - meghökkentő telitalálata. Herta Müllernek ugyanis eszköze lett a nyelv, még pontosabban: a nyelv lett az eszköze, ennek segítségével próbált szembeszegülni a diktatúrában percre sem szűnő szorongással. Egy idő után már így sem volt maradása Ceausceşcu birodalmában, 1987-ben áttelepült Nyugat-Berlinbe.
Regényhősei azonban Romániában maradtak, így az 1992-ben írt, számos nyelvre lefordított és magyarul eddig egyetlenként megjelent könyvének, A rókák csapdába esnek (Pesti Szalon, 1995) címűnek a szereplői is: Adina, a tanítónő és Clara barátnője, a huzalgyári mérnöknő, aki egy szekus ezredes kedvese lesz, s ezzel egy hosszú barátságnak vet véget, meg Paul, Abi és a többiek, a ki- és lehallgatottak, a dalszövegekkel rejtjelesen lázadók, az óvatlan viccmesélők, a sorkatonaként meggyötörtek, szemölcsös ujjú kisgyerekek, kenyérért sort álló öregek. Képek jelzik az állandó fenyegetettséget és a vele járó szorongást, kivételes erősségű képek, ilyen mindjárt a címben is szereplő róka - az Adina panellakásában a padlóra terített róka képe, ez a kézzel fogható jelkép. A rókaszőnyeget eredetileg fél kézzel is meg lehetett fogni, föl lehetett emelni, majd egyre több kéz kellett volna hozzá, ugyanis a tanítónő távollétében egymás után vágták le a róka farkát és négy lábát zsilettel azok, akik ugyanezen alkalmakkor szotyolát és csikket dobtak a vécécsészébe: hátborzongató figyelmeztetésül.
Ahol a minden értelemmel dacoló totalitarizmus szavakkal már szinte ki sem fejezhető, csak fenyegető, olykor groteszk képekkel és a próza zaklatott, költői lüktetésével, ott nehéz feladat vár a fordítóra, hiszen az egyik nyelv kínálta kép sokszor értelmetlen, sőt, szándékával ellentétesen, idétlen lehet egy másik nyelven. A szürrealistának ható képeket értelmezni kell, a töredezett mondatok mögött megkeresni az összekötő gondolatot, kivárni, míg egy félbehagyott motívum újra felbukkan, hogy ki lehessen hámozni teljes ívének mondandóját. Olykor-olykor, roppant óvatosan, a ziháló, fojtott stílus megtartása mellett célszerű egy-egy kiegészítés, mert a német nyelv kevésbé konkretizál, mint a magyar, elboldogul általánosabb jelentéstartalmú szavakkal, kevesebb igével, igevonzattal. A nemek szerint elkülönülő névmások tömören és érzelemmentesen érzékeltetik a cselekvők, a beszélők váltakozását, ez nekünk nem adatik meg. Megadatik viszont más: például igéink gazdag választéka és hajlékonysága. "A szőnyegporolás zöld héjakká töri szét a nyarat" - írja Herta Müller, de magyarul talán jobban láttatja a képet, ha "zöld gyümölcshéjakká tördeli szét". Az eredetiben "minden nap este átesik egy peremen/szélen" - de talán érzékletesebb, ha "minden új nap a végén átbukik az est peremén". A diktatúrában az ártatlan vegetáció is ellenség lesz, ott, ahova már semmi nem ér fel, "jegenyenyárfák vágják szét a forró levegőt", ám kár lenne kihagyni egy pompás igét, tehát inkább: "jegenyenyárfák kaszabolják a forró levegőt".
Csakhogy egészben véve kényes szöveg a Herta Mülleré, a fordítónak sok csábító megoldásról, eleinte szükségesnek ítélt szóról le kell mondania, nehogy túlolajozza ezt a szikár töredezettséget, hogy az apró puzzle-darabok csak a regény végére illeszkedjenek össze, mégis mindvégig ügyelni kell rá, hogy akkorra azért összeilleszkedjenek, tehát a fordítás folyamán egyetlen, homályosnak tetsző utalás sem mehet veszendőbe.
Herta Müller német anyanyelve két, az övétől gyökeresen különböző nyelv szomszédságában lett olyan kifejezővé, hogy a kritikusok véleménye szerint ma  ő a legerőteljesebb nyelvezetű prózaírók egyike. Egy biztos: sikerült leírnia a "leírhatatlant".