A polgárrá nevelés választása

Hogy a világon az igazságtalanság és az erőszak miatt nincs rend, azt minden egészséges gondolkodású ember látja; a sors fintora, hogy nekünk kell helyrehoznunk, akik itt vagyunk, miként azt Hamlet nagyon találóan megjegyezte. A kérdés tehát: mit tehetünk? Vagy másképpen megfogalmazva: hogyan legyünk sikeres forradalmárok? A forradalom mint társadalmi osztályok között vívott polgárháború, akár a Téli Palota ostroma, a fejlett világban kevésbé vonzó, hiszen valószínűleg csak újabb bajt szülne, és nem biztos, hogy a régiek közül egyet is megoldana. Demokráciáink arra törekszenek, hogy átalakítsák és tökéletesítsék, nem arra, hogy lerombolják intézményeiket. Albert Camus-től megtanulhattuk, hogy a politikában az eszköz szentesíti a célt. Ám ez az óvatosságra és józanságra intő tanítás nem azt jelenti, hogy beletörődve üljünk a babérjainkon. Küzdeni kell az ellen, amit megvetünk, de nem szabad válogatás nélkül lerombolni azt, amit már legalább két évszázaddal ezelőtt sikerült kivívnunk. Még ha nem is vagyunk értünk egyet azokkal, akik a kérdést rettentően leegyszerűsítve azt mondják: elég, ha lebombázzuk a fanatikusokat (és sajnálatosan ártatlanokat is a környezetükben), ezzel egy csapásra véget vetünk a terrorfenyegetésnek, nyilvánvaló, hogy gyökeres és mély változásra van szükség, hogy a civilizáció legfőbb vívmányai ne maradjanak puszta ígéret vagy néhány elitcsoport jussa. Megértjük tehát Hamlet csüggedését: honnan kezdjük a nehéz, ámde halaszthatatlan forradalmat? Én azt választanám, hogy kezdjük az oktatással.
Fontos ugyan, hogy szaktudást, jártasságot szerezzünk, de természetesen itt nem az alapszintű oktatásra, nem is bármely szakma alapjainak elsajátítására gondolok. Nem is az oktatás folyamatára gondolok, amikor kulturális örökségünk különféle területeivel ismerkedünk (történelem, földrajz, képzőművészet, irodalom, idegen nyelv stb.), habár ezek folyamatos gyakorlása nélkül nehéz elképzelni teljes körű humánképzést. Oktatás alatt itt  – jobb szó híján – polgárrá nevelést értek, vagyis olyan felkészítést, amely alkalmassá tesz majd bennünket, hogy politikusan éljünk együtt a demokratikus közösségben, paritásos alapon részt vegyünk a közügyekben, és képesek legyünk eldönteni, mi igazságos és mi igazságtalan. Ha ugyan nem a szenvedélyes céhszellemem vakít el, akkor meg merném kockáztatni, hogy az oktatásnak ez a fogalma leginkább a filozófiához áll közel, egyrészt mert a társadalmi gyakorlatról és az azt irányító értékekről elmélkedik, másrészt pedig mert érvekkel alátámasztott kommunikációra készít fel. John Kenneth Galbraith egyik könyvében emlékeim szerint valami hasonlót olvastam: „Minden jelenkori demokrácia a tudatlanok befolyásától való örökös rettegésben él.” A polgárrá nevelés ennek a rettegésnek a csillapítására, a tudatlanság nemkívánatos befolyásának megakadályozására irányul. Ha nem tévedek, a tudatlanság, amiről Galbraith beszél, nem elsősorban a tudományos ismeretek vagy a konkrét anyagra vonatkozó adatok ismeretének hiányát jelenti, hanem valami merőben mást, ami közvetlenül a demokratikus rendszer működésével függ össze: nevezetesen a közösség számára világosan érthető társadalmi igények megfogalmazására vagy a mások által megfogalmazott igények megértésére való képtelenséget, a gátat, ami akadályozza mások (írásos vagy szóbeli) érveinek körbejárását vagy mérlegelését, a jogok és kötelességek iránti minimális érzék hiányát, ami a közösségi életnek sokkal inkább feltétele és követelménye, mint a törzshöz vagy etnikumhoz való egészségtelen ragaszkodás. A tudatlanok – mivel valamennyien szavazati joggal rendelkező állampolgárok – valószínűleg ellenállnak majd a szükséges reformoknak, amelyek bizonyos áldozatokkal járnak, és inkább a demagógokat támogatják, akik paradicsomi állapotokat vagy kíméletlen megtorlást ígérnek a kilátástalan helyzetben, és készek bárhonnan bűnbakot előállítani hozzá. A demokrácia igazi problémája nem a csendes többség és a követelőző vagy fecsegő kisebbség közötti megszokott ellentét, hanem a tudatlanságnak időnként mindent elsöprő túlsúlya. Mi lehet jobb megoldás, mint a polgárrá nevelés?
