Litera: Nyíregyházi alapítású lap a tiétek, mióta létezik, mióta szerkeszted, hányan tagjai a szerkesztőségnek?

Antal Balázs: A Vörös Postakocsit 2007-ben alapította a Nyíregyházi Főiskola két oktatója, Onder Csaba irodalomtörténész és Pethő József nyelvész. A lap alapkoncepciója az volt, hogy Nyíregyházán egy fiatalos szemléletű és lendületű irodalmi, művészeti, kulturális fórumot és műhelyt hozzunk létre, amely eddig hiányzott ebből a viszonylag nagy régióból, melynek főleg történettudományi (a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Szemle) és pedagógiai (Pedagógiai Műhely) kiadványai léteztek – de szélesebb tájékozódású művészeti, tudományos és kritikai folyóirata nem, vagy legalábbis nem olyan, amely, lévén biztos anyagi bázisa, rendszeresen megjelenik (hiszen Mátészalkán is működik egy kiváló folyóirat, a Partium, de állandó likviditási gondokkal, rendszertelenül megjelenve). Magunkra vállaltuk, hogy mind formátumában-kinézetében, mind szerzői körében, mind pedig a terjesztés ügyében afféle paradigmaváltást viszünk végbe Nyíregyházán – mert sajnos a meglevő fórumoknál valamelyik a felsoroltakból mindenképp hibádzik. És akkor a honoráriumokról nem is szóltunk még... Vállalásaink egy része nyíltan regionális, nem is nagyon volna értelme másképp gondolkodni egy nem budapesti társaságnak: egy viszonylag nagy megye kulturális és művészeti arculatának megrajzolása, újrarajzolása, felmutatása a nemzeti kultúra fórumain az itt élő szerzők, művészek és tudósok, kultúrmunkások közreműködésével, másrészt, számítva arra is, hogy az itt élőkhöz inkább eljut a lapunk, mint más, nagy hagyományú folyóiratok, pusztán azért, mert ez itt készül, természetes módon feladatunk az országos, a nemzeti kulturális élet eredményeinek helybeni megismertetése is. Valami ilyesmit szoktak elmondani a „vidéki” lapok szerkesztői általában, meg még azt, ami természetesen maximálisan igaz ránk is, hogy helybéliség ide vagy oda, mindenképpen az esztétikai színvonal a döntő. A mai folyóiratstruktúrát elnézve, nekem kicsit bicegősnek tűnnek az olyan régiók, amelyek nem tudnak felmutatni egy tisztességes kulturális folyóiratot, amelyet mindenhol lehet kapni, olvasni, amelyet sem a külcsín, sem a belbecs miatt nem érhet vád és elmarasztalás. Ez persze pénzkérdés is, de nem csak az: az ötlet, a fantázia és az akarat vagy van, vagy nincs. Na, nem akarok okoskodni, sem közhelyeket mondani. De az első lapszámokat Budapestre fölcipelve hamar nekem szegezték a kérdést, minek még egy lap? Hát igen. Nyíregyházán viszont már tíz éve is arról beszéltünk, miért nincsen nekünk rendes irodalmi lapunk? Ha ez a lap nem puszta x-edik kópiája lesz y című, z városban megjelenő folyóiratnak, ha szerzőiben, struktúrájában, kinézetében tud bármivel is hozzájárulni a paletta kibővítéséhez, akkor talán joggal bízhatunk benne, hogy megindokolja saját maga a létjogosultságát. És ezt a bizonyos pluszt egyelőre mindenképp az itteni értékek felkutatásában és felmutatásában sejtjük.

