A fiatal kutatókból, fordítókból álló munkacsoport hét éve dolgozik Joyce regényén. Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Gula Marianna és Szolláth Dávid eredetileg egy pályázat keretében kezdett el foglalkozni a szövegel, majd az elkészült filológiai dolgozatokból egy fordítói program született, és hamar egyértelművé vált, hogy az Ulysses újrafordítását csoportosan lehet csak elképzelni.

A szerdai szimpoziumon az elkészült, gyakorlatilag teljesen újnak tekinthető regényt és a fordítói munka során felmerülő kihívásokat és problémákat mutatták be a fordítók, megismerhettük, hogyan birkóztak meg az eredeti regény hatalmas fordítási feladatával valamint a korábbi magyar fordítások hibáival.

"Az Ulysseshez nyúlva a fordító folyamatosan saját kudarcélményével kénytelen dacolni" - kezdte előadását Gula Marianna, aki arra kereste a választ, hogy hogyan sikerül a lefordíthatatlannak tűnő regény magyarra való átültetésekor úgy átmenteni az eredeti szöveg értékeit, hogy az új fordítás gazdagítsa az olvasói élményt, azaz létrejöhessen az a különleges, kreatív együttműködés a szerző és az olvasó között, amelyet Joyce szövege folyamatosan kínál és elvár, és amire a korábbi fordítások nem adtak lehetőséget. "A cél az, hogy az olvasót megajándékozzuk a joyce-i epifánia élményével" - mondta Gula Mariann.

A feladat néhol megoldhatatlannak látszott: lehetetlen volt, hogy egyes helyeken ne vesszenek el fontos utalások, ne tűnjenek el lényeges jelentésrétegei a szövegnek. Ekkor mindig olyan megoldásokhoz folyamodtak, hogy új kapcsok bevonásával, apróbb belenyúlásokkal a szöveg szintaxisába létre tudják hozni azt a fajta többletjelentést, amely bár eltűnt a szöveg egy adott pontján (mert különben értelmetlen/érthetetlen lett volna a fordítás), a szöveg egy másik részén ezt be tudták pótolni - azaz nem szakadt meg Joyce sűrűn szövött jelentéshálója és a szöveg dinamikája.

Az ülést megnyitó Szegedy-Maszák Mihály szerint megannyi kérdés felmerül a korábbi fordításokkal és az új változattal kapcsolatban, például, hogy mennyire Szentkuthy Miklós munkája a most klasszikusnak tekintett fordítás; valamint hogy míg a Joyce regénye az angol nyelv Írországban beszélt változatát használja, addig a magyarban kell-e és hogyan lehet átadni ezt az idegenszerűséget?

Kappanyos András Szegedy-Maszák első felvetésére válaszolva, miszerint a fordítás nem teljesen Szentkuthy munkája, elmondta, hogy sajnos nem sikerült eredeti Szentkuthy-kézirathoz jutniuk, de olvasták a szerkesztő Bartos Tibor és Szentkutky közötti levelezést, amelyet érdekes módon teljes egészében Bartos írt és csak jóváhagyásra küldte el Szentkuthynak. Szentkuthy későbbi betoldásaiból, például: "Már te is ezzel jössz?", egyértelműen látszik, hogy nem volt felhőtlen a viszony szerző és szerkesztője között, és ahol Szentkutyt érdekelte a szöveg, ott nagy kedvvel fordított, ahol pedig nem, ott igencsak nyögvenyelős fejezetek születtek, itt Bartos kezének nyoma is erősen látszik a szövegen.

Az ír nyelvváltozat magyar szövegben való megfeleltetésének kérdésében megintcsak nehéz problémával találta szemben magát a fordítói csapat: ha magyarul is egyfajta nem sztenderd megoldáshoz nyúl a fordító, az egyszerűen hibának fog látszani az olvasó számára: "Úgy tűnhet, mintha nem tudnánk magyarul" - mondta Kappanyos. Éppen ezért óvatosan kell bánni ezzel, valamint azzal is, hogy mennyire feleltethető meg egymásnak két nyelv többféle nyelvváltozata. Azaz megteheti-e azt például egy portugál fordító, hogy az ír angol és a brit angol közti különbséget úgy érzékelteti, hogy az ír angolt brazil portugálként fordítja. A válasz egyértelmű nem, hiszen így szennyeződik a szöveg referenciális környezete, téves konnotációk keletkeznek.

