A személyes életedre levetítve mikor merült fel és milyen előzmények nyomán, hogy tipográfiával fogsz foglalkozni? Mi inspirált ebbe az irányba?

 

Máthé Hanga: Az inspiráció talán jöhetett otthonról is. Anyukámnak elég komoly könyvtára volt (és van), a mese után szinte mindig a könyvgerincek nézegetésével aludtam el. Apám szamizdat könyvkiadót tartott fenn. Valamivel nagyobb koromban néha részt vettem a könyvek összehordásánál, sokszorosítottam, terjesztettem, határon csempésztem stencilgép alkatrészeket. Ez inspiráló lehetett. Végül is, minden adott volt ahhoz,, hogy könyvekkel foglalkozzak. Deazért ezekkelegyütt sincs az, hogy „már kislány koromtól kezdve”. Még egy-két szakmát hasonlóképp le tudnék vezetni a gyerekkoromból.

     Eredetileg ötvösnek tanultam, ékszertervező szerettem volna lenni, egészen addig, amíg allergiás nem lettem a fémművesség egyes összetevőire. Ezután, 1994-ben egy kis grafikai céghez kerültem, egy tipográfus és egy grafikus lány mellé, eleinte operátorként dolgoztam, majd egyre inkább bevontak a tervezési részbe, amit nagyon élveztem. Ekkoriban kért meg Garaczi László Mintha élnél című könyve borítójának megtervezésére. Ennek a könyvnek az elkészülésében még segített a kollégám: együtt találtuk ki a betűtípust, betűnagyságot, együtt egalizáltunk (betűközök kiegyenlítése). Csordás Gábornak tetszett a könyv, és később jó néhány könyvborítótervezését rám bízta. 1997-ben a Beszélő képszerkesztője lettem, és egyre több munkával kerestek meg. Közben sokat olvastam a tipográfiáról, újból iskolába kezdtem járni. Hát, valahogy így.

 

 

 

Milyen tanulmányokat folytattál? Mely elemei taníthatók-tanulhatók ennek a szakmának? Voltak-e mestereid?

 

M. H. : A Iparművészeti Egyetemen sajnos megszűnt a nappali tipográfusképzés, csak egy kétéves (egy ideje két és fél év) felsőfokú tanfolyamot indítanak, ezt végeztem el. Sajnos, mert azt hiszem, volna mit tanítani négy éven keresztül. A tipográfiai alapszabályokat meg lehet könyvbőltanulni, de a különböző vizsgafeladatokmentén folytatott megbeszélésekensokszor vetődött fel olyan probléma, amit nem lehet megtalálni egyetlen könyvben sem, és szinte csak egyenként, tapasztalat útján sajátítható el a megoldás. Azt is érdekes volt megfigyelni, ahogy ugyanahhoz a feladathoz mennyire másképp állunk hozzá, és hogy mennyire különböző, de mégis jó, érvényes munkák születnek.

     A betű- és könyvtörténet, a művészettörténet, az esztétika, a designtörténet, a rajz, a betűtervezés, a szoftveres és nyomdai ismeretek mind-mind fontos elemei lennének a tanulásnak. Két évbe csak nagyon szűken és felületesen fért bele, ami egyáltalán belefért. Szerencsére ma már nem olyan nehéz hozzájutni a szakirodalomhoz.

 

 

 

Van-e olyan tervezői hagyomány, amire támaszkodtál, ahonnan elrugaszkodtál?

 

M. H. : Azt hiszem, a XX. század avantgárd mozgalmai olyan alapvető változást hoztak a tipográfiába, amire nem lehet nem támaszkodni.

Néhány név magyarázatul: Marinetti, El Liszickij, Lewis, Malevics, Max Ernst, Kurt Schwitters, Tzara, Rodcsenko, Arp, Huszár Vilmos, Moholy-Nagy, Theo van Doesburg, Heartfield, George Grosz, Duchamp, Man Ray…

Meghatározó még számomra a 80-as, 90-es évek kísérleti tipográfiája. Ennek az időszaknak a két legfontosabb csoportja a Rudy VanderLans és Zuzana Licko köré csoportosuló Emigre és a Neville Brody és Jon Wozencroft által alapított Fuse volt. Ez volt a „look cool rather than read well“ időszaka, talán legismertebb, már piaci terméke a David Carson művészeti vezetése alatt álló Ray Gun magazin.

     És, nem utolsó sorban, az alapvető szabályokat, hagyományokat messzemenőkig figyelembe vettem és veszem, ha a könyv olyan tartalmú vagy jellegű.  Például egy szépirodalmi könyv ritkán bír el nagyobb kilengést, öncélú tipográfiát, akár egy túltervezett vagy rossz helyre tett pagina (oldalszám) tönkrevághatja az egész könyvet.

 

 

 

A számítógépes munka pusztán technikai lehetőség, vagy szemléleti változást is jelentett?