Már a tulajdonképpeni alapítási aktus (aka bejegyzés) előtt összegyűjtötte Onder Csaba főszerkesztő a munkatársakat: Bódi Kata, a Debreceni Egyetem oktatója vezeti a kritikarovatot, magam a szépirodalmat, a szerkesztőbizottság tagjaiként pedig hol ebbe, hol abba a rovatba dolgozik be Csajbók-Tulipán Klaudia, aki a lap terjesztési és gazdasági ügyeit is intézi, Kukla Krisztián filozófus, esztéta, János István és Gerliczki András irodalomtörténészek (utóbbi a tördelésért is felelős), valamint Szopos András nyelvész. A lap arculatát Nagy Péter reklámgrafikus kezdő ötletei nyomán végülis Gerliczki András és jómagam alakítottuk ki. Eredetileg jóval „nagyobb” kiadványt akartunk összehozni, majdnem A4-es méretűt, de Gerliczki Bandi barátunkat magára hagytuk a tördeléssel, neki meg a zsebkönyv a mániája. Félúton járt efelé, amikor belenéztünk a munkájába. Így alakult ki a mai „méret”: a Kalligramnál kisebb, de a Ligetnél valamivel nagyobb papírra nyomtatott formátum. A tördelésen túl a webes felület is házimunka, ez lenne még az én reszortom, ezért van mindig elmaradásban. Meg hát igazából inkább vagyok műkedvelő kontárkodó e téren, semmint hozzáértő. A grafikus-vizuális oldal viszont üdítő fordulatot vett, amikor bekapcsolódott a munkánkba Csekk István rajz és vizuális kommunikáció szakos hallgató, aki jobbnál jobb ötletekkel és képekkel szokott előállni. Össze is veszünk rendszeresen, hogy mi kerüljön végül címlapra.

Tematikus számokkal jelentkeztek: ez hosszú távú koncepció? Milyen témákat terveztek megjeleníteni?

A. B.: Abszolút hosszú távú. Nyíregyháza, mint az ekkora városok általában, hagyományápoló. Bessenyeinek, Móricznak vagy Kölcseynek valamelyest élő kultusza van a régióban, hagyományápoló társaságok, rendszeres emlékülések stb. révén – mint ahogyan természetesen, bár meglepő módon kicsikét gyengébben, Krúdynak is. Mi, értelemszerűen ehhez a kultuszkához kapcsolódunk már a lap címével is, kicsit erősíteni próbálva azt, bár megkaptuk már, hogy biztos valami büdös kommunisták vagyunk. Vagyis, kultusz ide vagy oda, az itt élők egyike-másika sem tudja betéve a teljes életművet – de még csak felületesen sem ismeri. Amellett, hogy a számokat, melyek negyedévente jelennek meg, tematikusra tervezzük, már maga a lap felépítése is koncept-jellegű, hiszen a rovatcímek (Útirány, Forspont, Fogadó, Úti Füzetek, Bakon Leső stb.) az utazás, a postakocsizás metaforikájából merítenek (ennek Onder Csaba állítólag utánanézett). A lapszámok tematikája tulajdonképpen abból áll, hogy mindegyikben nagyító alá veszünk egy tudományos valamint egy művészeti műhelyt (előbbit az Útirány, utóbbit a Fogadó rovatunkban), tanulmányok, interjúk, történeti dolgozatok formájában. A lapszámok közül a 2007. téli Nyíregyháza múltjával, jelenével és jövőjével foglalkozott, úgy a várospolitikával, mint az építészetével, műhelyként a színházművészet helybeni fészkét vette célba. A tavaszi