Amy Guttman, a demokratikus oktatásügy jelentős elméleti szakembere mindig Arisztotelész tanítását idézi, amikor újra és újra felhívja rá a figyelmünket, hogy „senki sem tud irányítani, ha előtte nem irányították”. Hiszen pontosan erről van szó: hogy propaideutikai értelemben irányítottak bennünket, vagyis hogy megtanultuk alávetni magunkat a törvényeknek és a legitim autoritásoknak, elfogadni a közös értékeket, gyakorlati leckét kaptunk már egyenlőségből stb., mindez ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy valakiből egyszer majd felelős irányító váljék. Autokratikus vagy oligarchikus rendszerekben csupán néhány embernek jut irányító pozíció, éppen ezért az ilyen társadalmakban csak ezek a kiválasztottak kapnak felkészítést a közösség irányítására. A demokrácia sajátja azonban, hogy nincsenek parancsolásra meg engedelmeskedésre kiválasztottak, hanem minden polgárnak felváltva kell gyakorolnia mindkét szerepet. Attól polgárok, hogy részt vesznek az irányításban, jóváhagyják vagy visszavonják a közösséget szabályozó törvényeket. Ez a feladat nyilvánvalóan olyan felkészültséget igényel, ami nem alapozhat véletlenszerű propagandára vagy demagógiára. „Polgárrá” nevelésnek nevezzük azt a fajta oktatást, amely irányítókat, vagyis optimo iure, teljes jogképességgel rendelkező állampolgárokat képez. Paul Barry Clarke angol professzor mondja: „A szó teljes értelemben az a polgár, aki részt vesz saját élete irányításában, valamint élete néhány általános paraméterének meghatározásában; aki tudatában van, hogy egy másokkal közös világban és világért él, valamint hogy egyéni identitásaink kölcsönösen összefonódnak, és egymást erősítve alakulnak ki.” Vagyis a saját dolgainkat embertársainkkal közös dolgainkkal interakcióban alakítjuk. Demokráciákban a polgárrá nevelés fejedelmek iskolája; azonban paradox módon olyan fejedelmeket képez, akik tisztában vannak vele, hogy egyek az egyenlők között, nem a többiek felett állnak, csupán haszonélvezői a helyzetnek, amely mindenkinek ad vezetési képesítést, kiváltságot azonban senkinek. Minden társadalom tagjai „tárgyai” a törvényeknek, de csak a demokratikus rendszerekben „alanyai” is egyben, s vállalhatnak szerepet a közösen elvégzendő feladatok összehangolásában.
A polgárrá nevelés során tehát irányítókat és törvényalkotókat kell képezni, hogy társadalmunkban elejét vehessük a tudatlanok végzetes befolyásának, akik Galbraith szerint riasztó túlsúlyba kerültek mindenütt (bár hozzá kellene tenni, hogy csak azok rettegnek, akik a demokratikus intézményrendszert arra kívánják használni, hogy a tényleges szabadságot és egyenlőséget radikalizálhassák, mert jócskán akad manipulátor és demagóg, aki a tudatlanságban bízva igyekszik bebetonozni magát a hatalomba.) Az első tantervi tárgy célja, hogy megtanítsa az újdonsült állampolgárt mérlegelni, és felvértezze a mérlegeléshez szükséges elengedhetetlen kellékekkel. Amint azt már legalább Arisztotelész óta tudjuk, csak olyasmit mérlegelünk, ami tőlünk függ, amit akaratlagosan meg tudunk változtatni. Következésképpen nem mérlegelhetünk