A személyes életére levetítve mikor merült fel és milyen előzmények nyomán, hogy tipográfiával, kötéstervvel foglalkozik majd? Mi inspirálta ebbe az irányba?

 

 

Pintér József: Teljesen véletlenül kezdődött. Először illusztrációkat készítettem újságokba, majd 1991-ben felkértek a Beszélőbe – ami akkor hetilap volt –, képszerkesztőnek, majd tördelőszerkesztőnek. Aztán volt egy pillanat, pontosan emlékszem rá, egy húsvétkor elutaztam egy hétre, és ott olvastam Haiman György: A könyv műhelyében című könyvét. És miközben olvastam, hirtelen teljes bizonyossággal azt éreztem, hogy ez az ami nekem való, ezt szeretném csinálni egész életemben. A történethez még hozzátartozik, hogy már néhány éve amúgy is ezt csináltam, de addig úgy tekintettem erre, mint egyfajta pénzkeresetre. Ettől kezdve viszont egészen más lett minden, vadul olvasni kezdtem a szakkönyveket, mindent elolvastam ami elérhető volt, és boldogan ültem le dolgozni, tudva, hogy azt csinálom, amit a legjobban szeretek, és ami igazán nekem való. Biztos volt ennek mindenféle előzménye, nyilván erre az utazásra sem véletlenül vittem azt a könyvet, meg még egy másikat is, Szántó Tibor: A betű című könyvét.

 

 

Milyen tanulmányokat folytatott? Mely elemei taníthatók-tanulhatók ennek a szakmának? Voltak-e mesterei?

 

P. J. : A szakmát nyomdászoktól tanultam, olyanoktól, akik még kéziszedőkként kezdték, és a kisujjukban volt az egész szakma, úgy tudtak egalizálni például, ahogy ma csak kevesen. A számítógép elterjedésével ezek a szakemberek szétszóródtak, ha valakinek szerencséje volt, találkozhatott velük az akkor induló stúdiókban. Nekem szerencsém volt, végtelen türelemmel tanítottak, lépésről lépésre, minden problémát sorrakerítve. Az egyikükkel most is együtt dolgozom, és a mai napig nagy segítségemre van.

     A tipográfia szakmai része tanítható, hisz egzakt szabályai vannak. Ha előveszünk egy régi kéziszedő tankönyvet, akkor abban mindenre választ találunk: mikor milyen és mekkora betűt használjunk, mekkora sortávolságot, margót hagyjunk, fattyúsor, ligatura... stb. Ha ezeket a szabályokat megtanuljuk és betartjuk, már biztos, hogy rosszat nem csinálunk.

     De a tipográfia egy szemlélet, egy gondolkodásmód is. Minden szöveg másfajta tipográfiát igényel, és erről gondolni kell valamit: mikor néz ki egy szöveg komolynak, mikor könnyednek, mikor szerénynek, mikor szomorúnak. És ezt el is kell tudni érni valahogy. Át kell látni, hogy egy kis változtatás teljesen meg tudja változtatni a szöveg hangulatát, pedig csak a sortávolságot vettük egy fél ponttal kisebbre vagy a margót két milliméterrel nagyobbra. Vagy ha egy betűtípusban az i betűn a pont egy kicsit kövérebb vagy egy másikban vékonyabb, hogy hat ki az egészre. A sok apró részlet ellenére mindig rendszerben kell gondolkozni, egységes egésznek kell látni a könyvet. Most, hogy én is tanítok tipográfiát, rá kellett jönnöm, hogy ezt a gondolkodásmódot nagyon nehéz megtanítani. Sokat kell nézni, régieket és maiakat, és megpróbálni megérteni, hogy mit miért csináltak.

 

 

Van-e olyan tervezői hagyomány, amire támaszkodott, ahonnan elrugaszkodott?

 

P. J. : Hozzám a klasszikus tipográfia áll közel, ahol nem a látványos, kreatív ötleteknek van szerepük, hanem az apró, szinte észre sem vehető finomságoknak. Az a fajta tipográfia, ami nem tolakszik az író és az olvasó közé. És nem is vagyok újító alkat. Nyilván ezért is készítek könyveket, és nem plakátokat, hirdetéseket. Gondolkodásában Kner Imre, Haiman György áll hozzám közel, vagy Hermann Zapf. Gyönyörű munkákat készítettek. Ezekre bátran lehet támaszkodni, mindig. Szinte betegesen kerülöm az aktuális divatirányzatokat, azt szeretném, hogy a könyvek, amiket készítek, ne legyenek évek múlva vizuálisan elavultak.

