Amikor egy ízben Csoóri verseit angolul megpillantottam, nemcsak a közhelyszámba menő, reménytelen érzés futott át rajtam, hogy a versek, ezen belül a magyarok, fordíthatatlanok, másképpen: visszaadhatatlanok, hanem a kérdés is, hogy Csoóri művészete maga nem került-e abba a helyzetbe, amelyben a magyarról magyarra fordítás nehézsége felmerül. A villámléptű gondolat azonban nem a korszerűtlenség elmarasztaló akcentusával szólalt meg (korszerűség vs. korszerűtlenség oppozíciója, ha korábbról nem, hát Nietzsche óta csöppet sem egyértelmű), hanem a kultúra, azon belül a költészet tudásformáinak és emlékezetpoétikájának veszendősége, a tektonikus mozgások ereje rázott meg, amely a súlyosnak és elpusztíthatatlannak látszó, masszív tömböket is képes meggyűrni, a mélyrétegekbe tördelni.

De mindenekelőtt a tények, amelyek itt azért fontosak, mert történelmi tablóként, egy kor krónikájaként is olvashatók: Csoóri Sándor Zámolyon született 1930. február 3-án földműves családban. Elemi iskoláit itt végezte. 1942-ben a népi írók által kezdeményezett Országos Falusi Tehetségkutató Intézet segítségével Pápára került középiskolába. 1950-ben a Református Kollégiumban érettségizett. 1950-ben Pápai Néplap munkatársa, majd a Veszprém megyei Népújságé. 1951–52-ben Budapesten az Egyetemi Orosz Intézetben orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakon tanult. Tanulmányait háromnegyed év múlva betegsége miatt félbehagyta, tüdőszanatóriumba került.

1953–54-ben az Irodalmi Újságnál, 1954-ben a Szabad Ifjúságnál dolgozik. 1955–56-ban az Új Hang versrovatának szerkesztője. 1957–58-ban tisztviselő a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író 1968-ig, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgja.

A szellemi és politikai ellenzék egyik vezetője, a monori (1985) és a lakitelki tanácskozás (1987) előkészítője.

1987-ben a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja. 1988-tól 1992-ig a kéthetenként megjelenő Hitel című irodalmi és társadalmi folyóirat szerkesztő bizottságának elnöke. 1990-ben megkapja a Kossuth-díjat, 1997-ben Sára Sándorral és Kósa Ferenccel Magyar Örökség Díjat kap a Tízezer nap című filmért.

1991-től 2000-ig a Magyarok Világszövetségének elnöke.  

Csoóri távolról jött, de nem feltétlenül és kizárólag szociológiai értelemben; mögötte határtalan övezet húzódik, amelyet a magyar parasztság világaként lehet leírni, és amelyre a huszadik századi magyar irodalom egyik rendkívüli fontosságú vonulatának, az úgynevezett népi szárnynak a történelmi, a kulturális és az etikai önazonossága alapozódott. Az ország egy bizonyos rétegét, annak életvilágát értékmegőrző kultúraként egyben látó szemléletről beszélhetünk. Hagyományról. Olyan perspektíváról, amelynek figyelme több műfajban is honos a szociográfiától a líráig terjedően.

A II. világháború végével a népi mozgalom ambíciói ideig-óráig, érthető okokból, vagyis a Horthy-rezsim idején a kisemmizettség szélére sodort közösség tapasztalatait maguk mögött vélve, megerősödtek. A „fordulat éve”, a kommunista hatalomátvétel a parasztsorból jött, immáron első generációs értelmiségiek bizakodását egy darabig nem bizonytalanította el. Csoóriék lelkesedése abból a propaganda-marxista tételből táplálkozott, amely a mindenkori elnyomottak felemelését jelölte meg a történelem teloszaként, és amelyet a mindenkori kommunista pártok zászlójukra tűztek. A népieknek is idő kellett, amíg meglátták, hogy ebben az ideológiában, az uralkodó osztályok mellett, a parasztságnak sem jut hely.

A felismeréstől fogva Csoórit hajthatatlan kritikai szemlélet jellemzi; „osztálya”, a parasztság iránt érzett féltő és gondoskodó öntudat munkál könyveiben. Az 56-os forradalmat követő években, bár el nem ítélik, de ő is hallgat, majd a konszolidációs évek után talál végképp magára. A problémakör, amelyben összegződnek az őt és társait foglalkoztató kérdések, az a már jelzett hagyományvilág, ahol a parasztságnak, a kisebbségi magyarságnak, a doni hadsereg pusztulásának egyaránt és egyenjogú helye van. Csoóriék úgy látják, jogosan, hogy mindez martalékává válik annak a felvilágosult-abszolutista (kultúr)politikának, amelyet mindközönségesen Kádár János és Aczél György hatalmi játszmáiként szokás emlegetni. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy a népiek politikai vezetője Illyés Gyula, ő lesz az a „diplomata”, aki a maga paraszti gyökerekből táplálkozó agyafúrtságával tárgyal, kiegyezik, és túljár a kommunista vezetők észén.