hovatartozás dolgában (biológiai nem, etnikum, család, származás stb.), ezt több-kevesebb kritika nélkül tudomásul kell vennünk, viszont mérlegelés tárgyává tehetjük, hogy politikai, vallási vagy kulturális történésekben milyen társadalmi formát válasszunk a részvételre vagy éppen távolmaradásra, és esetleg később újra is értelmezhetjük majd hovatartozásunk súlyát. Mérlegeljük tehát a követendő útirányt, az indulási állomást viszont nem mi határozzuk meg. Ám ez a mérlegelési képesség azt is jelenti, hogy az indulási állomás sosem jelöli ki szükségszerűen és végérvényesen az útirányt; azt is jelenti, hogy megtervezzük s talán korrigáljuk, nem csak elszenvedjük a sorsunkat, melybe nincs beleszólásunk. Kudarcra ítélt vállalkozás polgárrá nevelni olyan embert, akin -- vélt vagy valós -- babonás átok ül, amitől képtelen választani.
Érvekre nyitott szellemű egyének kinevelésével lehet a mérlegelésre felkészíteni; akik meg tudnak győzni másokat, és akik hajlandók elfogadni mások érveit. Mindkettő roppant fontos, ha gyökerestül akarjuk kiirtani az erőszakot, mert az mindig abból ered, hogy valaki képtelen meggyőzően megfogalmazni társadalmi követeléseit, vagy felfogni mások érvelését, akik valamilyen javaslattal vagy ellenvetéssel élnek. A polgárrá nevelés során segíteni kell az egyét, hogy az érveiben rejlő erőt, s ne az erő érveit érezze és vegye figyelembe. Mert a mérlegelés nem más, mint az érvek közkinccsé tétele, ami fejleszti önkifejezést és a megértést: javaslattétel nem kötelező érvénnyel, elfogadás a megalázottság érzése nélküli, egyezkedésre és megegyezésre való hajlandóság. Camus szavaival élve a demokrácia a társadalmi alázat gyakorlása: elfogadni, hogy mindnyájunkra szükség van, és józanul be kell látnunk, hogy meggyőződéseinket egymás ellentétes meggyőződésének figyelembe vételével kell kialakítanunk. Tudomásul kell tehát vennünk, hogy amiben élünk, az nem a végzet rendelése, hanem emberi megfontolás eredménye. Ezért csoporthoz tartozás nem szolgálhat indokul, hogy valakitől megtagadjuk a polgárrá nevelést, ami azután lehetővé teszi számára a közügyekbe való beleszólást – nemre, származásra, bőrszínre vagy családi háttérre való tekintet nélkül. Minden meghatározottságunkon túl közös bennünk az, hogy gondolkodó, tehát ésszerűen cselekvő lények vagyunk, egyszóval főszereplői és nem statisztái a társadalmi színjátéknak, amelyet együtt játszunk. Ahogy Patrice Canivez mondja: „Elismerni a másik ember mint racionális lény szubjektum voltát nem más, mint ebből fakadóan felismerni az oktatáshoz való jogát. Hiszen az oktatás teszi számára lehetővé, hogy az lehessen, aki: gondolkodó, szóalkotó és kommunikáló ember. Az ember egyik legalapvetőbb joga a szabadság mellett, hogy ily módon szerezze meg az intellektuális eszközöket a szabadsághoz.”
Pluralista társadalmainkban az oktatás kérdése közvetlenül a tolerancia tárgyköréhez kapcsolódik. Nincs az a polgárképzés, amely ne buzdítana demokratikus toleranciára, viszont nem tekinthető annak az az oktatás, amely válogatás nélkül megtűr bármilyen eszmét vagy magatartást, vagyis amely nem tesz különbséget tolerancia és öngyilkos közömbösség között. Ezt a szempontot nem árt egy kicsit közelebbről megvizsgálni, mert azt hiszem, manapság veszélyes félreértések forrása lehet. Az oktatás mindig a közös kultúra górcső alá vétele azért, hogy megtaláljuk benne mindazt, amit érdemes támogatni és megőrizni. Az oktatás célja a tudatos társadalmi reprodukció: nem a fennálló rend lekopírozása a leggyarlóbb fogyatékosságaival együtt, hanem legígéretesebb tudományos eredményeinek és értéktartalmainak kritikus szelektálása. Esetünkben