 

 

 

P. J. : A tipográfia mindig érzékenyen reagál a technikai változásokra, elég csak a punk tipográfiára gondolni, a roncsolt betűkre, ami a fénymásolók elterjedésének köszönheti létrejöttét, és a hatása a mai napig tart, vagy a fényszedő gépek megjelenésére, amikortól a szűkebb betűközt egyáltalán technikailag használni lehet. Érdekes, hogy vannak olyan tipográfiai szabályok, amiket régen azért kellett betartani, mert technikailag megoldhatatlanok voltak, most megoldhatóak lennének, de annyira rögzültek, hogy be nem tartásuk ma már esztétikai hibának számít.

     Számomra a számítógép inkább csak egy jó eszköz, gyorsan és szépen lehet vele dolgozni. De ugyanebben a szellemben dolgoznék hagyományos eszközökkel is, legfeljebb lassabban.

 

 

 

P. J. : A könyv tartalma erősen befolyásolja, hogy milyen tipográfiát találok ki hozzá, és az is, hogy milyen a könyv szerkezete. Egy verseskötetnél ez könnyen belátható, ami egy verssor, az a tördelésben is egy sor kell hogy legyen, de prózánál is ugyanúgy figyelembe kell venni, hogy milyenek a bekezdések, mennyi párbeszéd van a szövegben, mennyi belső cím, milyen hosszú egy fejezet. Van olyan szöveg, ami már szándékosan tipográfiai elemekkel operál, ilyen könyv például Sterne Tristram Shandy-je, ahol a szerző a gondolatjelek hosszúságával, fekete oldallal, üres helyekkel játszik, természetesen mindezt tartalmi megfontolásokból. A kortárs magyar irodalomban ilyen Esterházy Péter a Bevezetés a szépirodalomba és a Harmonia Caelestis könyvei vagy Závada Pál Jadviga párnája.

     Mindig a könyv belsejét tervezem meg először (ha lehet), és ez már egy kicsit kihat a címlapra is. Ott meg a szövegek felírásával kezdem, és ha azt sikerül jól megoldani, csak akkor próbálom meg a képet hozzátenni. Ez jól látszik a könyvek tábláin, ahova rendszerint nem teszek képet, azokon csak a szövegek vannak. A kép kiválasztásánál ritkán fontos, hogy mi a könyv címe, nem is szerencsés, ha egy kép pontosan igyekszik leképezni a címet, inkább a tartalmi asszociációknak kell működniük.

 

 

 

P. J. : Ha rajtam múlna, nem lenne kép a könyvek borítóján, szerintem betűkkel mindent meg lehet oldani. De ezt a nézetemet ritkán sikerül érvényesíteni, mert sajnos kevesen osztják. A kiadók azt szeretnék, hogy a könyvük feltűnő legyen. Legtöbbször Szilágyi Lenke fotóit használom, nagyon alkalmasak erre, mindig van bennük valami tartózkodó líraiság, és sosem oly módon konkrétak, hogy ütközne a a könyv tartalmával.

     A szerzők közül van, aki pontos elképzeléssel jön, hozza a képet, amit látni szeretne a borítóján, van aki csak elmondja, hogy milyen hangulatot szeretne, de olyan is van, aki szándékosan nem mond semmit, nehogy befolyásoljon.

 

 

P. J. : Állandóan figyelem a külföldi könyvpiacon megjelenő könyveket, és nagyon sokat tanulok belőlük, és ugyanígy nézegetem a régi könyveket is. Ezek valahogy beépülnek a gondolkozásomba, sokszor nehéz megállapítani, hogy valami nekem jutott eszembe, vagy láttam valahol, vagy esetleg összegyúrtam több ötletet. Bizonyára mindegyik előfordult már velem.

 

 

 

P. J. : Amire, mondjuk úgy, hogy büszke vagyok, a könyvbelsők. Sikerült néhány betűtípust annyira megismernem, hogy azokkal nagyon szép szövegfoltokat tudok csinálni, a betűközök, szóközök, sorközök aránya szép harmonikus, és könnyű is olvasni. Ilyen a Harmonia Caelestis és a Javított kiadás belíve. Egyébként is a betűs munkáimat szeretem a legjobban: Petri György: Amíg lehet, vagy a Fundamentum vagy a Fejlesztés és Finanszírozás című folyóiratokat. Vagy a legutóbbi munkáim közül Kertész Imre: Világpolgár és zarándok című könyve, aminek formai megoldásával a Kner Nyomda fennállásának 150. évfordulójára akartam tisztelegni.