 

M. H. : Én már számítógépen kezdtem tervezni, furcsa lenne, ha bármilyen összehasonlítást tennék. Azt viszont tudom, hogy most is csak úgy szeretek leülni a gép elé, ha már a fejemben legalább az iránya megvan a munkának. Ellenkező esetben kínszenvedés lesz belőle, esetleges, véletlenszerű megoldásokkal.

 

 

Amikor nekifogsz egy munkának, mi inspirál? A teljes könyv, vagy inkább benyomások, amelyek asszociációkat keltenek? A cím milyen szerepet játszik a végső stádiumban?

 

M. H. : Változó. Van mikor már a kiadóval történő megbeszélés alatt sejtem, hogy merre induljak el. Főleg sorozatoknál nagyon fontosak ezek az egyeztetések, mivel, mikor megtervezem az első könyvet, elképzelhető, hogy még másik címet sem kapok. Ezek elég nehéz feladatok, mert nagyon sok követelménynek kell megfelelni: hosszú cím rövid nevű szerzővel vagy fordítva, nagyon ismert író vagy teljesen ismeretlen, cselekmény- vagy inkább szövegközpontú elbeszélés –, mindez egyetlen sorozaton belül. Ilyenkor, a legtöbb esetben a címnek nincs annyira komoly szerepe, inkább egy általános név–cím viszony kialakítása a cél. Bár lehet olyan borítóis (pl. a Park Kiadó világirodalmi sorozata volt ilyen, Barka Ferenc zseniális munkája), ahol a grafika stílusa adja a sorozatjelleget, és a betűkakár változhatnak is.

     Van, amikor a mű olvasása közben találom meg azt a motívumot, amiből már tervezni tudok.

     Megint máskor elolvasom a könyvet, és még kell egy-két hét, hogy végre kitaláljak valamit. Ilyenkor rettenetesen el tudok keseredni, hogy nekem már soha semmi nem fog az eszembe jutni.

     Ha nem sorozatokról beszélünk, akkor szinte mindig nagyon fontos a cím, persze a szerző nevével együtt. Vagy azért mert nagyon jól „gyúrható“ a szókép, vagy azért, mert éppen, hogy nem: nehezen jönnek ki harmonikusan és/vagy izgalmasan a betűk, a szavak, a sorok.

 

 

 

Mitől függ, hogy képzőművészeti alkotást emelsz a borítóra? Ha kortárs irodalomról van szó, mennyire szól bele a szerző a kivitelbe?

 

M. H. : Az általam legkedveltebb munkáimon nincs képzőművészeti alkotás, eredetibbnek tartom a tipográfiai megoldásokat és a direkt a könyvhöz készített grafikákat, fotókat. Ez alól talán csak a Gondolat Világirodalmi Sorozata (a régi fekete sorozat) kivétel, azokat Szilágyi Lenke, nem kifejezetten ezekhez a művekhez készített, fényképei díszítik.

     Előfordul, hogy a szerzők választanak a könyvükhöz festményt, fényképet. Ezek jól átgondolt, pontos választások, amelyek egyrészt megkönnyítik a munkámat, másrészt kicsit elvesznek a tervezés öröméből.

     Az, hogy a szerző mennyire szólhat bele a könyve kivitelezésébe, leginkább kiadói megfontolás. Mivel engem legtöbbször a kiadó keres meg a munkával, ezért a közvetítést is ő látja el adott esetben a szerzővel.

     Természetesen, ha én vagyok kapcsolatban az íróval, akkor megmutatom neki a tervet, és addig dolgozom rajta, amíg a teljes elégedettséget nem látom.

 

 

Figyelembe veszel-e, netán adaptálsz külföldi mintákat, amikor például egy sorozatot tervezel?

 

M. H. : Természetesen figyelem a neten a könyvpiacot, külföldön imádok könyvesboltba járni.

     A tipográfiában elég erős trendek vannak: 94-től végignéztem legalább három nagy hullámot.

     Mindig lépést kell tartani a korral, és nehéz is kibújni az új befolyása alól, de talán a legfontosabb, hogy a könyv tartalmához, üzenetéhez találjam meg a legalkalmasabb és egyben legfrissebb formát.

 

 

 

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb, melyiket szereted a legjobban?

 

M. H. : Nehéz kérdés. Nem azért, mintha túl sokkal volnék teljesen elégedett – ha én nem rontom el, akkor a nyomda vigyázban áll, hogy megtegye helyettem, vagy a kiadó pénzhiánya is elég ok arra, hogy valami ne pont úgy nézzen ki, mint ahogy elterveztem. Azértis nehéz erre válaszolni, mert néha mondjuk, egy leporellón vagy meghívón, esetleg hirdetésen sikerül olyan tipográfiai megoldást találnom, amire büszke vagyok.

     Ha mégis választanom kell, akkor talán a Ludwig Múzeum Moszkva tér – Gravitáció című projektjéhez készült dolgaimat emelném ki. Ez egy eléggé összetett munka volt, a logótól a képeslapon, matricákon, meghívón, poszteren, szórólapon, programfüzeten át a katalógusig mindent egyedül csináltam, és még mindig tetszik, ahogy az összejött.

 

******

 

NÉVJEGY: MÁTHÉ HANGA