arról van szó, hogy nem minden kultúrából a legjobbat, vagy mindből egy kicsit, hanem hogy a demokratikus kultúrát honosítsunk meg. Nem minden kultúra demokratikus, éppen ezért nem mindet illeti meg egyforma hely és elismerés az oktatásban: badarság lenne ugyanazt tanítani egy parlamenti demokráciában, mint egy feudális rendszerben, vagy ha nem foglalnának állást az emberi egyenlőség, a faji és nemi diszkrimináció dolgában, vagy azonos episztemológiai rangon kezelnénk tudományos módszert és rokonszenves sámáni mágiát. Oktatni annyit tesz, mint valamely hagyományt a másikkal szemben előnyben részesíteni és megerősíteni, nem pedig bármelyiket is vakon tisztelni, mintha józan ésszel nem lehetne felismerni a közöttük rejlő különbséget. Az életnek vannak aspektusai, melyek megengedik, hogy eltérő kulturális szemszögből közelítsük meg őket: például hogy hogyan élvezzük a létezést vagy miként keressük a szellemi és lelki tökéletesedést. Ez a pluralizmus mindenkit gazdagít és inspirál, aki részese. Az állampolgári jogokra és kötelezettségekre kétségtelenül az emberi jogok nyilatkozatán alapuló demokratikus alkotmányos keret a közös normarendszer, melyet nem lehet eltörölni vagy relativizálni csak azért, hogy a társadalmon belül létező bizonyos csoportok bizonyos szokásait hitelesítse. Mindent egybevetve, a modern demokrácia eddigi története folyamán nem volt más, mint sok-sok, múltból öröklött, megdönthetetlennek feltételezett, végső igazságokkal szemben vívott forradalmak sorozata; minden forradalom elvet bizonyos múltbeli szempontokat, hogy megszabhassa a jövő irányát. Badarság lenne, ha a demokratikus országok, miután forradalmak árán leküzdötték múltjuk antidemokratikus végső igazságait, most visszafogadnák őket egy olyan tolerancia nevében, amely pontosan azokat a politikai és kulturális előfeltevéseket hagyja figyelmen kívül, amelyeken társadalmaink nyugszanak.
Az állampolgárrá nevelést lezüllesztő, a demokrácia fennmaradását fenyegető, magát a legálságosabb módon toleránsnak mutató szemlélet a következőképpen nyilvánul meg: „A demokráciában minden véleményt tisztelni kell.” Nem igaz. A demokratikus társadalomban mindenki szabadon kifejtheti a véleményét, vitatkozhat és szavazhat – egyként élvezheti a védelmére szolgáló garanciákat –, éppen ezért nem minden véleményt kell egyenlőképpen „tisztelni”, már ha ez alatt azt értjük, hogy kritikátlanul és tiltakozás nélkül el kell fogadnunk vagy be kell betonoznunk oktatási rendszerünkbe. A demokráciákban minden ember, és nem minden vélemény érdemel egyforma tiszteletet. Nem bizony! Azt is ki merem jelenteni, hogy nemritkán pont fordítva van, vagyis gyakran jobban tiszteljük az eszmét, mint az embert, vagy egy eszmét abszolutizálva elmulasztjuk az egyénnek kijáró emberi jogok tiszteletben tartását. A tolerancia éppenséggel közös – minden más kultúrával szemben elsőbbséget élvező -- demokratikus kulturális kereteket követel, amelyet feltétlenül tiszteletben kell tartani; az adott keretek között élő állampolgároknak le kell mondaniuk az egyéni szempontok vezérelte intolerancia gyakorlásáról, hogy aztán egyenlőképpen részesüljenek a közösen gyakorolt tolerancia előnyeiből. E követelmény különösen a vallási kérdéseket illetően fontos: a demokráciában tiszteletben kell tartani a vallásszabadságot, de elfogadhatatlan, hogy bárki bárkire kötelezően rákényszerítse a hitét, és az is, hogy kitüntetett jogállást követeljen magának, a többi állampolgárral szemben. A demokratikus államban sajátja a különbözőséghez való jog, és nem a jogok különbözősége. A toleranciának ez az értelmezése azt kívánja, hogy megtanuljuk, a vallási hiedelmekhez és kultuszokhoz való tartozás viszonylagos értékkategória; vallásunkat gyakorolni és terjeszteni csak úgy szabad, ha törvénnyel és emberi jogokkal nem ütköznek; azt is el kell viselnünk, hogy mások elutasítsák, hovatovább nevetségesnek tartsák. Toleránsnak lenni azt jelenti, olyasmivel is képesek vagyunk együtt élni, amivel nem tudunk azonosulni, és olyanokkal is, akik velünk nem tudnak azonosulni!
