„Meglehet még az, ami elveszett” (Európa kiadó)

Dániel csajozik. Nem komolyan – inkább viccesen. Unja már saját nőcsábász énjét, holott, nem is ő csábít, inkább csak hagyja magát. 1989 előestéjén, Szilveszter napján azonban olyat tesz, amin maga is meglepődik. Naplóírásra adja a fejét, lesz, ami lesz alapon. S lesz is, és nem is akármi! Rendszerváltozás jő, amiről álmodni sem mert senki a legvidámabb barakk lakói közül, én sem, azon a bizonyos Szilveszteren.

Pedig a valós és valószerűtlen hősök, kik Dániel mindennapjait, naplóját, azaz Vágvölgyi B. András könyvének majd 600 oldalát benépesítik, szorgosan ügyködnek a változásokon. S bár nem látják előre a jövőt, az olvasó szeme előtt, igaz visszafordíthatatlan múltként, feltárul nem csak Dániel elkövetkező éve, hanem az előtte álló két évtized is. A könyv végén a (költői) kérdés, amit  hőse szájába ad a szerző, máig függőben marad: történhet-e még Dániellel, a szerzővel, velünk, a rendszerváltást megélt generációkkal valaha is még bármi, ami felülírhatja 1989 kollektív élményét.  
Generációm, azon belül is az egy szubkultúrában, mint alomban szocializálódottak, a címként megjelölt évszámot látva egy másik évszámra, s könyvre gondolnak, akarva, akaratlanul. Orwell, azaz az 1984 magasra teszi a mércét – de, tudtommal, jelen opus (1989) szerzője nem is kívánna megfelelni kisebb kihívásnak. Hogy mennyire sikerül neki, azt majd az olvasó eldönti, már amennyire az ilyen mértékű érintettség mellett bárki is képes lehet az „objektív” befogadásra. Annyit elárulhatok, hogy a kíváncsiság könnyen olvashatóvá teszi a könyvet ott is, ahol a fikciós megoldások ránk zúdítják a levéltári, titkosszolgálati, korabeli sajtó- és egyéb politikai kommentárok ténycunamiját.

A könyv borítóján fényképek mutatják, hogyan múlik el a világ dicsősége: Vágvölgyi B. András, a szerző, 29 évesen (úgy is mint az 1989 egyik mellékszereplője) és Orbán Viktor áll együtt egy színpadon, előbbi lelkesen tapsolva az utóbbinak. Hol van már a tavalyi hó!

Dániel naplójában kirajzolódik a történelem mátrixa, számos koordinátáján már akkor vészjelet villogva – de ki törődött akkor a távoli jövővel és múlttal! Mindenki a boldogító, falbontó és vasfüggönyátvágó jelennek élt, persze, számosan mentve már az irhát, a negyven éven át gyarapodó párt- és közvagyont, mely a könyv befejeztét követő két évtizedben a privatizáció útján újrahasznosult. Ezzel a perspektívával a szerző már nem fárasztja a még bízva bízó Dánielt – az olvasó meg úgyis mindent tud a folytatásról.

Van persze hely, ahol kilóg a lóláb, ahol Vágvölgyi B. András Dániel hitelességének kontójára csap a lovak közé, húsz év távlatából lábjegyzetelve könyve valamely szereplőjét:

„ Július 9, vasárnap.

Perőcsény, Demszky birtok. Piknik. Gyönyörű idő, szép nyári nap, foltos farmerek az út mentén. Nagy csapat, a demokratikus ellenzék dandárja, sokan nézzük, ahogy két kis termetű ember fejelő bajnokságot tart.  Eörsi Pista és Orbán Viktor. Az veszít, aki elrontja. Jó sokáig csinálják, 15, 28, 39. A 46. oda-visszánál Pista elrontja, Viktor nyer. Pista mosolyog, Viktor is, győzedelmes vigyorral. Ekkor még csak a drága Halda Aliz gondolta azt magában, hogy Néróka ".  

Dániel könyve Dániel blogja lenne, ha (ma) élne Dániel, az 1989 című kulcsregény főhőse. Naplót ír, mert abban az időben (1989) még csak naplót (verset, dalszöveget, forgatókönyvet, újságot, etc.) írtak a legvagányabb pesti csávók is, akik ma, 20 év múltán, már mind ott lógnak a szeren, azaz az interneten. ( Műhelytitok: a szerző, dr. Vágvölgyi B. sosem írt naplót. A tények feltárása írott és íratlan megemlékezések valamint levéltári kutatások eredményei. A többi… merő költészet.)

Dániel - miként a szerző volt valójában, és anno - szépreményű, 29 éves szociológus, amikor naplóírásba fog a korabeli vasfüggönyön innen, a volt keleti blokk időszámításának utolsó, és egyben a rendszerváltás első évében Budapesten, s folytatja a szélrózsa minden irányában, bármerre is veti őt a sors.

Érdekessége a könyvnek az is, hogy olyan részletekkel szolgál a visszafordíthatatlan múlt tényein rágódónak, melyek, (szem)tanúk híján, könnyen feledésbe merülhetnének.

Például, hogy Orbán Viktort is Soros-ösztöndíjasként pallérozták Oxfordban és Amerika számos városában a FIDESZ leadership programokon, csakúgy, mint Dánielt, s a többi történelmi személyiséget, többek közt a Dániel naplójában módszeresen fikázott dr. Vágvölgyi B.- t.

