Merényi Krisztián

A potyázó

A temető hátsó sorából, a ravatal mögött szürke sírmenet. Zord reggel van. Lassan haladnak a szomorú tubaszóban. A sírköveken dér. Négy díszruhás viszi a koporsót, egyéb mozgás nemigen érzékelhető. A bejáratnál feltűnik egy pipát pöfékelő kalapos úr. Komótosan indul a csoport felé. Csatlakozik a menethez. Lehajtott fejjel fürkészi a gyászolók arcát. Amenetbe olvad. A mellette lépdelő hatvanas asszony siránkozni kezd. A kalapos úr igyekszik vigasztalni:
– Pedig arany szíve volt…
A hölgy csodálkozva:
– Arany? Gyémánt!
Megérkeznek a sírgödörhöz. Mint valami színházi jelenetben: az anya kiszakítja magát férje karjából, és a koporsóra borul.
– Fiam! Miért álltál be közéjük? Közvetlenül a sírnál áll a család. Két kamaszsrác, egy kisebb lány, és egy szakállas férfi, aki monoton, dörmögő hangon sír. A pap belekezd a nekrológba:
– Porból lettél, s porrá lészel… szerető szüleid búcsúznak tőled… Az anya virágszirmot szór a koporsóra. Aszüntelenül kántáló pap szavait halkan kíséri a tubaszó. A kalapos egy hátrább álló, kisebb társasághoz csapódik. Vélhetően távoli hozzátartozók. Egy fókaképű asszony, az ő értelmileg nem túl erős fiacskája, és valami gazdaember.
– Tiszteletem, ez rettenetes! De változtatni nem tudunk, ami történt, megtörtént… Rázza a fejét és a földet nézi hosszasan, majd hirtelen, mintha mi sem történne, így szól:
– Kérnek kávét? Frissen darált, olasz. Maca Jánosné és Maca János gránitsírjára helyezi termoszát, és előveszi táskájából a porceláncsészéket. Amazok szemükkel kérik a kávét, de nem szólnak. Tiltakozik a bennük lakó jó ízlés, nem tartják időszerűnek, hisz még zajlik a ceremónia. A kalapos lassan szürcsöli a kávét, s újratömi pipáját.
– Valamikor én is szíttam – dörmög a gazdakülsejű, a fiú pedig rejtelmesen vigyorog. A kalapos részvétet kíván a fókaképű asszonynak, aki csak ennyit mond:
– Nagyon megviselte a raktáros asszonyt, már alig látogat be a céghez. A sajátom szerencsére itt van – mutogat a huzamosan vigyorgóra. A kalapos tanácstalanságot kifejező grimaszt vág, elteszi az üres csészét és fürgén búcsúzik. A szoborrá dermedt idősebb testvérfiú mögé áll.
– Részvétem! Add át apukádnak és anyukádnak is. Én tanítottam, nagyon jó képességű fiú volt. Rettenetes… – ismét visszafojtott sírást színlel. A fiú hátra se néz, úgy bólint egyet. A kalapos most az apához közelít. Alig ér oda, mondja is:
– Uram, ha tudná… részvétem… és nagyon vigyázzon, sok arc csak most bújik elő. Eddig hol voltak? Amikor segítség kellett volna, vagy csak egy baráti szó. Előadják a gyászoló jelenetet, fájdalmasan siránkoznak, s közben halálosan unják az egészet. Higgyen nekem, csak a halotti tor jár a fejükben. Az apa gyanakodva néz körül, és ennyit mond az idegennek:
– Köszönöm, uram, nagyon köszönöm. A menet lassan kioldalog a temetőből. Betérnek a közeli Halotti Tor-túra nevű étterembe. Az apa mutatja, hogy ki hol foglaljon helyet. Az idegent meglepően közel ülteti magához: „Maga éles szemű barátom, ide.” Aleves után az apa megkérdi a kalapos úrtól:
– Ön honnan is?... A nagyobb fiú szólal meg:
– Az úr tanította Jóskát! Az apa bólint. Akalapos úr feláll és snapsztól fűtötten halotti búcsúztatót rögtönöz:
– Nem mindennapi gyerek volt ez a Jóska! Az egész tanári kar szerette! Persze, egy kis csínytevő volt, de kérdem, ki nem az közülünk? Talán ott, hátul az a kék öltönyös úr épp a cége pénzével kombinálgat törvénytelenül. A valódi tragédia pedig az, amikor egy gyermeket veszítünk el. És milyen gyermeket? Újra a jól bevált szipákolás. Rogyadozva áll, zsebkendőjébe fújja orrát, majd mintha mondani akarna valamit, de legyint és leül sírásra torzított arccal. Vállát az apa keze veregeti meg, ezt suttogja:
– Köszönöm, tanár úr, köszönöm. Ismét csodálatosan beszélt. Az anya is hálásan néz rá, de szólni nem tud. Akalapos úr örömmel nyugtázza a húsleves érkezését. Először magának mer, közben hangosan:
– Most nem a poharam emelem, hanem levesemet szedem drága Jóskánk emlékére, hisz enni azt szeretett, noha nem látszott rajta…
Jólesett ezt kimondani; szabadon, természetesen jött belőle. Utána döbbent csak rá, hogy milyen felelőtlenül beszélt arról, amiről nincs is tudomása. Megnyugvására egyre többen kezdenek bólogatni, néhány távoli hozzátartozó bátortalanul elmosolyodik. Feláll egy szigorú ábrázatú úr:
– Kalapban fogyaszt és diskurál! Maga zsidó?
– Uram, ez hagyomány. Apám méltóságteljes ember volt. Akalapot csak szűk körben vette le.
– Értem, értem, ez is egyfajta válasz. Maga ismeri Szintúgyékat? A múlthéten is láttam az unokája esküvőjén.
– Igen, ott voltam! Nem egy Szintúgyot tanítottam, nem egy generáción keresztül. A szigorú küllemű férfi lemondó ábrázattal foglal helyet, mintha méltatlannak tartaná a további társalgást. Egy asszonyka a halottról kezd beszélni, borongósabbá téve az amúgy is komor hangulatot. A kalapos hevesen rázza a fejét és mindenkinél fájdalmasabb fintort vág. Amint megérkezik a jó fűszeres bor, annak címkéjét lesi, és már alig hallja az óbégató asszonykát. Akalapos úr jól megtömi magát a frissen szervírozott pörkölttel. Amikor már egy falat sem megy le a torkán, feláll. Hűvös tekintettel körbenéz, kézbe veszi kabátját, és mély fejhajtással elköszön. Hazagyalogol csinos kis házába. Ledől a heverőre, és bejelöli a Temetői Közlönybe a közelgő temetési időpontokat. Éjjeliszekrényén valahai kisbabája és ifjú felesége porosodó fényképe.