Végső soron így foglalhatnánk össze a toleranciáról szóló tanítást: sokféleképpen lehetünk emberek… bár nem minden módja demokratikus. Meg kell tanulni tisztelni, hogy sokfélék az ember útjai, (még ha ez a sokféleség távol áll is a végtelentől, ahogy azt majd A humanitás választása című fejezetben látni fogjuk), de arról sem felfeledkezhetünk meg, hogy védenünk kell a köz szabadságán nyugvó berendezkedésünk alapját képező elveket. Ezek mindennél fontosabbak. Arra kell nevelni az állampolgárokat, hogy egyaránt elutasítsanak fanatizmust és relativizmust (amit posztmodern tévelygők időnként „kulturális sokféleségnek” hívnak). Ami a fanatizmust illeti, az nem azt jelenti, hogy valaki állhatatosan képviselné a meggyőződését, hanem az ellenkezőjét: pánikba esik attól, hogy esetleg megfertőződik valami idegen által. Fanatikus az, aki nem tűr meg maga mellett senkit, aki másképpen gondolkodik, mert attól fél, hogy rádöbben, ő sem annyira biztos a hitében, mint amennyire látszik abból, amit hirdet. Nietzsche egyik sziporkázó pszichológiai kijelentése szerint a fanatizmus az egyetlen akaraterő, amire a gyengétől is futja. Seneca viszont nagyon jól ábrázolja az intelligens módon toleráns embert, aki kellőképpen meg van győződve a saját eszméinek igazságáról ahhoz, hogy harcias kirohanások nélkül érdeklődjék ellenfelei meggyőződései iránt, mert valamit mindig tanulhat tőlük: „A mai gondolatra Epikurosnál tettem szert, hisz át szoktam én menni a más táborába is, nem mint katonaszökevény, hanem mint felderítő.”1 Az ilyen hozzáállás lehet egyik legszebb gyümölcse az oktatásnak, azonban távol áll tőle a relativizmus, mely a tolerancia jegyében álságosan hirdeti, hogy „minden kultúra egyformán értékes”. Az biztos, hogy nincs a másikhoz képest felsőbbrendű kultúra, már ha ez alatt azt értjük, hogy semmit nem tanulhat egy másiktól; de nem igaz, hogy mind egyformán egyeztethető össze a demokráciával vagy hogy józan ésszel ne lehetne kiválasztani mindegyikből a legkívánatosabb politikai és társadalmi vonásokat. Ezt a képességet kellene elsajátítani a jövendő polgárainak az oktatásban, hogy képesek legyenek értékeket választani, rangsorolni és elvetni.

Pávai Patak Márta fordítása

 

 

***

 

Fernando Savater: A választás bátorsága, 125x190 mm, kb. 180 oldal, kartonált, ára: kb. 3500 Ft

 

Az idei könyvfesztivál vendége lesz a hazájában és Európa-szerte ismert spanyol filozófus, Fernando Savater, akinek két könyve már olvasható magyarul Etikáról Amador  fiamnak és Politikáról Amador fiamnak  címmel (mindkettő Pávai Patak Márta fordítása, Műszaki Könyvkiadó, 2003). A választás bátorsága című kötete a Patak Könyvek gondozásában ez alkalomra jelenik meg.

Mi határozza meg az embert? Nem az ösztöneink vagy a genetikai adottságaink, melyek oly hasonlóak a többi élőlényéhez, hanem az, hogy képesek vagyunk dönteni, olyan tevékenységeket kitalálni, amelyekkel alakítunk a valóságon és önmagunkon. Tettrekészségünk folytán szabadságra vagyunk kárhoztatva, ám ahhoz, hogy tisztán lássuk, ma mit értünk „szabadság” alatt (és élni is megtanuljunk vele), mindenekelőtt azt kell alaposan átgondolnunk, hogy mit jelent és mivel jár a választás képessége.