Szolláth Dávid előadásában Szentkuthy fordítását vette górcső alá. Bírálatával azt akarta bemutatni, hogy rengeteg hibája ellenére mégsem volt felesleges Szentkuthy fordítása. Szolláth szerint Szentkuthy Joyce kongeniális fordítója volt, írói és művészi teljesítményében is összekapcsolódnak. Szentkuthy munkájának elemzésénél nem segíti a megítélést, hogy máig érvényben van az a rossz felfogás, hogy ő lenne a magyar Joyce. Ám fordítását sok hibája ellenére érdemes kiindulópontnak tekinteni.

Érdekes, hogy kevesen vették észre a humorát a regénynek, ezt mutatja Gáspár Endre kissé színtelen fordítása. Ez viszont egyáltalán nem mondható el Szentkuthyéról, aki egyenesen gargantualizálja az Ulyssest, költői versengésnek tekinti a fordítást és sziporkázóbb, fantáziadúsabb akar lenni Joyce-nál. Ott is viccel, ahol nem kellene. Éppen ezért szinte minden sorát, szavát újra kellett fordítani a regénynek, annak ellenére, hogy Szentkuthy fordításának dikcióját például igyekeztek megtartani: meg kell becsülni például Szentkuthy névadási zsenialitását. Ám ezekkel is néha túlzásba esik, fontos mellékszereplők tűntek el általa, vagy lettek felismerhetetlenek, a szöveg különböző pontjain más és más nevekkel ruházta fel őket. Így a regény polifonikus finomszerkezetében keletkeztek a legnagyobb károk. Ha az olvasó nem kapja meg ezeket az informorzsákat, akkor nem érti meg mi nyomasztja az egész regényen át Bloomot, mik azok a rejtett szálak, belső linkek, amelyek átfonják regényt. Szentkuthy kezében szétmállik a regény finomszerkezete, összekeverednek szereplők, éppen ezért válik szinte olvashatatlanná, érthetetlenné az amúgy sem könnyen befogadható szöveg.

Kappanyos András ezt a gondolatmenetet folytatta: a korábbi fordításokat a fent elsorolt hibák miatt egyfajta roncsolt szövegemlékeknek tekintették. A mai fordítók több szempontból is szerencsésebb helyzetben voltak, hiszen nemcsak az eredeti, hanem több magyar szöveggel is tudtak dolgozni. A korábbi fordítóknak természetesen sokkal nehezebb volt, nem volt internetük, nem rendelkeztek digitális változattal a szövegről. A korábbi fordításoknál továbbá elmaradt egy igen fontos szerkesztői munka: nem vetették össze a fordítást az eredetivel.

Az újrafordítás során azt vették észre, hogy Szentkuthy és Gáspár szövegét egy kicsit megbolygatva mélyebbre jutnak, mint hitték, olyan szintű értelmezési pontatlanságok kerültek felszínre, hogy kénytelenek voltak elvetni a korábbi fordításokat. Ugyanakkor szem előtt kellett tartaniuk az is, hogy Joyce műve éppen Szentkuthy által integrálódott a magyar kultúrába, illeszkednie kellett tehát az új fordításnak is ezekbe az eleven folyamatokba. Érdekes adalék, hogy az Ulysses inkább tekinthető nemzetközi, az antik és a bibliai szövegekhez hasonlóan kollektív fontossággal bíró kulturális kincsnek, mint nemzeti irodalmi szövegnek. Joyce a regény megírása után sosem járt többé Írországban, a regényt megírása után 14 évvel adták ki először Angliában és máig nincs ír saját kiadása.

A most megszületett új és sokkal jobban érhető magyar nyelvű Ulysses azonban még nem kerülhet a könyvesboltokba. A Joyce-művek jogtulajdonosai nem válaszolnak a Magyarországról jövő megkeresésekre, a friss fordítást csak a szerzői jogok lejárta, 2012. január 1. után lehet megjelentetni. A szöveget rövidesen elérhetővé teszik a Magyar James Joyce Műhely két hét múlva induló honlapján, egyelőre azonban itt is csak kutatók számára, regisztráció alapján lesz olvasható az oldal. És bár az irodalomtörténet egyik legérdekesebb és egyben legnehezebb regényének új fordítását még egy ideig nem vehetjük kezünkbe, a tudat, hogy végre érteni is lehet Joyce-t, feledteti ezt a kényszerű, rövid várakozást.