lapszámunk a szatmári szilva útjával foglalkozik a dzsungelgyümölcsösöktől a szeszfőzdéig, a tarpai szilvapálinkáig, míg művészeti rovatában a (területileg) szűkebb és tágabb zenei életről, műhelyekről közöl írásokat, tudományos részében pedig az internetes közeg irodalmán mélázik picit. Aktuális számunk állat- és növénytannal (pedig csupa bölcsész csinálja a lapot!) foglalkozik, valamint a „gyerek”-irodalom elméletével és művészetével. Az őszi lapszám a nyári megyei színházi fesztiválokról (a kisvárdai Határon túli magyar színházak fesztiváljáról, a nyírbátori Szárnyas sárkány hetéről, de legfőképpen a nyíregyházi VIDORról, azaz a VIdámság és Derű ORszágos színházi seregszemléjéről) szól majd, irodalmi rovatában paródiákat közöl, illetve ehhez kapcsolódó tanulmányokat, a téli pedig a Nyírség bokortanyáit belakó, Nyíregyházát egykor várossá növelő tirpákokról, akik megnevezése közkedvelt szitokszó, ám az eredete, a valós jelentése többnyire homályba vész a megyén kívül. Itt például komoly indentifikációs kérdés, ha valaki bokortanyasi evangelikus tirpák. Gerincet ad az embernek valósággal. Nos, mi egy új brandet akarunk csinálni a tirpákokból, hogy csúnyán és nyersen mondjam most. Ehhez az irodalmi rovatba csupa olyan szerzőt, többnyire miskolcit és debrecenit szeretnék felkérni, akik „kedves” vendégeink szoktak lenni futballmeccseken, ahol intenzíven gyakorolják a tirpákozást. Tervezünk egy művészettörténeti különszámot ősz elejére, amely a Tokajban élt Tenkács Tibor festőművész munkáival fog foglalkozni. A régiós kötődés nem lesz állandó (bár nyilván több értelmét látjuk olyan témák megközelítésének, amellyel nem foglalkoztak még mások), de egyelőre a természetes tájékozódásunkat rajzoljuk körül. A lap szerkesztői között azonban tulajdonképpen egyetlen nyíregyházi születésű van (ő is inkább az említett bokortanyák egyikéről való, semmint a városból), a többiek vagy más megyei városból, vagy más megyékből – Pest, Nógrád, Borsod, Hajdú – valók, de még székelyföldi is van közöttünk. Így aztán amellett, hogy szép lassan el fogja uralni a szépirodalom a lapot, nyitunk majd más területek felé is. Ez persze titok ma még. Komolyra fordítva a szót, az irodalmi rovat különben mindig kakukktojás, hol igazodik a tematikához, hol nem. Leggyakrabban felkérek szerzőket, hogy kapcsolódjanak a témához. A pálinka-számban alkohol-tematikájú szövegeket hoztunk, az állatkertesben gyerekirodalmat – a miérteket azt hiszem nem kell ragozni. De ezen túl mindig vannak olyan írások is a szépirodalmi blokkban, melyek nem kapcsolódnak a lap többi részéhez, legfeljebb csak színvonalukban. Leginkább a Székelyföld elrendezettségéhez tudnám hasonlítani a Postakocsiét: ott is a történeti, kulturális rovatok helybeni kötődésűek, az irodalmi kevésbé, bár természetes bázisát adják a helybeli szerzők. Vagy mondjuk a Debreceni Disputára hivatkozhatnék még, mint hasonló felépítésű lapra.

