A személyes életére levetítve mikor merült fel és milyen előzmények nyomán, hogy tipográfiával, kötéstervvel foglalkozik majd? Mi inspirálta?

 

Hrapka Tibor : A gimiben még birkózó-világbajnok akartam lenni, majd az egyik osztálytársam, ma már világszerte kiállító, ismert képzőművész Németh Ilona hatására kezdtem el a képzőművészettel foglalkozni (a matekórán a hátsó padban kompozíciós gyakorlatokat rajzolgattunk). Fényképeztem, fotómontázsokat és folyóiratokból kivagdosott képekből kollázsokat készítettem. Az akkori (80-as évek) csehszlovákiai magyar írástudó ismerőseim, akik különböző irodalmi- vagy más lapok szerkesztőiként tengették életüket, várva a kötetük megjelentetését, egyre gyakrabban közölték a munkáimat, és kértek fel fotóillusztrációkra vagy képriportokra. Így a pályafutásomat fotósként kezdtem, de nem abból éltem. Voltam „tűzoltó, katona vadakat terelő juhász” meg minden más, miközben a képeim kiállításokon is falra kerültek, és a Hrabalról készített portréfotók egy prágai kiadó kötetében először megjelentek. Így történt, hogy én is kezdtem magamat fotósnak tartatni és szerettem volna ebből megélni. Az úgynevezett művészi fotónak nem volt piaca, a rabszolgamunka viszont egyáltalán nem volt ínyemre. Annyira, hogy amikor a ’89-es gyengéd forradalom után lehetőség nyílt magánvállalkozások elindítására, egy baráti meghívásra örömmel fejest ugortam egy grafikai stúdióba.

 

Milyen tanulmányokat folytatott? Mely elemei taníthatók-tanulhatók ennek a szakmának? Voltak-e mesterei?

 

H. T. : A grafikai stúdióban terveztem könyveket, borítókat, folyóiratokat úgy, hogy a szakmáról semmit sem tudtam. Csak ámultam és élveztem, hogy a számítógéppel mi mindent lehet elkészíteni egy gombnyomással. Persze úgy is nézett ki minden. Legszívesebben letagadnám az akkori termést, annyira förtelmesek. Később bedolgoztunk egy országos terjesztésű napilapnak, az Új Szó-nak, s ekkor kiderült, hogy a tipográfiának, grafikai tervezésnek bizony vannak olyan szabályai, hagyományai melyek ismerete nélkül csak egy érdekes salátát lehet a papíron létrehozni. Ekkor kezdődött az igazi tanulás, melyben rengeteget segítettek az Új Szó akkori grafikusai (Toronyi Péter és Donáth Daniela). Beleástam magam a magyar, szlovák és a cseh szakirodalomba és elolvastam a magyar könyvtervezés egyik legnagyobb alakjának, Szántó Tibornak az összes könyvét. Lejártam a nyomdába (a Pravda nyomda Szlovákiában az egyik legjobban felszerelt, legmodernebb nyomda volt) ahol egy üveg borért a nyomdászok megmutatták a különböző műszaki eljárások alapjait. Lehet, hogy így nehezebb volt, mintha iskolapadban ülve sajátítottam volna el az alapokat, de visszatekintve biztosan állítom, hogy sokkal élvezetesebb, szórakoztatóbb és persze tanulságosabb élesben csinálni mindent.

 

Van-e olyan tervezői hagyomány, amire támaszkodott, ahonnan elrugaszkodott?

 

H. T. : Lehet, hogy van ilyenem, tudatosan ugyan sohasem foglalkoztam ilyen kérdéssel, de az biztos, hogy inkább vonzódom a klasszikusabb tipográfiai megoldásokhoz, mint a hipermodern vagy az éppen aktuális divatirányzatokhoz. Nem igazán tudom eldönteni, hiszen annyiféle stílusban születtek már gyönyörű munkák, és ezeket élvezettel-csodálattal-irigységgel nézegetem, bármelyik irányzathoz is tartozzanak.

 

A számítógépes munka pusztán technikai lehetőség, vagy szemléleti változást is jelentett?

