Herta Müllert Konrád György először nem kérdésekkel bombázta, hanem lehetőséget adott arra, hogy az írónő beszéljen magáról. Herta Müller egy kis bánáti sváb faluban nőtt fel, Temesvártól harminc kilométerre. Az egyetemet Temesváron végezte el, s ekkor került először komolyan kapcsolatba az irodalommal. Az elnyomás elől 1987-ben, két évvel a romániai forradalom előtt Nyugat-Berlinbe menekült, s a mai napig is ott él.

A rövid bemutatkozás után az írónő új regényéből olvasott föl részletet, amelynek jelenlegi fordítói munkacíme A király meghajol és gyilkol. A szöveget hallgatva elméláztam, hogy mennyire más hangon szólal meg a nem magyar nyelvű irodalom, és a részlet után úgy éreztem, mintha a könyv inkább az elemzés, az esszé felé tartana.

Herta Müller aztán arról beszélt, hogy Romániában a diktatúra idején az emberek mindennapjaikban főleg a hétköznapi nyelvben élték ki az elnyomó rendszer miatt érzett dühüket. A mennyezetről lelógó egy szál villanykörtét orosz csillárnak hívták, a szotyolát orosz rágóguminak, s a káromkodást pedig olyan tökélyre fejlesztették, hogy egy-egy jól sikerült tiráda valóban levezette a feszültséget.

Azonban a román diktatúra mégis mindig sikerrel legyőzte kiszemelt áldozatait. A totális pusztulás akkor állt be, amikor az ember már nem tudta realizálni, hogy kicsoda, hol, mit cselekszik, s egyáltalán cselekvése, léte értelmezhető-e egyáltalán. Herta Müller akkor hagyta el Romániát, amikor a titkosrendőrség állandó zaklatásának köszönhetően már azt sem tudta, hogy ha sír, miért, és ha nevet, akkor miért.

Berlinbe Herta Müller még három évig volt a román titkosrendőrség látókörében, de ennek ellenére az első éveket a megkönnyebbülés jellemezte. Herta Müller elmondta, énje egyik fele úgy érzi, hogy akkor jól döntött, a másik pedig - már megfelelő távlatból - úgy, hogy maradni kellett volna. Ugyanis milyen társadalmi helyzet az, ahol nem a diktátor megy, hanem rajta kívül mindenki más.

Németországhoz Herta Müllernek más viszonya is fűződött. Édesapja SS-katona volt, s az írónő állítása szerint apját csak az mentette meg a brutális cselekedetektől, hogy nem olyan helyen szolgált, ahol erre lehetőség nyílott volna. Herta Müller elmondta, édesapja a nemzeti szocialista időszakról sohasem akart beszélni, s ezzel szembenézni sem. Amikor az írónő a Der Spiegel fotóit mutatta a haj- és szemüveghegyekről, édesapja csak annyit válaszolt, az oroszok sem jobbak.

Herta Müller az írásról elmondta, hogy számára a témát saját élményei adják, s amikor jelentkezik a kétely, akkor kezdődik az irodalom. Az írás során az elhallgatás a megszólalással kezdőik. Ugyanis akik diktatúrában éltek, jól tudják, az elhallgatás sokkal többet és veszélyesebbet közöl, mint a beszéd, sőt, a beszéd igazából nagyon alkalmas arra, hogy eltakarjuk mondanivalónkat.

A beszélgetés felolvasással zárult: Konrád György olvasott az írónő egyetlen magyarul is megjelent könyvéből, A rókák csapdába esnek című regényből.