 

 

Kik a lap szerzői, s milyen műfajokat részesítetek előnyben?

A. B.: Ha most csak az általam szerkesztett irodalmi rovatra gondolok, az eddigi három számban közölt írásokat, prózát, verset, fordítást mások mellett Darvasi László, Grecsó Krisztián, Térey János, Lackfi János, Fecske Csaba, Nyilas Atilla, Csorba Piroska, k. kabai lóránt, Kiss László, Vass Tibor vagy Kiss Ottó. Mellettük nagyon nagy hangsúlyt fektetek rá, hogy megszervezzek egyfajta „háziszerző” bázist, amelyet elég fiatal, de igen termékeny és jó szellemű emberek alkotnak, akik különben publikálnak sokfelé, többen közülük kötetig is eljutottak, de évek óta hiányoltak egy olyan műhelyt, amely helyben teremti meg az együttgondolkodás lehetőségét, illetve egy olyan fórumot, amely alapszerzőkként tekint rájuk. Elsősorban említeném itt az idén a Használati útmutató c. antológiában, majd önálló kötetben (Mégismarionett, Parnasszus Könyvek) bemutatkozó Nagy Zsukát, a versek után remek mesével (ld. az ízelítőt a legújabb lapszámból az irodalom rovatban) jelentkező Debreczeni Editet, a már kész költő, még főiskolai hallgató Ács Zoltánt, vagy a prózát és verset egyként jegyző Balogh Pétert. Utóbbi három szerző remélem hamarosan kötetben is felbukkan, rég túl vannak az ehhez szükséges teljesítményen már. És természetesen élnek a megyében, Nagykállóban és Mátészalkán olyan szerzők, akik évek óta jelen vannak a színen, kötetekkel jelentkeznek, díjakkal bírnak, mint Mogyorósi László, Kürti László vagy Oláh András, nos tőlük írásokat hozni, róluk írásokat megjelentetni megintcsak nagy fontosságú. Nagyjából rájuk és velük építkezve a múlt év óta szervezünk egy immár hivatalosan is bejegyzett irodalmi társaságot, a Szabolcsi Írók Társaságát (vagy röviden a SZIRT-et), amely még számomra is meglepően sok itt élő tehetséges fiatal szerzőt sodort össze. Nagyon komoly alap ez a jövendő munkálkodásokhoz. Vannak aztán olyan fontos szerzőink, akik valamikor Nyíregyházán éltek, egykori diákkörünkben együtt dorbézoltunk át éjszakákat, de aztán elköltöztek, többnyire Budapestre. Ilyen pl. Darvasi Ferenc, több lap remek kritikusa, aki nálunk inkább szépíróként jelentkezik, a költő Horváth Orsolya, akit nagyon remélem, hogy sikerül rávenni első kötete folytatásának megírására, vagy Varga Zoltán Tamás, tavalyi JAK-füzetes költő. A szépírók mellett pedig azt is el kell mondani, hogy a főiskola irodalom tanszékéről kikerült hallgatók közül vagy hatan-heten dokotoriskolákban kutatunk ma már, s ez a tanulmány-rovat életben tartásának egyik komoly esélye is. Bár az irodalmárokon kívül több jó tollú fiatal kutató is közreműködik a lapban, mint pl. az eddigi talán legemlékezetesebb, zenetörténeti tanulmányunkat jegyző Csobó Péter filozófus, zeneesztéta. A blogkritika-rovatot, amely talán újszerű házasítása a hagyományos és az új médiumnak, Nyíregyháza egyik legjobb bloggere írja, Drótos Richárd személyében. Kísérletet tettünk a honlap-kritika rovat megvalósítására is, ehelyett komplett tanulmányblokk jött össze a témakörben, az állandó rovat egyelőre elmaradt. Hátsó belső borítónkon rendszeresen étteremkritikával jelentkezik titokzatos munkatársunk, a Hasas Pasas. Az ő írásai kétségkívül a bédekker jelleget is erősítik a lapban, hiszen az idelátogató vendég ebből tájékozódhat, hol milyen ételeket ajánlatos enni mifelénk – ahogyan az építészet- és városkritika-rovat – melynek gazdája Garai Péter építészmérnök – pedig a látni- illetve elkerülnivalókat mutatja be rendszeresen. A kritikarovat munkatársai többnyire a Debreceni Egyetem doktoriskoláihoz kötődnek, a színházasok pedig a Veszprémi Egyetem munkatársai. Rendszeresen jelentkezik a Nyíregyháza+ rovat is, melyben egy másik régió valamilyen szempontból fontosnak, érdekesnek gondolt vonatkozásairól közlünk írásokat. Eddig ilyen volt a Tokajjal, illetve most a Balatonfüreddel foglalkozó összeállítás, de nem titkoltan törekednénk, ha máshol nem, hát ehelyütt bevonni Bereg és Szatmár határontúli területeit is az érdeklődési körbe. Tehát azért nem lehet bennünket megvádolni belterjességgel. Vagy nem nagyon. Vagy nem mindenhol. Vagy hogy.

A főiskola, a város és a megye alapította lapról van szó. Mennyire szól bele az alapító a lap szerkesztésébe? Van, amelyik közelebb áll hozzátok, rendszeresebb a kapcsolat?

A. B.: A lap a Nyíregyházi Főiskola helyiségeiben és infrastruktúrájának használatával készül. Az egyszem Bódi Katán kívül, aki a városban él, de a Debreceni Egyetemen dolgozik, a szerkesztőség többi tagja a Nyíregyházi Főiskola munkatársa. A Főiskolának tavaly év elején irodalomtörténészek kerültek az élére, Jánosi Zoltán és Jeney István személyében, akik kezdeményezésünk mellé teljes mértékben odaálltak, s közbenjárásuknak köszönhető az is, hogy a támogatói-fenntartói kör végül is kibővült a lap körül. Ilyen módon szoros a kötődés lapunk három fenntartója közül az egyikhez, de semelyik oldalról sem szóltak bele a munkánkba, tulajdonképpen úgy tűnik, szabad kezeünk van. Feltétlenül meg kell még említeni a Krúdy Könyvkiadót, amely, némi adminisztratív teszetoszaság után, a nyomdai kivitelezésen túl a komplett kiadói-terjesztési munkát is szervezi, nem mellékesen megelőlegezve minden költséget, amíg az éves támogatások végül megérkeznek. A Kiadó maga is fiatal, eddig főleg tudományos munkák publikálásával foglalkozott, de a jövő évnek már komplett szépirodalmi sorozat-tervvel vág neki.