 

H. T. : Én a számítógépen kezdtem a szakmát, így nehezen tudnám összehasonlítani a guttenberg-korszakkal. A fotózásból kiindulva viszont el tudom képzelni, hogy számos hosszadalmas és kényelmetlen műszaki szakasz kiesik a folyamatból, ami persze óriási segítség, de egyben hajlamossá tesz arra, hogy elfelejtsük ezeknek a kimaradt egységeknek (szakmáknak) a szabályait. Például a számítógépes korszaktól kezdődően, a nyomtatott kiadványokból elmaradtak az olyan apróságok, mint a betű és a kettőspont, pontosvessző, kérdőjel és felkiáltójel közé kerülő 1/8 spácium (térköz). A szedő mára teljesen kiesett a folyamatból, helyette a munkát elvégzi a szerző, természetesen számítógépen. A tördelőprogramokat megalkotók meg elsősorban programozó szakemberek, s valószínű, hogy nem mélyedtek el annyira a tipográfiai szabályokba, mint azt kellett volna, pedig azok szebbé, olvashatóbbá teszik a szöveget. Egyszer írtam az általam használt tördelőprogram gyártójának, segítsen már megoldani ezt a problémát, hogyan tudnám automatikusan beilleszteni a hiányzó térközöket. Azt válaszolták, ha ezek elé a karakterek elé spácium kellene, a programozóik eleve úgy készítették volna el a terméküket. Természetesen megadtam az 1996-ban kiadott neves francia „Larousse Bordas kiadó” szakkönyvének adatait, amely az ólomszedéstől a számítógépes tipográfiáig foglalkozik, s a szerzőik szerint (Jean-Luc Dusong–Fabienne Siegwart) ez a szabály még mindig érvényesnek tekinthető. A programokat gyártó világcég erre már nem reagált.

 

Amikor nekifog egy munkának, mi inspirálja? A teljes könyv, vagy inkább benyomások, amelyek asszociációkat keltenek? A cím milyen szerepet játszik a végső stádiumban?

 

H. T. : Azt nem állítom, hogy minden egyes általam tervezett könyvet (évente kb. 80 kötet) elolvasok, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mivel a KALLIGRAM folyóirat grafikai szerkesztése is az én feladatom, a regényrészletekkel, novellákkal, versekkel, tanulmányokkal még időben találkozom, és mire a borító tervezésére kerül a sor, már ismerem az anyagot. Ha nem így alakul, akkor a szerkesztőkkel beszéljük meg a könyv stílusát, üzenetét. A tervezésnél a cím csak egy tipográfiai feladat, hacsak nem fedi le egyben az írás egészét is. Sokszor a cím a kiadók marketingfogása, ezért igyekszem, hogy ne befolyásoljon, persze nem mindig sikerrel.

 

Mitől függ, hogy képzőművészeti alkotást emel a borítóra? Ha kortárs irodalomról van szó, mennyire szól bele a szerző a kivitelbe?

 

H. T. : Fotós múltamból kifolyólag legszívesebben a fényképekhez nyúlok. Ha az adott írás lényegét pontosabban közvetíti egy képzőművészeti alkotás, akkor azt fogom alkalmazni, néha úgy, hogy belenyúlok az eredeti alkotásba, aminek – gondolom – a képzőművészek nem örülnek, de ebben az esetben a festmény vagy grafika egy eszköz ahhoz, hogy az olvasó ízelítőt kapjon az irodalmi alkotásból és nem fordítva. A kortárs szerzők elképzeléseit megpróbálom maradéktalanul teljesíteni, még akkor is, ha az nekem nem tetszik, vagy sokkal jobbat tudnék készíteni. Még a legtermékenyebb szerzők is úgy várják a kötetük megjelenését, mint az elsőszülött gyermekük születését. Ez nem is csoda, hiszen gyakran évekig gyötrődnek gondolataikkal, legmélyebb titkaik feltárásával, ehhez képest az én munkám tényleg csak annyi, hogy a várva-várt kedves gyermekük fejére jó esetben a szüleinek is tetsző sapkát húzzak.

 

Figyelembe vesz-e, netán adaptál külföldi mintákat, amikor például egy sorozatot tervez?

 

H. T. : Rengeteg szebbnél-szebb könyvet kiadtak már a világunkban melyekre öröm ránézni, hát még kézbe fogni. Hogyne lenne rám hatással bármelyikük is. Remélem egyszer majd nekem is sikerül ilyet tervezni. De ha nem, az se okoz majd túl nagy szomorúságot, hiszen élvezem, amit csinálok.

 

Melyik munkájára a legbüszkébb, melyiket szereti a legjobban?

 

H. T. : Eddig még soha nem sikerült olyan munkát nyomdába adnom, amelyről másnap azt gondoltam volna, hogy ezt jobban már nem lehetett volna megcsinálni.