Csoóriék teszik a dolgukat; a hetvenes évek második felétől elindulnak Sára Sándor filmrendezővel a 2. Magyar Hadsereg pusztulásáról szóló, a szemtanukat megszólaltató dokumentumfilmek. És megkezdődnek a csehszlovákiai ellenzék perbe fogása ellen tiltakozó aláírás-akciók, a Charta 77 az első, amelynek egzisztenciális következményei lesznek. Egyre élénkebbé válik a kisebbségi magyarságról való gondolkodás, amelynek felkeltésében Csoórinak elévülhetetlen érdemei vannak. Ő volt, aki a felvidéki Duray Miklós Kutyaszorítóban című, a csehszlovákiai magyarság aktuális helyzetével foglalkozó könyvéhez előszót irt. Ehelyütt jegyzendő meg, de méginkább kiemelendő, hogy Csoóri a magyar esszé-vonulat egyik legjelesebb képviselője, elég ha csak A félig bevallott élet című kötetére emlékeztetünk.

Csoóri művészi és politikai pályája voltaképp elválaszthatatlan egymástól. Pontosan látszik ez úgy a ’89-es rendszerváltozáskor, ahogyan azóta is. Állást foglal, tehát egyetértésre, vitára egyaránt ingerlő. Nem is lehetne másképp, hiszen a költő, aki ennyire intenzíven és emotívan a népballadák, a mesék, a természetközeliség kollektív értékkészletéből és vele együtt él, nem nézheti részvétlenül ennek a kultúrának az egyre sz/élesebb veszélyeztetettségét. Csoóri, Nagy Lászlóhoz és Juhász Ferenchez hasonlóan hordja zsigereiben ezt a világot. Egy világot, amely szimbolikájában, föld- és égközeliségében úgy adott otthont az embernek, hogy őt egyenjogú részévé avatta, mert ugyanezt tette az ember is: szimbólumaival, történeteivel párbeszédbe fogott velük. Csoóri költészetének a története magán hordja a „kincstár” történetét, mondhatni állandó éberségű rezonőrje egy alábukó világnak. Viszi és viseli a súlyt, de a paraszti kultúra szétforgácsolódása az ebből a gyökérzetből lélegző költészet megszólalási lehetőségeit is korlátozza. Az értelmezés egyre inkább archeológusi munkát kíván. És ez fájdalommal mondható érvényesen. Csoóri késői költészetében, az utolsó köteteiben épp ez, a fájdalom, ami a széthullás sötét folyamatát kísérő személy tekintetében megjelenik, ez az, ami ismét erőshangú, drámai költészetté képes formálni Csoóri sorait. A repedező kollektív háttér és a hátterét vesztő, abból kibontakozó, fekete kontúrú költő alakja teremti az atmoszférát. A személyesség a mostani Csoóri aranyfedezete. Ami arra is indíthat, hogy nyomába eredjünk korábbi korszakainak.      

Bűnbánó vers

A barátaimnak írom

Már csak magamra figyelek,
mint akit lesnek valahonnan:
padlásablakból, fák mögül,
vagy követnek egy alagútban.
Járkálok tavaszok s telek közt
s köztetek is, ha cipőm orrán
megáll kicsit a Hold pihenni,
vagy hogyha somvirágot szór rám
valamelyik ismerős szél. De
veletek is úgy vagyok csak,
mint akit egy koccanó kés
váratlanul is riadóztat.
Egy kés, egy csonka szó, egy trágár
óraütés jóslatos hangja –
Miféle bűnbe keveredtem,
hogy elveszett szívem hatalma
magam fölött s fölöttetek?
Szelídebb voltam tán, mint Isten
s ostobább, mint a tagadói?
A tüzes nyelvet csak mímeltem?
s a tetoválók hosszú tűit
is csak néztem: hogy táncolnak
mellkasokon és koponyákon
s csúfítanak el mellbimbókat?
Világokat láttam meghalni
elárvult szekerek és tankok
mellől, ülve egy lusta hanton.
De, úgy tetszik, mindez kevés volt!
Kevés a bűn s a bűntelenség.
Ezért kell most füstölgő lécek
között aludnom, fuldokolva,
háttal Istennek, Napnak, égnek.
Hétfő van, kedd van, józan szerda?
Hernyók ünnepe vagy a lassan
fölfelé szálló csontoké
a féregtelenített tavaszban?

(Csoóri Sándor)