Az olvasó felől nézve 1989 igazi főszereplője maga a nagybetűs TÖRTÉNELEM.

Dániellel, aki alulnézetből kommentálja a világraszóló változásokat, mindaz megesik, ami tudtunkkal a szerzővel is megeshetett, anno. Vágvölgyi B. András a naplóíró Dániel könyvében ’89 egyik (nem jelentéktelen) mellékszereplőjeként nagyképű, öntelt, inkább ellenszenves, mint megnyerő modorú fickót alakít, azt a bizonyos viccesen macsót, aki minden gyengéje ellenére kétségkívül belevaló csávó. (Ezt az írói fogást tekinthetjük önkritikának is - egyelőre a túlontúl kesztyűs kéz gyengéden önironikus gesztusaként, ami kezdetnek azért: valami.)

Belevalók a maguk lendületével a többiek is, akik a Fidesz – SZDSZ és magányos farkas vonalon nyomulnak, fel-és eltűnnek, olykor észrevétlen, olykor fájdalmas sebeket ejtve magukon, másokon, keményen, akár a vídia. (Utóbbi célszerszám kedvenc metaforája, sőt, egyenest szavajárása lett a szerzőnek az életpálya folyamán, miként az 1989 című könyvben a vicces jelző a kortrend - bár én nem emlékszem ilyesmire. Emlékszem viszont a baromira kifejezés mindent elárasztó jelenlétére – de hát, nem együtt legeltettük a disznókat, a szerző meg én (sic!).

Vágvölgyi B. András könyvében megelevenedik 1989 szinte valamennyi napja, slágereivel, divatjával idézve ifjúkorunk diktatúrájának végvonaglását, benne a (volt) keleti blokk lázadóinak kollektív eufóriáját. A 600 oldalon nem csak a hazai belpolitika viharosnak tetsző változásain verekedhetjük keresztül magunkat Dániellel és lánglelkű haverjaival, akik forradalomról forradalomra járnak, mint őrző-védangyalok, hanem arra is fény derül, hogy mennyire nem voltak viharosak ezek a változások. Hogy ki mindenki dolgozott érte – és ellene -, a hétköznapi hősöktől a KGB-, CIA- és Moszad tikosügynökök élcsapataiig (… ahogy azt a Móricka elképzeli! - tette volna hozzá szegény nagymamám, ha megéri, s nem véletlenül: utóbbi szerepek mentén szövődik a fikciós szál, világpolitikai háttér-információval szolgálva a kelet-európai változásokat illetően).

Szemben a szerzővel, akinek jelleme számos szépséghibával szexepilezett, Dánielnek mindvégig csak a mondott gyengéje van, az is inkább a férfikorba lépő ifjúember naiv bája, mint hibája. A csajozást ő úgy csinálja, mint Vágvölgyi B. Neondélibáb című könyvében és az 1989-ben is feltűnő ügynökök, spiclik, kémek és káderek: szakmai ártalomból.

Hősünket szocializmusban megcsömörlött értelmiségi spleen és személyes antropológiai érdeklődés vezeti orránál fogva, mert az igazi nagy Ő, mint róka a csapdát, elkerüli. Pechje, hogy rosszkor találkozik számos jó nővel, számtalan jobb (s rosszabb) helyen. A berlini falat csakúgy nővel bontja Dániel, mint ahogy a prágai gyorson is nővel konspirál - nem is akárkivel, hanem a Magyar Narancs-alapító Víg Mónikával -, midőn 10 ezer darab Fidesz ajándékjelvényt csempésznek hátizsákban Václav Havel és a prágai lázadók javára.

Olvasóközelbe kerülnek a korszakból számosan - akkor még váll-váll mellett alapozva a demokráciára -, miként Deutsch Tamás és Kerényi György, a legendás prágai lesittelésükhöz vezető akciójuk során.

Kalandok sorjáznak, melyek akár az olvasó kalandjai is lehettek, vagy lehettek volna: gondolkodás nélkül indulnak el sokan ’89 karácsony estéjén a romániai forradalomba, többek közt a nagyképű, de még annál is nagyobb szívű Vágvölgyi B. András Dániel valamint Bojár Iván és más valós személyek társaságában.

A könyvben írt napló szerint 1989 úgy ért véget, mint az összes előző többi, azzal a különbséggel, hogy 1 év alatt minden megváltozott. A könyv befejeztével a frissen nyílt Tilos az Á ajtaján belépő Dánieltől és társaitól ez egyszer mégsem veszünk búcsút – bár, a kulcsfigurák a virtuálisból a valóság színterére érve sem sokat segíthetnek az olvasó baján.

A leendő választások előtt, s ’89 évfordulója táján ez a könyv mégis gyógyír lehet a kollektív emlékezetkiesésre. Jobb, ha tudomásul vesszük, hogy nem egy karizma szarta a demokráciát, nem is egy párt, még csak nem is egy eszme; voltunk ott számosan, anno, s ami a legfőbb, együtt voltunk. A hatalom kényszeres akarása a tisztánlátás halála – üzeni 20 év elmúltával Dániel, talán még nem hiába.