Csak arra vagyok kíváncsi, hogyan fér el itt egy színi előadás. Ezt egy korán érkező néző mondta, mintegy magának, a Nyitott Műhely egyik szűk terméből a másikba sétálva. S akkor még nem tudhatta, hogy igen, így: egyikből a másikba sétálva.
Vörös István jó két évvel ezelőtt, Berlinben írta a rejtélyes Bábiról (Borbáláról) szóló darabját, aminek – őszi, felolvasó színházi „bemelegítő” szakasza után – pénteken tartották az ősbemutatóját. Történik a 30-as években, egy kicsiny, magyarországi faluban, ottan is egy csonka családban, mely a nyomorult Bábi körül forog, s belé kapaszkodik. Szerencsétlen és jövőtlen itt mindenki, nem mondják, de rájuk van írva: a Messiást várják. A Szabadítót lehetetlenségükből, aki – lássunk csodát – mintha meg is érkezne közibük. Legalábbis kiadó szobát keres a faluban egy krisztusi korú idegen, akiről megtudni, hogy nővel voltaképpen nem volt eddig dolga, hogy zsidónak született, de kereszténnyé lett később, s hogy belészeret, aki egyszer is meglátja. Kisebb tragédiák jönnek, tévedéses vígjátéki részek, összesen huszonegy jelenésben.

Hogy a szomorúságon nevetni, a komédiázáson elcsendesedni van inkább kedve a nézőnek, azt szerző irányítja így, aki hašeki, čapeki, hrabali rokonsága révén úgy mulattat végig, hogy nem téved sajnálkozásokba, sem vicceskedésekbe. Eltekintünk a tartalom ismertetésétől, csak annyit még, hogy a darab béli varrólányok, kocsmás fiúk mind a többiekkel úgy itt maradtak az új századra velünk, mint a huzat!
Az előadás a Műhely összes termeiben folyik, a nézők jelenetről jelenetre vándorolnak, követik a játszókat a termek négy sarkába. Eligazító és konferáló szerepkörben közben a színésszé avanzsált házigazda, Fintalaci segít megtalálni a székeket. A főszereplő-rendező Kováts Kriszta, aki nem először dolgozik együtt Vörös Istvánnal, elmondja, hogy már az első pillanatban ide tudta képzelni a darabot a Nyitott Műhely dísz(let)telen falai közé, a pénzínség amúgy is inspirálóan hat ötleteléskor. Spórolni még a jelmezeken lehet, amit a varrodások félig elkészült, jobbára nyersanyagként forgatott-öltögetett ruhái pótolnak. A szabáshoz használt vég vászon nászlepedőül szolgál végül. Még háromszor adják elő itt a darabot, aztán „rendes” színházban folytatják, így reméli Kováts Kriszta.
Nagy siker volt, sokáig tapsoltak a nézők, akik nem siettek haza mindjárt, ott maradtak beszélgetni, Vörös Istvánnal odébb húztunk hát két széket, kértem, meséljen kicsit a darabról a Literának. Volt-e valami közvetlen előzménye a történetnek, először tán arról.
Volt, de az annyira személyes, hogy nem szívesen beszélnék róla – mondja Vörös István. – Bizonyos belső vagy inkább családi dolgokat szerettem volna megérteni, tisztázni, rendbe tenni, ez volt a tulajdonképpeni motiváció, többet nem érdemes mondani erről, mert nem tartozik szorosan a darabhoz.
Ezt a távol tartást segíti az irónia, ami azonnal elő- és felülkerül, amint túlságosan komolyra fordulhatna a történet?
Az irónia szükségszerű ellenpontozás, nehogy patetikus legyen a darab: az egyes jelenetek dramaturgiája kívánta meg. De nem elleplezni akarok vele bármit is, annak nem volna értelme. Sok mindenben gyáva vagyok, de írás közben, a papír vagy a klaviatúra előtt nem.
Aki meglett férfi korában kezdett olyasmit írni, ami nem ér véget az utolsó szó után kitett ponttal, hanem színészek, rendezők, dramaturgok kezébe kerül, az meglepődik, mennyi más is van a művében, mint amiről tudott?
Igen, olyan ez, mint a kotta, amiből a muzsikusok csinálnak zenét: kibontják, kihozzák a színeket belőle. És, szerencsére, amit látok az előadásban, az mind harmonizál azzal, amit gondoltam, és sok mindennel gazdagodozz is. De írás közben nem az eredeti problémára, hanem csak a darabra koncentrálok. Mint a Mahabharatában az íjászversenyen, amikor a mester tanítja a testvéreket, akik majdan egymás ellen fognak háborúzni. Kitesznek egy szalmakakast, arra kell célozni. Mit látsz, kérdezi egyiküktől, aki azt mondja: látom a kakast, látom a felhőket. Őt a mester félreállítja. És te mit látsz, fordul a másikhoz. Nem látok semmit, válaszol a fiú, csak a kakas szemét. Akkor lőhetsz, mondja a mester.
Elnézve ezt a Bábit a darabban, aki mások boldogságáért mindig odaadja a magáét, az a kérdés jutott eszembe, hogy „jónak lenni jó?”
Jónak lenni nem üzlet, válaszolja Vörös István, nem éri meg. Jónak lenni kötelesség.