Megjelent  az Irodalmi Szemle januári száma

Számvetés és számadás

„A legyőzöttek csoportjába tartozom újra – kiáltotta stószi magányában a nagyvilág arcába Fábry: – magyar vagyok… A mélyből – de profundis – a legmagasabb fórumhoz apellálok: a szellem szabad embereihez. Egyetlenegy ember egy gettózott kisebbség… nevében”– idézte Pomogáts Béla irodalomtudós Fábry Zoltán A vádlott megszólal című perbeszédében, 1946-ban megfogalmazott szavait  ,  . „Van bennem nem kevés keserűség amiatt, hogy ez a számvetés évről évre kiábrándítóbb” – mondta Pomogáts Béla irodalomtudós  Szepsiben, a Fábry Zoltán emléknapokon elhangzott beszédében... „Egy esztendeje megfogyatkoztak reményeink, hiszen akkor már tudni lehetett, hogy a Pozsonyban berendezkedett kormányzat aligha kíván figyelni Fábry Zoltán igazságaira. Most pedig úgy kell gyülekeznünk ezen a helyen: az emlékmű előtt, hogy be kell számolnunk Fábry Zoltánnak a szlovákiai nyelvtörvényről, ennek máris tapasztalható és még várható következményeiről”…, majd nyomatékosan leszögezte: „A demokráciának, a humanitásnak és az európai szellemnek mindenképpen fontos szerepet kell kapnia a magyar – szlovák konfliktusok rendezésében.” 
     Az Irodalmi Szemle – „… életem egyik legszebb kalandja” címmel – közli Grendel Lajos előszavát ahhoz  legújabb kori magyar irodalomtörténethez, melyet Grendel Lajos írt és az Irodalmi Szemle az elmúlt három évben folytatásokban közölt. A szerző szerint: „Ez a könyv … csupán a modern magyar lírában és epikában végbement változásokkal, mozgásokkal, (át)alakulásokkal kíván foglalkozni, tehát ha több is, mint irodalomtörténeti bedekker, kevesebb, mint amilyen egy teljes irodalomtörténet lehetne.” Grendel Lajos teljesítménye mindenképpen fontos eseménye a huszadik századi magyar irodalom értékelésének, megtörve azt a gyakorlatot, hogy a „prímet” az irodalom minősítésében jobbára a teoretikusok viszik, „ök diktálják a tempót”.
    „… a személyesség különös varázsa” címmel közli a folyóirat Korpa Tamás értékelését Tőzsér Árpád: Szent Antal disznaja című naplójáról, melyet a Kalligram az elmúlt évben adott ki. Itt említjük meg Popély Gyula írását is A komáromi tárgyalásokról (1938-ban), mely a müncheni négyhatalmi konferencia döntéseit volt hivatva ( a külügyminisztériumok révén!) végrehajtani. Az értékek perspektívája címmel közli a folyóirat Alabán Ferenc tanulmányát a közép-európai régiók integrációs törekvései alapján.
     Köszönti a folyóirat Tóth Elemér költőt hetvenedik születésnapja alkalmából. Duba Gyula Drámaiság és magányérzet címmel értékeli az ünnepelt munkásságát. A szépirodalmat  Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula versei mellett Mázsár László, Csáky Károly,  Zirig Árpád, és Weppery László versei képviselik. Csehy Zoltán – Faunus című – tanulmányában egy „magyar tárgyú” Boccaccio-eclogával foglalkozik, az „isteni  ige” homályosságát és a  költői homály szentesített technikáit és a „megfejtés igazságainak sokféleségét”  is  beleértve. A prózát Merényi Krisztián, Bodor Miklós László, valamint Czapáry Veronika és Faltis Roberta novellái képviselik. Közli a lap Stefan Borbély írását Balázs F. Attila kötetéről, és Dobry Judit kritikáját  Lőrincz Julianna (Kultúrák párbeszéde  című)  kötetéről. A Nyelv és élet-rovatban Jakab István a „divatszó”/ divatszavak kérdésével foglalkozik.
     A folyóirat illusztrációit Dúdor István komáromi kiállításának anyagából válogatták.