Mik a terveitek a jövőre nézve, milyen példányszámban jelenik meg a lap, hogyan fogy, mit szeretnétek e téren, s mit a stílus, a szerzők terén elérni? Hogyan terjesztitek a lapot, Budapesten hol lehet, lehet-e kapni?

A. B.: A legfontosabb terv, hogy a lap létezését megszilárdítsuk. Ezt bár anyagilag is értem, jó volna jó honort fizetni, de „eszmeileg” még inkább. Legyen egy szegmense a magyar lappiacnak, hogy ne mondjam, kultúrának, amely mindenhonnan jól láthatóan A Vörös Postakocsié. Azt hiszem minden lapszerkesztő valami ilyesmiről ábrándozik. Hogy ez mi lesz, a tirpák pampák erőszakos szócsöve, vagy annak a formátlan homoklapály-valaminek Debrecen meg Tokaj közt az ernyedt és lapos elősóhajtozója, persze még nem tudni. Néha ez, néha az, leginkább a kettő közt, csupa ilyen nyegleséget tudok csak mondani. A lapot magam nem pusztán regionális képződménynek gondolom el, hanem legalább olyan fontosnak tartom „nemzedéki” jellegét. A fiatalosság, a frissesség fenntartása nagyon fontos lenne, hiszen látványosan öregszik és egyre konzervatívabb egyik-másik meghatározó folyóiratunk pl. irodalomszemlélet vagy esztétika terén, de közben azt is tudom, hogy a szerkesztők ezt nem veszik észre, és ugyanolyan frissnek és fiatalnak tartják a lapot, mint egykor, mikor tényleg az volt, mikor tényleg leváltott valamit, ami már akkor olyan öreg volt, mint most az egykori leváltók. És ez engem arra is figyelmeztet, hogy magam is könnyen így járhatok majd… Nem mintha mi le szeretnénk váltani valakit, ugyan már… Szeretnék minél több szerzőt bevonni a lapba mindazok közül, akiknek írásain magam „szocializálódtam”, gondolva itt leginkább a Csipesszel a lángot kötetben tárgyalt szerzőkre – ha ők írásokat adnak, azt mindig a lap legitimációjának is tekintem. Terveink között szerepel egy kisebbfajta együttműködés a környékünkön megjelenő új folyóiratokkal, a Műúttal, az Új Hegyvidékkel, az Agriával vagy a Partiummal. Közös felolvasóestek, bemutatók, vagy közös jelenlét ilyen-olyan fórumokon szerepel az elképzelések között. Mindezekkel a lapokkal, vagyishát szerkesztőikkel, ugyanis nem annyira a pénzosztó asztaloknál szoktunk találkozni, és ott lökdösődni, hanem teszem azt, kocsmapultoknál. Hiszen az irodalmi életben ismeretlen a konkurencia-harc, ismerős viszont a közös gondolkodás, egymás kiegészítése, a szerzők átjárása, kölcsönös elismerése – és a barátság. A lap ötszáz példányban jelenik meg. Az eladási adatokat nem nagyon ismerem, annyit tudok, hogy a tavaly téli számból még csak mutatóba se maradt. Itt helyben nagy közfigyelemnek örvend, a lapszámbemutatókat komoly helyi médiaérdeklődés övezi, a folyóiratot keresik a nyíregyháziak és a megyeiek, ahogyan honlapunkat is látogatják, amely félszegen és sután időről időre próbálna online tartalmakat is hozni, afféle kulturális híradóként, ráadásul minden cikkünk kommentezhető! Gondolom, az országos terjesztő Lapker standjait is szétszedik az érdeklődők, nem beszélve az Írók Boltjáról, ahol legbiztosabban lehet találkozni a lappal a fővárosban. Jelenleg a stabil jelenlét megteremtése a célunk. Nem tudunk a Holmi, a Hitel, a Kortárs, a Jelenkor vagy az Alföld vetélytársai lenni nyilvánvalóan, és persze nem is akarunk. Az önfelmutatási vágy, a közös, produktív munka öröme, a tettrekészség hozta létre ezt a lapot. Leginkább ennek a magunk és a környezetünk körében való fenntartása és éltetése lehet a feladatunk, ma azt hiszem. Vagy ez hülyeség?